Ez az első találkozásom Melania Mazzuccoval, a fülszöveg is csak erről a regényről szóljon.
A magyarul is olvasható olasz világsiker, a Vita szerzője, az alig negyvenéves Melania Mazzucco, ezúttal nem egy évszázad, hanem egyetlen nap történetét meséli el. Huszonnégy óráét, éjféltől éjfélig. A színhely: Róma. Összefüggő és össze nem függő, mégis egymás felé tartó történetek futnak össze, robbannak egymásba, érnek közös véget ezen az egyetlen napon. Egy kislányé, akinek ma van a születésnapja, apjáé, az ismert politikusé, aki rossz helyen rossz kortesbeszédet mond, első házasságából született, lázadó fiáé, aki ma robbant bombát egy McDonald’s-büfében, a fiatal feleségéé, aki titokban lakást keres, a betegesen agresszív testőrjéé, akit elhagyott a felesége, utóbbié, akit ezen a napon rúgnak ki az állásából, és aki – miközben a nagylánya köldökpiercinget csináltat magának, kancsal és dadogós kisfia pedig a politikuséknál születésnapozik – egy gyenge pillanatában óvatlanul beül gyilkosan féltékeny elvált férje mellé a kocsiba, a nagylány jobb sorsra érdemes irodalomtanáráé, aki…
A „kórusregény”-technikát Mazzucco tudatosan és bravúrosan alkalmazza. A pisztolylövések már a bevezetőben eldördültek. Hogy ki kire lő, egyre sejthetőbb, az izgalom fokozódik. Hogy végül is mitől válik egy történetté ez az egész, az a huszonégy órás flash back legeslegvégén derül csak ki.
A cím, a gyönyörű borító és a fülszöveg után az első mondat végképp meggyőzött, ez a könyv nekem való.
Talán száz oldal után öt csillagra értékeltem - pedig általában olvasás után napokkal értékelek -, bár kissé aggódtam, nehogy a kezdeti lelkesedés után csalódnom kelljen. Nem bántam meg az öt csillagot, hacsak azért nem, mert így csillagokban mérve nem tudtam jobban kifejezni, mennyire tetszett a regény.
Gondban vagyok a szavakkal... Mégiscsak fura dolog egy ilyen komoly témát boncolgató, ilyen súlyos véget ért történetre azt mondani, hogy tetszik, mert nem az tetszik, ami történt, hanem az, ahogyan meg van írva, mind a 489 oldalon keresztül.
Hiszem, hogy minden irodalmi mű valamilyen céllal íródik. A szórakoztatási szándékon túl (számomra) kell jó, ha valamilyen értéket képvisel, ha rávilágít valamilyen problémára, legyen az személyes vagy társadalmi, pontosan azért, mert - ahogy Guillaume Musso mondta egy interjúban - az irodalom azért létezik, mert az élet nem elég. És valóban, számtalan történetet élhetünk át könyvekben, amiket az életben - sajnos vagy szerencsére - nem, így valahol példát mutatnak, alternatívát vagy éppen "hogyan/mit ne tegyünk" tanácsokat adnak.
Néhány szerző beleesik abba a hibába, hogy középszerűvé, szájbarágóssá, sablonossá és közhelyessé teszi művét azáltal, hogy az "üzenet" átadására helyezi a hangsúlyt. Karakterekről nem beszélhetünk, csak szereplőkről, még csak nem is jó vagy rossz figurákról, csak szenvedő, elégedetlen árnyakról. Életük egyszer csak fordulóponthoz érkezik, versenyfutás az idővel, egyetlen mindent meghatározó döntés és hopp, minden meg is változik, más emberek lesznek - megtehetik, lévén nincs igazán személyiségük, úgy könnyű változni.
Melania Mazzucco regénye nem ilyen.
Az Egy tökéletes nap az egyik - ha nem a - legkidolgozottabb regény, amit valaha olvastam. Az írónő nagyszerű jellemábrázolással írja le a szereplőket. Tudja, mikor írjon a személyiségükről, az érzéseikről, mikor a külsejükről. Tudja, hogy szője bele a történetbe a jelenre ható múltbéli eseményeket. Ez a "kórusregény"-technika engem teljesen lekenyerezett. A szereplők fokozatosan lépnek színre, egy darabig nem is lehet tudni, ki vagy kik lesznek a főszereplők. Egyeseket egy ideig mintha nélkülözne, aztán a kellő pillanatban előkerülnek, és annyira jól ellensúlyozzák illetve kiegészítik a többieket.
Én az összes szereplőt szerettem, amiben nagy érdeme van az írónőnek. Nagyon jól megfogta a karaktereket. A könyvben mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai, jó és rossz lépései egyaránt, olyanok, amik alapján könnyen elítélhetnénk őket - és valljuk be, a mindennapokban gyakran megítéljük és elítéljük a hozzájuk hasonlókat -, de itt egész más színben festettek, kidolgozottságuk megértést, együttérzést váltott ki belőlem mindegyikőjük iránt, még akkor is, ha nem értettem egyet tetteikkel.
A mondatok sűrűek, de nem olyan ostorcsapásszerűen bánik a szavakkal, mint Szabó Magda. Néha - de tényleg csak néha - már-már túlzsúfoltak. Akkor volt ez az érzésem, amikor egy kis szünet után újra kezembe vettem a könyvet. Ilyenkor az első mondatnál éreztem ezt, de a mondat végére felvettem a fonalat, és nagyon magával ragadott. Érdekelt, hogy kivel mi történik, miért dördült el az a bizonyos lövés, de nem a kíváncsiság hajtott. Egyszerűen jó volt olvasni a szereplőkről.
A regény témája - a válságba jutott családi kapcsolatok, családon belüli erőszak - létező és nagyon aktuális problémát mutat be, de valami rendkívüli módon. Melania Mazzucco erőssége, hogy miközben látszólag kívülállóként veszi górcső alá szereplőit, valójában belebújtatja az olvasót a szereplő helyzetébe. Teljesen azonosultam mindegyikőjükkel olvasás közben. Ennyire talán még soha nem voltam közel egy regényszereplőhöz sem, de hogy az összeshez nem, az egészen biztos.
És az is zseniális, hogy az írónő végigveszi, hogyan hat Emma és Antonio kapcsolata Kevinre és Valentinára, sőt, még a nagymamára is, remekül prezentálva ezzel, hogy egy esemény hány ember életét befolyásolja. Annyi gyerek nő fel csonka családban, abban a tudatban, hogy nem kell a szülőjének. Kérdem én, ha egy kisgyerek abban a tudatban nő fel, hogy a saját szülei nem szeretik, nem kell nekik, ha az apák a válóper után képesek teljesen hátat fordítani gyereküknek, akkor hogy várja el, egyáltalán hogy higgye el, hogy bárkinek fontos lehet?! Rosszabb, hogy az emberek nem tudják hogyan szeressék egymást, mint ha egyáltalán nem szeretnék. Akkor fele annyi fájdalmat sem okoznának egymásnak. A regényben sem az a baj, hogy nem szeretik egymást, csak egyszerűen már nem bírják tovább egymás mellett... Nehéz dolgok ezek...
Melania Mazzucco regényeiben visszatérő motívum a család. Egy interjúban az Egy tökéletes nap kapcsán azt nyilatkozta: "A családban mindenféle dinamika megtalálható, melyek már önmagukban is felérnek egy-egy regénnyel. Én épp ezért leginkább narratív struktúrának használom. Az Egy tökéletes nap elején szarkasztikusan egy George W. Bush-mottó szerepel, mely a család szerepének fontosságát hangsúlyozza. A család szerepét azért emelik ki annyian, mert mára a hagyományos családmodell szétesett, darabjaira hullott. Egykori résztvevői szerep nélkül kóvályognak. Magam azzal próbálok segíteni mindezen, hogy a szétesett családok történeteit mesélem el: megmutatom a válások, a féltékenységek, a szülői szerepüket elveszítő emberek drámáját. A regényeimben azonban más az igazán fontos és közös pont: mindegyik olyanokról szól, akik maguk sosem szólaltak meg/szólalhattak meg eddig. Az áldozatok, a legyőzöttek, a „maradékok” jelennek meg bennük."
A regény végén nemcsak a cím és Bush mottója egészül ki szarkasztikus tartalommal, de szemen szúr a valóság: milyen könnyen ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy minden rendben van, miközben...
Nekem csillagos ötös ez a regény, a non plus ultra idén. Kívánom, hogy másnak is jelentsen olyan sokat és okozzon akkora élvezetet az olvasás, mint nekem.
