Augusztusi könyvmustra

Nem tudom ki hogy van vele, de ha ideges vagyok, nem tudok olvasni, legyen szó akármilyen jó könyvről, nem tereli el a figyelmemet, nem tudok félrevonulni egy-két órára, és ha mégis olvasok, akkor még azon is beidegesedem, hogy nem tudok elég figyelmet szentelni a regényre, nincs az az élmény, amit úgy szeretek.

Az augusztus elég stresszes volt számomra, nem írtam az elolvasott könyvekről a könyves blogomon, nem is értékeltem őket, sőt, molyon is elég felszínesen nézelődtem. Számomra is meglepő, de ettől függetlenül olvastam. (A címekhez belinkelem a molyos adatlapjukat, és azt hiszem spoilerezni is fogok, szóval óvatosan olvassátok.)

Először is itt volt A történetárus. A sok dicsérő szó, a szép borító és a fülszöveg tévútra vitt, azt hittem egy fajsúlyos szépirodalmi művet fogok olvasni. Nem így lett. Az első oldalakon nagyon ellenszenves volt a főszereplő első szám első személyű elbeszélése, irritált a nagyképűsége, hiába tudtam, hogy van mire büszkének lennie, akkor sem szimpatizáltam vele. A későbbi, másokról szóló fejezeteket már sokkal jobban élveztem, az Írói Segélyszolgálatról szóló rész pedig kimondottan tetszett, mondjuk nekem mi nem tetszik, ha az írásról szól? Szerencsére Márai Négy évszakában is mindig akad egy-egy gondolat magáról az írásról, szívesen olvasok erről. (Mily meglepő.)

Ha elkezdtem olvasni, pillanatok alatt magával ragadott, szerettem olvasni. Ennek ellenére vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Hiába, nem mindenkinek megy a műfajok keverése, Jostein Gaarder esetében is többre értékeltem volna, ha nem próbálja ötvözni a memoárt, a krimit és azt a fajsúlyos szépirodalmat, amikor beteges szerelem szövődik a szereplők között, hanem kiválasztott volna egyet, de azt rendesen megírja. Nem sajnálom, hogy könyvtári könyvként olvastam, fájt volna, ha pénzt adtam volna érte. Na jó, még akciósként nem zárom ki, de teljes áron jobb, hogy nem.

A gójátékosra emiatt az értékelés miatt figyeltem fel:

Ez egy nagyon szépen megírt történet, lágy és nőies, közben pedig tele van erővel. Írója úgy játszik a szavakkal, mintha hárfavirtuóz lenne. A hangulata valami félelmetesen gyönyörű, költőiséget lop a lelkembe, pedig néhol borzalmakról mesél.

Végül ezzel az értékeléssel értettem egyet:

Talán igaz a hír, hogy kitin van a szívemen. nekem ez fájt. A történet lágya inkább az agyamat támadta. Oké, szóvirágsziromhullás , sőt mondatvirágtengeráramlás… de még ez is kevés. Nem nyafognék, de most már késõ, kitint nem old a jégszívében.( bocsánat ;)

Szóvirágsziromhullás, mondatvirágtengeráramlás - tökéletesen kifejezik ezek a szavak a regény stílusát. A végtelenségig erőltetett leírása minden fűszálnak, falevélnek, napfelkeltének és alkonyatnak. Szegény írónő nagyon szépirodalmit akart alkotni, ponyvára futotta, abból is a gyengébb fajtából. Tulajdonképpen a fülszöveg minden mondata igaz a regényre, ha tagmondatonként nézzük, csak az a probléma, hogy összességében egy teljesen más történetre utal, mint amiről valójában szól a könyv. Nevezetesen egy 16 éves lányról, aki lefekszik egy sráccal, teherbe esik, de el kell vetetni, mert a szigorú társadalmi szabályok miatt nem vállalhatja sem a kapcsolatot, sem a babát. A srácot megölik, mert ellenálló, és az utolsó negyven oldalon a lány kitalálja, hogy élete szerelme a másik srác, akivel minden délután gót játszik. Igaz, hogy az előtte lévő 220 oldalon kábé szóra sem méltatja, nem is tetszik neki, igaz, hogy a srác is minden prostituálttal lefekszik, de ott, az utolsó negyven oldalon csak úgy egymásba szeretnek, és meghalnak. Csodálatos történet, tényleg... Komoly fenntartásaim voltak már néhány oldal után, de kíváncsi voltam, mi sül ki belőle végül. Kellenek az ilyen könyvek is, hogy a jókat még jobban tudjam értékelni.

Eric-Emmanuel Schmitt a Noé gyermekével sem okozott csalódást. Az ő műveit mindig nagyon intim élmény olvasni, megérinti az ember szívét, nem tehet róla. Szerintem ő még egy kiló narancsról is tudna úgy írni, hogy megnevettessen és megríkasson.

A Noé gyermeke  visszamegy a második világháború idejére, egy vidéki kolostorba, ahol zsidó és nem zsidó gyerekek próbálják átvészelni a háborút. Nagyon szép a mondanivalója, simán elolvastatnám a gyerekekkel, amikor a második világháborúról tanulnak.

Számomra EES a 21. századi mesemondó, igazi felüdülés minden műve.  Tetszett, csak ajánlani tudom.

A Viharszigettől is sokat vártam, de engem ez sem vett le annyira a lábamról, mint másokat. Mondjuk tudom magamról, hogy a krimiket alapvetően nem tudom annyira értékelni, mint pl. a családregényeket, de az eddig olvasott krimijeimhez képest sem volt nagy eresztés.

A történet 1954-ben játszódik, ami fontos, mivel a történet egy elmegyógyintézetben játszódik, olyan korban, amikor a pszichológia és pszichiátria kezelési módszerei meglehetősen kezdetlegesek és kegyetlenek voltak. Ehhez képest egyszer-kétszer szóba kerül az évszám, de nem nagyon van olyan leírás, amitől úgy éreznénk, tényleg az ötvenes években járunk. Ugyanakkor elég univerzális a történet, hogy ne kelljen feltétlenül a múlthoz kötni.

A szereplőket nem tudtam igazán megszeretni, bár többször megnevettetek. A végkifejletet ismerve tökéletes a nyomozás, de ugyanaz a bajom ezzel a könyvvel is, mint az időutazásos sztorikkal: ha kettőt ismersz, ismered az összeset. Kikapcsolódásnak kellemes, de nekem ez is könyvtárból kölcsönzős kategória.