Alessandro Baricco: Tengeróceán

Holnap visszaviszek néhány könyvtári könyvet. Fájdalom, hogy a Tengeróceán is közöttük van. Mindenképpen kell egy saját példány, ez olyan könyv, amit még sokszor el akarok olvasni.

Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Annyira más, mint a Selyem, és mégis annyira Baricco. Több szálon fut, terjedelmesebb. Szürreálisabb. Meseszerűbb. Érzelmesebb is, talán. Vagy máshogy érzelmes. Néhol olyan egyszerűen nemes, ártatlan, tiszta, hogy mosolyt csalt az arcomra, könnyet a szemembe. Néhol feszült, nyugtalanító. Néhol hihetetlenül nyugodt. Nem tudom Baricco hogy csinálja - szerintem zseninek született -, de életre kelti a szavakat. Érezni a tenger hullámzását, hallani a morajlását, és annyira zenei, mintha nem is író lenne, hanem zeneszerző-karmester, a Tengeróceán pedig egy monumentális zenemű, egy hangversenyen előadva. A Baricco történetek terjedelme lehetővé teszi az egy este alatti olvasást, így egyszerre, megszakítás nélkül hatnak. A Tengeróceán hosszabb, nekem úgy jött ki, hogy két-három napig olvastam. Nem azt mondom, hogy egy-egy szünet után nehéz volt újra ráhangolódni, de óhatatlanul más volt, máshogy hatott, mintha egyszerre olvastam volna. Ennek ellenére így is különleges élmény volt. Felkerült a kedvencek közé.

Az egyik legszebb rész olaszul. Nálam ez is kedvenc.