Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

A legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról, és az igazi testvéri összetartásról.

Az időutazó feleségét már olvastam, magával ragadott, jó volt olvasni, de mint azt tudjátok, nem szeretem az időutazásos történeteket. Kíváncsi voltam a Highgate temető ikreire. Már a puszta tény, hogy nincs  benne szó időutazásról, is szimpatikussá tette a történetet, érdekelt, mit hoz ki ebből az ikres-kísértetes alapból. 

Lobo és Nima nagyon jól leírták, amiket a szereplőkről tudni lehet, ezért ebbe nem is mennék bele. Inkább csak kiegészítem néhány gondolattal.

Egészen az utolsó negyven oldalig ódákat zengtem a könyvről: nagyon-nagyon olvasmányos volt, teljesen magába szippantott, láttam magam előtt a Highgate temetőt és a Vautravers-házat, az ikreket, Martin lakását, Amszterdamot, úgy éreztem, szépen hagyja kibontakozni a szereplők közti kapcsolatokat. Aztán jött a 382. oldal, és azóta meg tudnám ütni Audrey Niffeneggert. Hogy ilyen fordulatot vegyenek az események?!

Audrey Niffenegger ugyanazon oknál fogva szeretem és nem szeretem: a játékossága miatt. Tetszik, hogy meséket ír. Olyan történeteket, amikről tudjuk, hogy ilyen úgysincs a valóságban, mégis nagyon valóságos karaktereket, érzéseket ábrázol. Szeretem, ahogy ezt a két végletet ötvözi, és olvasás közben magára vonja és fenntartja a figyelmet, mintha jelen lenne olvasás közben, nem minden írónak jön ez össze.

Egy bajom van a meséivel. Az oké, hogy nem híve a sablonos, happy enddel végződő történeteknek, tanmeséknek. Le a kiszámíthatósággal, népneveléssel, volt, van, és lesz mindig valaki, aki kimondja a nagy igazságokat, rendben. De hogy a tetőpont után rendre úgy fejezi be a regényeit, hogy nem enyhíti, hanem még direkt fokozza a feszültséget, és nem oldja fel a végén sem?! Ki vagyok akadva ettől, ami úgy látszik Niffenegger védjegyévé válik. Elolvastam. Addig a bizonyos 382. oldalig nagyon-nagyon tetszett, azt hittem belopja magát a kedvenceim közé. De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy ha ennek ez a vége, mit nyertem azzal, hogy elolvastam? Sok hűhó semmiért, ugyanúgy, mint az Időutazó esetében.

Azt gondolnám, hogy egy regényen belül az író óhatatlanul szimpatizál valamilyen szinten a szereplőivel. Itt úgy kiszúrnak azokkal, akikkel azt hittem szimpatizál, hogy csak néztem... Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy az Időutazóban Clare-nek hatszor vagy hétszer el kellett vetélnie, mire Alba megfogant, majd Henry lábait egy laza mondattal levágta, de miután a Highgate-ben is tartogat egy-két kedves gesztust, megállapítom: ez a nő könyörtelen és beteg. Haragszom rá, mert a történetei még napokig a fejemben járnak, tovább élnek a szereplők, de nagy valószínűséggel nem olvasom el őket még egyszer, mert tudom, hogy csak felidegesíteném magam a végén. Megint. -.-

Kedvenc karakterem: Martin és Valentina.