2010. január 19., kedd

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak

Még valamikor november végén, a New Moon bemutatója után mondta egyik oroszos sorstársam, Anyita (ahogy lektorunk mondja), hogy ha jó vámpíros könyvet akarok olvasni, olvassak Laurell K. Hamiltont, ő az isten, a könyvei pedig felülmúlják a Twilightot.
Ahogy akkor szóba került, úgy feledésbe is merült, mígnem egyik este msn-en Anyita felvetette, hogy elhozza nekem az első két kötetet (merthogy van vagy 17 része), vizsgák után olvassam el.
Igazság szerint komoly fenntartásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, mert sosem rajongtam a vámpírokért. A klasszikusnak számító Interjú a vámpírral-t sem szeretem, pedig kétszer láttam. Az elsőnél meglepődtem, hogy nem tetszett. Jobbat vártam, többet, mást. Aztán nemrég volt a tévében, megint megnéztem, mert nem emlékeztem pontosan a részletekre. Megint nem tetszett, amin még dobott egyet Antonio Banderas felbukkanása, amire egyáltalán nem emlékeztem, annak idején pedig nem hiszem, hogy értettem. Akkor már bevallom azt is, hogy Brad Pittet sem szeretem, Tom Cruise meg egyenesen pfúj.
Ennek tükrében nem számítottam rá, hogy tetszeni fog, Anyitát fel is készítettem rá, de olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem visszautasítani.
„Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó”

Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.
Ez a fülszöveg, és egyben a részletes leírása a környezetnek, amiben a történet játszódik. Hiába vársz részleteket, azok nincsenek. Állítólag nagyon izgalmas. Én ezt nem tapasztaltam. A nyomozás nem hogy fordulatokban nem gazdag, de gyakorlatilag nincs is, mert vagy Anita helyett nyomoznak, vagy valami rejtélyes oknál fogva az életére törnek, pont, amikor nyomozna, és jól elverik.
Állítólag a nyomozás izgalmain csak a szexuális feszültség tesz túl. Én feszült lettem. Attól, hogy a kigyúrt sztriptíztáncos férfiak/vámpírok neccingben vonaglanak. Pfúj. Ennyi.
Nem értem, mit szeretnek annyian ezen. Állítólag a folytatásokban folyamatosan csöpögnek majd a részletek, és nő a feszültség is. Így, hogy kölcsönbe van, és már sok rész megjelent, és Anyita állítja, hogy jobb lesz, bevállalom a következőt. Ha valaki ezek után még fontolgatja, hogy elolvassa-e, akkor szerintem ne.

2010. január 1., péntek

Lermontov: Korunk hőse

Na, a Korunk hőse egyike azon könyveknek, amiket valószínűleg sosem olvasnék el, ha nem lenne muszáj. Mint már említettem, szenvedés volt elejétől a végéig, de valószínűleg csak azért éreztem így, mert szívesebben olvastam volna bármi mást.

A regény első részében az író egy katonával folytatott beszélgetésén keresztül ismerkedünk meg a főszereplő Pecsorinnal, majd a harmadik novellától kezdve Pecsorin naplóját olvassuk, amit Pecsorin Makszim Makszimicsnak (a katona barátnak) ad, akit azonban annyira megbánt P. hideg viselkedése, mikor hosszabb idő után újra látják egymást, hogy mérgében az írónak ad, kezdjen vele, amit akar.
A napló három élményt örökít meg: a tamanyi csempészekkel való találkozást, a Mary hercegkisasszony-Grusnyickij-Pecsorin -Vera epizódot, és a végén Vulics halálát.

Számomra a Belás és Makszim Makszimicsos rész maga volt a dögunalom, a Vaskapu-szoros leírásához tudnám hasonlítani az élményt az Arany emberben. Jókai könyörületesebb volt, mint Lermontov, rövidebbre fogta mondandóját.
Ezek után Pecsorin naplója felüdülés volt. Egyrészt a gyógyfürdőben játszódó történet, ahol Pecsorin megismerkedik Ligovszkaja hercegasszonnyal és lányával, hogy bosszantsa fiatal katona ismerősét, a lenézett Grusnyickijt, valahogy inkább érdekelt mint a kaukázusi hegyormok és lovak leírása. Másrészt nagyon jó jellemzéseket lehet olvasni. Az, ahogy Pecsorin saját magát és hiányosságait jellemzi különösen megkapó, de mégsem az a brutális, Szabó Magda féle őszinteség, hanem csak olyan közönyös, mint minden, amit Pecsorin tesz.
Egyébként Pecsorin - Anyeginhoz hasonlóan - a felesleges ember megtestesítője, jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult kallódó ember, aki nem találja helyét az életben; sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut és végül nem csinál semmit.
Érdemes lenne még egyszer elolvasnom, de úgyse fogom valószínűleg, de ez senkit ne tartson vissza:)

Pecsorin írja magáról:


Gyerekkorom óta mindig ez volt a sorsom! Mindenki rossz tulajdonságok jegyeit fedezte fel arcomon, melyek meg sem voltak bennem; de feltételezték, és így meg is születtek. Tartózkodó voltam, megvádoltak ravaszsággal: titkolózó lettem. Mélyen átéreztem, mi a jó, mi a rossz; senki sem volt gyengéd hozzám, mindenki csak sértett: haragtartó lettem; mogorva kisgyermek voltam - a többiek csacskák, vidámak; éreztem, hogy felettük állok, és kevesebbre becsültek náluk, tehát irigykedő lettem. Az egész világot akartam szeretni, s nem értett meg senki; megtanultam gyűlölködni. Terméketlen ifjúságom a magammal s a világgal vívott küzdelemben telt el; legnemesebb érzéseimet, kigúnyolásuktól félve, szívem mélyén eltemettem, ott el is pusztultak. Igazat beszéltem - s nem hittek szavamnak, tehát ámítani kezdtem; mivel jól megismertem a világot és a társadalom mozgató erőit, jártas lettem az élet tudományában, s azt láttam, hogy mások e nélkül a jártasság nélkül lesznek boldogok, ingyen élvezik azokat az előnyöket, amelyekhez én fáradhatatlan törekvéssel jutok hozzá. És akkor kétségbeesés fogant lelkemben, nem az a kétségbeesés, melyet pisztolygolyóval szoktak meggyógyítani, hanem hideg és tehetetlen kétségbeesés. mely nyájas és kedveskedő mosoly mögé rejtőzik. Erkölcsi nyomorék lettem: lelkem egyik fele nem élt, kiszáradt, semmivé lett, meghalt - lemetszettem és elhajítottam -, a másik meg mozgott, és élt mindenki szolgálatára, és ezt nem vette észre senki, mert senki sem tudta, hogy volt egy elpusztult másik fele.
 Pecsorinról írja egykori szerelme, Vera:

Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Hello Kaland