2010. augusztus 14., szombat

Heti könyvbeszerzés és olvasás

A héten jobbnál jobb könyvekre tettem szert.
Először is gyorsan megrendeltem akciósan a Novecento-t, még mielőtt úgy járnék, mint a Tengeróceánnal: teljesen beleszeretek, aztán sehonnan nem lehet beszerezni.
Utána megrendeltem Dennis Lehane Megszentelt életek című könyvét, mert annyi jót olvastam már róla, és ez is akciós volt:D

Menet közben be kellett ugranom a könyvtárba Charles de Coster Thyl Ulenspiegel című regényéért. Ez amolyan kötelező olvasmány. Ebből buktam belga irodalomból, úgyhogy el akarom olvasni. Amúgy már előre utálom, talán pont emiatt... mindenesetre molyon sem szerették túlságosan...
Rejtély, hogy hogyan, de még három könyv vándorolt aznap haza velem... A Viharsziget, szintén Dennis Lehane-től, mert végre pont bent volt. A Pi élete Yann Marteltől, amiről tényleg mindenki csak szuperlatívuszokban nyilatkozik. A prológust elolvastam, ígéretesnek tűnik, bár nem jó jelnek tekintettem, hogy a hátulján a Godot-ra várvát megemlítik... A gójátékos volt az utolsó zsákmányom, de hatvan oldal után épp azt fontolgatom, hogy abbahagyom. Dagályos és giccses, de adok neki még egy esélyt, hátha más lesz, ahogy összeérnek a szálak.

Az a legszebb az egészben, hogy ennyi könyv mellett a Harry Potter sorozatot olvasom a legszívesebben. A molyos várólistám megállt 66-nál, már direkt nem is teszek hozzá semmit, olvasok, egyre csak olvasok, és mégsem fogy a lista^^' Három Szabó Magda könyv is vár amúgy, és Harry Pottert olvasok, esetleg krimire vágyom, de végül Harry Potter lesz belőle... és ennek ellenére még Eric-Emmanuel Schmitt Noé gyermeke című művét biztos megveszem, mert kell. Azt hiszem erre mondják, hogy hörcsög. XD

Kreatív összeállítás díj:)

Köszönöm Fickának, hogy megint meglepett! Nagyon örültem neki.
Ezt a díjat most két molynak adnám tovább: Ildynek és tataijuccnak. Nemrég fedeztem fel a blogjukat, de nagyon szívesen olvasom az értékeléseiket.

2010. augusztus 12., csütörtök

A gójátékos

"A város ott nyúlik el alattunk az ezüstösen csillogó szürke halpikkelyekhez hasonló háztetők végtelen sorával. A kanyargó utcák mély barázdákat vágnak a felületbe. A csupasz platánok az égre rajzolják száraz-szikár írásjeleiket."

Szeretem a szépirodalmat, a képeket, de ez így, egymás után, minden oldalon töménytelen mennyiségben nekem sok. Megvakulok. XD

2010. augusztus 4., szerda

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

Ez az első találkozásom Melania Mazzuccoval, a fülszöveg is csak erről a regényről szóljon.
A magyarul is olvasható olasz világsiker, a Vita szerzője, az alig negyvenéves Melania Mazzucco, ezúttal nem egy évszázad, hanem egyetlen nap történetét meséli el. Huszonnégy óráét, éjféltől éjfélig. A színhely: Róma. Összefüggő és össze nem függő, mégis egymás felé tartó történetek futnak össze, robbannak egymásba, érnek közös véget ezen az egyetlen napon. Egy kislányé, akinek ma van a születésnapja, apjáé, az ismert politikusé, aki rossz helyen rossz kortesbeszédet mond, első házasságából született, lázadó fiáé, aki ma robbant bombát egy McDonald’s-büfében, a fiatal feleségéé, aki titokban lakást keres, a betegesen agresszív testőrjéé, akit elhagyott a felesége, utóbbié, akit ezen a napon rúgnak ki az állásából, és aki – miközben a nagylánya köldökpiercinget csináltat magának, kancsal és dadogós kisfia pedig a politikuséknál születésnapozik – egy gyenge pillanatában óvatlanul beül gyilkosan féltékeny elvált férje mellé a kocsiba, a nagylány jobb sorsra érdemes irodalomtanáráé, aki…
A „kórusregény”-technikát Mazzucco tudatosan és bravúrosan alkalmazza. A pisztolylövések már a bevezetőben eldördültek. Hogy ki kire lő, egyre sejthetőbb, az izgalom fokozódik. Hogy végül is mitől válik egy történetté ez az egész, az a huszonégy órás flash back legeslegvégén derül csak ki.

A cím, a gyönyörű borító és a fülszöveg után az első mondat végképp meggyőzött, ez a könyv nekem való.
Talán száz oldal után öt csillagra értékeltem - pedig általában olvasás után napokkal értékelek -, bár kissé aggódtam, nehogy a kezdeti lelkesedés után csalódnom kelljen. Nem bántam meg az öt csillagot, hacsak azért nem, mert így csillagokban mérve nem tudtam jobban kifejezni, mennyire tetszett a regény.
Gondban vagyok a szavakkal... Mégiscsak fura dolog egy ilyen komoly témát boncolgató, ilyen súlyos véget ért történetre azt mondani, hogy tetszik, mert nem az tetszik, ami történt, hanem az, ahogyan meg van írva, mind a 489 oldalon keresztül.

Hiszem, hogy minden irodalmi mű valamilyen céllal íródik. A szórakoztatási szándékon túl (számomra) kell jó, ha valamilyen értéket képvisel, ha rávilágít valamilyen problémára, legyen az személyes vagy társadalmi, pontosan azért, mert - ahogy Guillaume Musso mondta egy interjúban - az irodalom azért létezik, mert az élet nem elég. És valóban, számtalan történetet élhetünk át könyvekben, amiket az életben - sajnos vagy szerencsére - nem, így valahol példát mutatnak, alternatívát vagy éppen "hogyan/mit ne tegyünk" tanácsokat adnak.
Néhány szerző beleesik abba a hibába, hogy középszerűvé, szájbarágóssá, sablonossá és közhelyessé teszi művét azáltal, hogy az "üzenet" átadására helyezi a hangsúlyt. Karakterekről nem beszélhetünk, csak szereplőkről, még csak nem is jó vagy rossz figurákról, csak szenvedő, elégedetlen árnyakról. Életük egyszer csak fordulóponthoz érkezik, versenyfutás az idővel, egyetlen mindent meghatározó döntés és hopp, minden meg is változik, más emberek lesznek - megtehetik, lévén nincs igazán személyiségük, úgy könnyű változni.

Melania Mazzucco regénye nem ilyen.
Az Egy tökéletes nap az egyik - ha nem a - legkidolgozottabb regény, amit valaha olvastam. Az írónő nagyszerű jellemábrázolással írja le a szereplőket. Tudja, mikor írjon a személyiségükről, az érzéseikről, mikor a külsejükről. Tudja, hogy szője bele a történetbe a jelenre ható múltbéli eseményeket. Ez a "kórusregény"-technika engem teljesen lekenyerezett. A szereplők fokozatosan lépnek színre, egy darabig nem is lehet tudni, ki vagy kik lesznek a főszereplők. Egyeseket egy ideig mintha nélkülözne, aztán a kellő pillanatban előkerülnek, és annyira jól ellensúlyozzák illetve kiegészítik a többieket.
Én az összes szereplőt szerettem, amiben nagy érdeme van az írónőnek. Nagyon jól megfogta a karaktereket. A könyvben mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai, jó és rossz lépései egyaránt, olyanok, amik alapján könnyen elítélhetnénk őket - és valljuk be, a mindennapokban gyakran megítéljük és elítéljük a hozzájuk hasonlókat -, de itt egész más színben festettek, kidolgozottságuk megértést, együttérzést váltott ki belőlem mindegyikőjük iránt, még akkor is, ha nem értettem egyet tetteikkel.  

A mondatok sűrűek, de nem olyan ostorcsapásszerűen bánik a szavakkal, mint Szabó Magda. Néha - de tényleg csak néha - már-már túlzsúfoltak. Akkor volt ez az érzésem, amikor egy kis szünet után újra kezembe vettem a könyvet. Ilyenkor az első mondatnál éreztem ezt, de a mondat végére felvettem a fonalat, és nagyon magával ragadott. Érdekelt, hogy kivel mi történik, miért dördült el az a bizonyos lövés, de nem a kíváncsiság hajtott. Egyszerűen jó volt olvasni a szereplőkről.

A regény témája - a válságba jutott családi kapcsolatok, családon belüli erőszak - létező és nagyon aktuális problémát mutat be, de valami rendkívüli módon. Melania Mazzucco erőssége, hogy miközben látszólag kívülállóként veszi górcső alá szereplőit, valójában belebújtatja az olvasót a szereplő helyzetébe. Teljesen azonosultam mindegyikőjükkel olvasás közben. Ennyire talán még soha nem voltam közel egy regényszereplőhöz sem, de hogy az összeshez nem, az egészen biztos.
És az is zseniális, hogy az írónő végigveszi, hogyan hat Emma és Antonio kapcsolata Kevinre és Valentinára, sőt, még a nagymamára is, remekül prezentálva ezzel, hogy egy esemény hány ember életét befolyásolja. Annyi gyerek nő fel csonka családban, abban a tudatban, hogy nem kell a szülőjének. Kérdem én, ha egy kisgyerek abban a tudatban nő fel, hogy a saját szülei nem szeretik, nem kell nekik, ha az apák a válóper után képesek teljesen hátat fordítani gyereküknek, akkor hogy várja el, egyáltalán hogy higgye el, hogy bárkinek fontos lehet?! Rosszabb, hogy az emberek nem tudják hogyan szeressék egymást, mint ha egyáltalán nem szeretnék. Akkor fele annyi fájdalmat sem okoznának egymásnak. A regényben sem az a baj, hogy nem szeretik egymást, csak egyszerűen már nem bírják tovább egymás mellett... Nehéz dolgok ezek...


Melania Mazzucco regényeiben visszatérő motívum a család. Egy interjúban az Egy tökéletes nap kapcsán azt nyilatkozta: "A családban mindenféle dinamika megtalálható, melyek már önmagukban is felérnek egy-egy regénnyel. Én épp ezért leginkább narratív struktúrának használom. Az Egy tökéletes nap elején szarkasztikusan egy George W. Bush-mottó szerepel, mely a család szerepének fontosságát hangsúlyozza. A család szerepét azért emelik ki annyian, mert mára a hagyományos családmodell szétesett, darabjaira hullott. Egykori résztvevői szerep nélkül kóvályognak. Magam azzal próbálok segíteni mindezen, hogy a szétesett családok történeteit mesélem el: megmutatom a válások, a féltékenységek, a szülői szerepüket elveszítő emberek drámáját. A regényeimben azonban más az igazán fontos és közös pont: mindegyik olyanokról szól, akik maguk sosem szólaltak meg/szólalhattak meg eddig. Az áldozatok, a legyőzöttek, a „maradékok” jelennek meg bennük."

A regény végén nemcsak a cím és Bush mottója egészül ki szarkasztikus tartalommal, de szemen szúr a valóság: milyen könnyen ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy minden rendben van, miközben... 

Nekem csillagos ötös ez a regény, a non plus ultra idén. Kívánom, hogy másnak is jelentsen olyan sokat és okozzon akkora élvezetet az olvasás, mint nekem.

2010. augusztus 3., kedd

Harry Potter

A Harry Potter könyvekről általában a Voldemorttal folytatott harc, izgalom, aggodalom jut eszembe. Azt mindig elfelejtem, hogy mennyi humor hatja át a leírásokat, Ron párbeszédeit. Ezért kell újraolvasni a részeket;)

2010. augusztus 2., hétfő

A történetárus

Hm.
Vajon akkor is ennyire felvágósnak tartanám a főszereplőt, ha nem első szám első személyű lenne az elbeszélő?

2010. augusztus 1., vasárnap

Stieg Larsson: A tetovált lány

Negyven éve történt. Az agg milliárdos elveszítette unokahúgát, akit gyermekeként szeretett. S azóta is, évről évre, valaki – mintha az őrületbe akarná kergetni – minden születésnapján emlékezteti az idős urat arra a tragikus napra… Az évek óta tartó nyomozás új lendületet kap, amikor a férfi felfogad egy vesztes sajtóper után állás nélkül maradt, rámenősnek tűnő újságírót, hogy kísérelje meg az igazság kiderítését. Hisz sokan élnek még a rokonságból, akik akkor ott voltak. A gyilkosnak köztük kell lennie… Ugyanakkor egy jó hírű magánnyomozó iroda munkatársnője rááll az újságíróra, s szinte mindent kiderít róla, ahogyan mások sem bízhatnak abban, hogy titkuk rejtve marad a kivételes tehetségű, tetovált lány előtt.

Tavaly akárhányszor könyvesboltban jártam, minden alkalommal leemeltem a polcról ezt a könyvet, elég sokáig szemeztem vele, végül hazavándorolt, mint Anyukám karácsonyi ajándéka.
Ezután itthon is sokáig csak nézegettem, mondván Anya könyve, övé az elsőbbség. Ahogy Anya dicsérte, (de - nagyon helyesen - nem árult el semmi részletet) majd bejelentette, hogy kéri a folytatást, végképp alig vártam, hogy elolvashassam. Direkt nem is olvastam véleményeket róla, nehogy valaki lelője a poént, mert azért nagyon tudok haragudni. Annyit tudtam csak, hogy tíz kötetet tervezett az író, de a harmadik rész megírása után váratlanul meghalt. Azt sem tudtam, hogy mi a Millennium, hogy egy történet bonyolódik-e három részen keresztül, vagy különállóak, de ettől volt izgalmas:)

Ami engem illet, krimik területén nem vagyok igazán járatos, ismereteim Agatha Christie regényeire korlátozódnak, úgyhogy A tetovált lány minden szempontból újdonság volt számomra. 

Igyekszem úgy összefoglalni az észrevételeimet, hogy csak annyit áruljak el, amennyit feltétlenül szükséges ahhoz, hogy reálisabb képet adjak a könyvről, mert a cím és a fülszöveg kissé tévútra visz.

A tetovált lány eredetileg Férfiak, akik gyűlölik a nőket címmel jelent meg, azonban úgy gondolták, az olvasók félreértenék a címet, és azt hinnék valamiféle önsegítő könyvről van szó. Hát nem tudom... Az angol  polcokra már a The girl with the dragon tattoo címmel került, gondolom innen ered a magyar cím is, ami megtévesztő kissé. Minden cím alapján asszociálunk a várható tartalomra, kialakul valamilyen benyomás, kép. Ebben az esetben az, hogy a tetovált lány lesz a főszereplő, ami félig-meddig igaz is, de nem úgy alakulnak az események, nem olyan sorrendben jelennek meg a szereplők, ahogy más krimikben megszoktuk, és amíg a kép összeáll (300 oldal sacc/kb.), addig nem nagyon értettem, hogy miért is ez lett a cím.

Két szálon fut a történet. Egyrészt ott van a fülszövegben beharangozott unokahúg rejtélye, másrészt egy korrupciós ügyben is folyik a nyomozás. A két szál bizonyos értelemben összefügg, egyik hozza magával a másikat, és úgy lesz teljes, kerek egész a történet, ha mindkettőt felgöngyölítik.


Érdemes úgy olvasni ezt a könyvet, mint egy sorozat részét, ugyanis a rejtély megoldása után is maradnak elvarratlan szálak Lisbeth-tel és Mikaellel kapcsolatban. Ez is egyfajta kirakós könyv, nagyon kíváncsi vagyok a darabkákra, hogy mivé áll össze végül. Arra is kíváncsi vagyok, mennyire érződik majd, hogy  Stieg Larsson több részt tervezett.

Molyon négy csillagra értékeltem a könyvet, mondván, hogy jó, de túl lehet ezen még tenni. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem olyan határozott négyes ez... A három csillagos könyvekkel úgy vagyok, hogy jó-jó, de ha kimarad, nem nagy veszteség. Ennél A tetovált lány sokkal jobb. Élvezettel olvastam, lekötött, kikapcsolt. Mikael az elejétől fogva szimpatikus volt, de Lisbethet is megszerettem, akármennyire antiszociálisnak és magának valónak tűnt eleinte.
Ennek ellenére hullámzónak tartom a regényt. Közel kétszáz oldalt kell elolvasni ahhoz, hogy megtudjunk valamit Harrietről, akire a fülszöveg alapján az egész regény épül. Úrrá lesz az emberen az izgalom, olvasná, olvasná, hogy megtudhassa mi történt, na akkor Stieg Larsson témát vált, és hosszabb ideig nem tér vissza a Harriet-szálra.
Van még egy dolog, ami egyszerre rontja és javítja az értékelésemet, de ez nem annak köszönhető, hogy Stieg Larsson rossz történetet írt volna, vagy rosszul írta volna meg. Egész egyszerűen arról van szó, hogy annyi bűnügyi sorozatot láthatunk esténként, hogy egyre több fordulatra van ahhoz szükség, hogy az ingerküszöbünk reagáljon. Így valamilyen szinten elvárás, hogy a ma látott/olvasott sztori tegyen túl a tegnapin, különben egyszerűnek vagy egyenesen unalmasnak találjuk. Meglepő fordulatok vannak a Tetovált lányban is, de úgy érzem, Stieg Larsson nem akar versengeni a többi krimivel. Ha létezik olyan, hogy realista krimi, akkor ez az, ilyen dolgok történnek nap mint nap, elég csak megnézni egy híradót. Másrészt ha egy ügyet negyven év alatt nem sikerül megoldani, akkor pont az lenne hiteltelen, ha valaki hirtelen észrevenne valamit, ami mindenki más figyelmét elkerülte, és egy szempillantásra felgöngyölítené.

Szóval el kell vonatkoztatni a szokványos krimiktől, és felfedezni Stieg Larsson világát. Érdemes egyébként elolvasni, ajánlom mindenkinek!

Hello Kaland