Ethan, harmincas pszichiáter, gazdag, híres, jóképű. A siker azonban nem adta könnyen magát. Ethan Boston egyik szegénynegyedében nőtt fel, és napról napra elégedetlenebb volt az életével. Születésnapján döntő lépésre szánta el magát; egy New York-i kiruccanáson kilépett addigi életéből, egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől.
Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján. Egy ismeretlen, vörös hajú nő fekszik mellette. És ezzel kezdetét veszi egy rémálomszerű nap amelyeknek a végén egy kórházi műtőasztalon találja magát, három pisztolygolyóval a testében.
Vajon elkerülhető az elkerülhetetlen? Vagy minden ember életében van egy pont, ahonnan már nincs visszaút? Guillaume Musso Franciaország egyik legsikeresebb kortárs írója. Fordulatos, finom humorú (értsd: van benne egy poén) és az élet szépségébe vetett hittel teli regényeit huszonnégy nyelvre fordítják. A Visszajövök érted! páratlan utazás, amelyet végigjárva kicsit máshogy tekintünk saját életünkre is.
Így már jobb. Kicsit túlzásnak éreztem az eredeti fülszöveget. Egyszerre fényezte a könyvet, és ringatta túl nagy elvárásokba az olvasót.
Hol is kezdjem?
A regény tartalmára nem térek ki bővebben, hisz ez pont az a fajta történet, amiről nem szabad részleteket elárulni. El kell kezdeni olvasni, és hagyni, hogy alakuljanak az események.
Úgy terveztem, megpróbálom kétféle szempont alapján értékelni a könyvet, mivel biztos más élményt nyújt annak, aki először olvas Guillaume Mussótól, és mást annak, aki több regényét ismeri már. Azt gondoltam, az előbbieknek tetszeni fog, szórakoztató, izgalmas történetet kapnak, szerelmi szállal, nem várt fordulatokkal - de aztán rájöttem, nem feltétlenül lenne így, ugyanis ez a regény önmagában kimeríti az irodalmi giccs fogalmát, nem is annyira a szerelmi szállal, mert - bár elcsépelt a szituáció - vannak nagyon aranyos jelenetek, de az utolsó oldalak egy fazék forrásban lévő szirupra emlékeztetnek, amit kevergetnek, kevergetnek, az meg csak forr, és forr, majd egyszer csak elönt mindent, cuppog és ragacsos, gyomorforgatóan rózsaszín. A befejezés mellett a párbeszédek, és a főszereplő reakciója bizonyos esetekben, ami szörnyű, közhelyes és rettentően valószerűtlen.
Amikor először megláttam, hogy Guillaume Musso-t a "francia Coelho"-ként reklámozzák a borítón, teljesen felháborodtam. Három regényét is olvastam már, nem lehet egy lapon említeni Coelho-val. Ennél már csak akkor háborodtam fel jobban, amikor a Visszajövök érted olvasása közben rádöbbentem, hogy de, olyan, mint ő; azzal a különbséggel, hogy Guillaume-nál nem a szeretet a jelszó, hanem az "élj úgy, mintha minden nap az utolsó nap lenne", és zarándoklat meg vallásosság helyett van versenyfutás az idővel, meg az emberi akarat összecsap a végzettel. Ezt leszámítva pontosan ugyanolyan sekélyes, közhelyes, szájbarágós, önmagát ismétlő, erőltetett, mint Coelho.
Tovább rontja a helyzetet, hogy minden regényében ugyanazok a - jellemvonásokban szegény - karakterek köszönnek vissza: a szegény családból származó, de felemelkedő, gazdag, ám boldogtalan orvos, a csodálatos (francia) nő, cserben hagyott gyerekkori barátok, hírnökök, gyerekek. A helyszín mindig New York. (Ez az Amerika majmolás is furcsa... Miért kell minden regényének ott játszódnia?! Írhatna végre egy Párizsosat, és választhatna más szereplőket... Ennél rosszabb úgyse lenne... ) Az időjárás mindig a drámai hatás fokozását szolgálja (utalnék itt az irodalmi giccsre újfent)... Az este kínomban összeírtam az eddigi négy regény szereplőit, ki mit csinál, kivel mi történik... Van különbség, igaz, nüansznyi, de van. Más kérdés, hogy ha nem gondolkozom el rajta, azt mondom, ugyanazok a karakterek...
Fájdalom, hogy ezt kell írnom, mert eddig nagyon szerettem Guillaume Musso-t, és a Szerelem életre-halálra meg a Sauve-moi még mindig a kedvenceim közé tartozik, de sajnos róla is elmondható, ami Dan Brown-ról: az első regénye magával ragad és lenyűgöz, a másodikkal rádupláz, a harmadik elmegy, a negyedikben megírja, amit már korábban, apró változtatások előfordulnak, de semmi eredetiség.
Arra is gondoltam, hogy talán ha megjelenésük szerint olvasnám a regényeit, akkor kiderülne, hogy tényleg erről van-e szó, vagy csak a magyarországi megjelentetések lettek ilyen szerencsétlenül összehozva, de elolvastam a Parce que je t'aime első bekezdését, ami hasonlóan indul, mint a Sauve-moi, és inkább félre is tettem a könyvet. Túl sok volt ez nekem, nagyot csalódtam, inkább az íróban, mint a könyvben. Talán még olvasok tőle később, de a legközelebbi könyvét már nem rendelem elő...Sőt...
Úgy terveztem, megpróbálom kétféle szempont alapján értékelni a könyvet, mivel biztos más élményt nyújt annak, aki először olvas Guillaume Mussótól, és mást annak, aki több regényét ismeri már. Azt gondoltam, az előbbieknek tetszeni fog, szórakoztató, izgalmas történetet kapnak, szerelmi szállal, nem várt fordulatokkal - de aztán rájöttem, nem feltétlenül lenne így, ugyanis ez a regény önmagában kimeríti az irodalmi giccs fogalmát, nem is annyira a szerelmi szállal, mert - bár elcsépelt a szituáció - vannak nagyon aranyos jelenetek, de az utolsó oldalak egy fazék forrásban lévő szirupra emlékeztetnek, amit kevergetnek, kevergetnek, az meg csak forr, és forr, majd egyszer csak elönt mindent, cuppog és ragacsos, gyomorforgatóan rózsaszín. A befejezés mellett a párbeszédek, és a főszereplő reakciója bizonyos esetekben, ami szörnyű, közhelyes és rettentően valószerűtlen.
Amikor először megláttam, hogy Guillaume Musso-t a "francia Coelho"-ként reklámozzák a borítón, teljesen felháborodtam. Három regényét is olvastam már, nem lehet egy lapon említeni Coelho-val. Ennél már csak akkor háborodtam fel jobban, amikor a Visszajövök érted olvasása közben rádöbbentem, hogy de, olyan, mint ő; azzal a különbséggel, hogy Guillaume-nál nem a szeretet a jelszó, hanem az "élj úgy, mintha minden nap az utolsó nap lenne", és zarándoklat meg vallásosság helyett van versenyfutás az idővel, meg az emberi akarat összecsap a végzettel. Ezt leszámítva pontosan ugyanolyan sekélyes, közhelyes, szájbarágós, önmagát ismétlő, erőltetett, mint Coelho.
Tovább rontja a helyzetet, hogy minden regényében ugyanazok a - jellemvonásokban szegény - karakterek köszönnek vissza: a szegény családból származó, de felemelkedő, gazdag, ám boldogtalan orvos, a csodálatos (francia) nő, cserben hagyott gyerekkori barátok, hírnökök, gyerekek. A helyszín mindig New York. (Ez az Amerika majmolás is furcsa... Miért kell minden regényének ott játszódnia?! Írhatna végre egy Párizsosat, és választhatna más szereplőket... Ennél rosszabb úgyse lenne... ) Az időjárás mindig a drámai hatás fokozását szolgálja (utalnék itt az irodalmi giccsre újfent)... Az este kínomban összeírtam az eddigi négy regény szereplőit, ki mit csinál, kivel mi történik... Van különbség, igaz, nüansznyi, de van. Más kérdés, hogy ha nem gondolkozom el rajta, azt mondom, ugyanazok a karakterek...
Fájdalom, hogy ezt kell írnom, mert eddig nagyon szerettem Guillaume Musso-t, és a Szerelem életre-halálra meg a Sauve-moi még mindig a kedvenceim közé tartozik, de sajnos róla is elmondható, ami Dan Brown-ról: az első regénye magával ragad és lenyűgöz, a másodikkal rádupláz, a harmadik elmegy, a negyedikben megírja, amit már korábban, apró változtatások előfordulnak, de semmi eredetiség.
Arra is gondoltam, hogy talán ha megjelenésük szerint olvasnám a regényeit, akkor kiderülne, hogy tényleg erről van-e szó, vagy csak a magyarországi megjelentetések lettek ilyen szerencsétlenül összehozva, de elolvastam a Parce que je t'aime első bekezdését, ami hasonlóan indul, mint a Sauve-moi, és inkább félre is tettem a könyvet. Túl sok volt ez nekem, nagyot csalódtam, inkább az íróban, mint a könyvben. Talán még olvasok tőle később, de a legközelebbi könyvét már nem rendelem elő...Sőt...
Én csak a két magyarul megjelentet olvastam, és azt is kb két és fél év különbséggel, így nem tűnt fel az a hasonlóság, csak abban, hogy mindkettőt túl gyorsan benyeltem és valahogy nem tudtam hova tenni magamban őket. A másodiknál megkérdeztem magamban, hogy miért is játszódik mindkettő Amerikában? Ez kicsit olcsóvá tette nekem, mintha valamit nyomatékosítani akarna, amit nem tudok megfogni, és ami nagyon tetszett nekem, mintha Európában nem állná meg a helyét egy ilyen történet, ezért biztonságosan átrakja a "csodák földjére".
VálaszTörlésDe azt észrevettem, hogy több ex-Coelho rajongó is ugyanígy járt: az első, legyen bármi, amit olvastak, még tetszett, aztán a második is, a harmadiknál-negyediknél meg már kezd idegesítő lenni. Ugyanaz a sablon, ugyanaz a "bölcsesség". Csak azon gondolkodom, hogy ha az adott írónak a pénz a lényeg, akkor még írni fognak, ha az irodalmi elismerés, akkor inkább eltűnnek, mielőtt a többi, egy kaptafára készült könyvük lehúzza maga után a mélybe a még újdonságnak és frissnek számító első regényeiket. Amikkel még maradandót alkothattak volna. És a sok-sok könyv azt bizonyítja, hogy márpedig a pénz számít és nem az irodalom. Sajnálom, hogy ekkora csalódás, eléggé elment tőle a kedvem:(
Jelenleg ott tartok, hogy nem is francia íróként gondolok rá, hanem mintha egy Danielle Steel veszett volna el benne - ami azért egy férfira nézve nem túl hízelgő:S -, és nagyon olcsó, ahogy írtad is.
VálaszTörlésAz utóbbi időben olvastam Nick Hornby-t, David Mitchell-t, Alessandro Baricco-t és Guillaume-ot. Annyira érdekes, hogy az írásaikon mennyire kiütközik a személyiségük, a különbözőségük. És itt most inkább arra gondolok, hogy férfiként mifélék (lehetnek). Ez nekem új felfedezés, hogy ennyire elütnek egymástól, meg egyáltalán, hogy átjön. Régebben kevesebbet olvastam, meg a nézőpontom is változott. De vannak szerzők, bár régen olvastam, Jókai, Victor Hugo, Dumas például, ők olyan "nemtelenek".