2015. március 1., vasárnap

Februári zárás

A hónap elején meghallgattam Bagdy Emőke Pszichofitness című hangoskönyvét, majd Flora Thompson Candlefordi kisasszonyok című könyve töltötte ki az időmet. Mivel ez utóbbit igazán nem lehet pörgősséggel vádolni, így eleve kihívás volt megtalálni azokat az időpontokat, amikor kellőképp át tudtam szellemülni az olvasáshoz. Így történt, hogy a múlt hónapban több időt szenteltem a könyvek után való ácsingózásnak, mint a tényleges olvasásnak. Ez meg is látszik a februári szerzeményeken, melyek száma négyre ugrott.

 
Még volt vissza vagy 50 oldal a Flora Thompson könyvből, amikor éreztem a késztetést, hogy nekem Cassandra Clare Pokoli szerkezetek c. sorozatával kell folytatnom, mert hiányzik az árnyvadászok világa.
Hamvas Béla A bor filozófiája c. könyvecskéjét a páromnak vettem Valentin-napra. Illő volt már beszereznünk, mert minden magára valamit is adó borkóstolón és borszaküzletben legalább egy idézet elhangzik Hamvas Bélától, és az igazán nem járja, hogy mi ne ismerjük behatóbban.
Louise L. Hay Éld az életed! c. könyvét egy ismerősöm ajánlotta, és mivel fontos a lelki élet karbantartása is, itt a helye a kis életmód gyűjteményemben.
Robert Galbraith új regénye, A selyemhernyó pedig még tavaly őszi előmegrendelés volt.

Hát ennyit az itthoni olvasatlan könyvek csökkentéséről... :)

2015. február 28., szombat

Flora Thompson: Candlefordi kisasszonyok

Én vagyok az, aki úgy kapott kedvet a Candlefordi kisasszonyok című könyvhöz, hogy a sorozatnak összesen egy (az utolsó) részét látta, és az alapján úgy gondolta, a hangulatában a Váratlan utazást és az Anne-t idéző történet nem lehet rossz. Az elmúlt hónapokban olvasott disztópiák, fantasyk és egyéb friss megjelenések után nagyon kellett már valami "klasszikusabb" olvasmány, és Flora Thompson könyve e célnak pont megfelelt. Jól esett a lelkemnek újra vastag, keménytáblás, ragasztott kötött könyvet lapozgatni, de ilyen könyvhöz ilyen kiadás is dukál. A fülszöveg ezúttal olyan tökéletesen leírja a könyv (egyszerűen nem bírom azt mondani, hogy regény) lényegét, hogy teljesen feleslegesnek tartom megpróbálni összefoglalni a tartalmat.
Mint egy finom – néhol meglepően éles, hangsúlyos színekkel tarkított – pasztellkép, olyan ez a regény. Cselekménye tulajdonképpen nincs, csupán egy főszereplője, Laura, akinek életútját – nagyon felszínesen – gyerekkorától felnőtté válásáig követhetjük. Hogy milyen, azt csak jelzésekből érzékeljük, de igazából nem is fontos. Ami számít, az egy letűnt, a XIX. század nyolcvanas éveiben még meglévő angliai, vidéki életforma, amely összességében eltűnt ugyan, de nyomaiban még ma is megvan a vidéki Angliában. Egy piciny – szegénységükben már akkor is a közép-európai paraszttól fényévnyi távolságra élő mezőgazdasági munkások által lakott – oxfordi falucskától egy tehetősebb, iparosodó falun át a vidéki angol kisvárosig ismerhetjük meg az akkori emberek életét. Történet nincs, csak életképek, helyzetleírások, amelyek mind Flora Thompson szikrázó szellemét dicsérik. Egyszerűségükben is elevenek, élethűek, s érdekesebbek, mint bármilyen kitalált, fantázia szülte történet. Néha – amikor a szerző régi rigmusokat, ünnepeken előadott dalokat, népi játékokhoz társuló mondókákat idéz – lelket pezsdítően frissek. És az vesse az első követ Flora Thompsonra, aki – élje bár a legmodernebb, legpörgősebb életet – nem gondolt még soha nosztalgiával egy letűnt, de talán nem felesleges értékeket hordozó korra.
Azt, hogy olyan ez a regény, mint egy pasztellkép, és hogy cselekménye tulajdonképpen nincs, tessék komolyan és szó szerint venni, semmi túlzás vagy torzítás nincs ebben a jellemzésben. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezzel tényleg legyen tisztában mindenki, aki kacérkodik a könyv elolvasásával, mert aki egy "Anne Shirley Angliában" típusú történetet vár, nagyot csalódik. Én még most sem igazán tudom hová tenni ezt az élményt magamban, pedig olvastam a fülszöveget rögtön az elején, mégis meglepett. Az Oscarból idézve tudtam, csak nem sejtettem, hogy tényleg nincs története. Nagyon furcsa így elolvasni egy több mint ötszáz (500!) oldalas könyvet, ami ráadásul (szép)irodalmi mű, nem tankönyv. Hogy őszinte legyek ezt nem is tudom teljesen megemészteni, iszonyú hiányérzetem van és nem egészen értem a koncepciót. Mármint értem én, és elismerésem a műért, gyönyörű tisztelgés ez a múló idő és a változás előtt, de annyira hiányzik belőle egy történet! Kíváncsi vagyok más olvasóknak mi lesz a véleménye, ki lesz az, akinél tökéletes fogadtatásra lel, ha lesz egyáltalán ilyen. Én nem értem, kit céloz meg ez a mű, mert tudományos használatra szerintem túl irodalmi, irodalmi élménynek pedig egy kicsit kevéske így történet nélkül, mindenesetre érdekes tapasztalat volt számomra, egy kis kilépés a komfortzónámból.


Dömének nem volt hiányérzete

A történet hiányán túllépve érdemes megállni egy pillanatra és elmélkedni egy kicsit a korszakon, amelynek megörökítését Flora Thompson olyan fontosnak tartotta. Átérezni, hogy a hétköznapok apró - a mai ember számára teljesen megszokott - vívmányai, újításai, találmányai mekkora változást hoztak és milyen jelentőséggel bírtak akkoriban. Mennyi minden van, ami számunkra már teljesen természetes, és szinte el sem tudjuk képzelni, hogy valaha máshogy volt, vagy egyáltalán nem volt. Erre akkor döbbentem rá (újra), amikor Flora Thompson az öregségi nyugdíj bevezetéséről írt. Az ilyen dolgok miatt fontos emlékeztetők a Candlefordi kisasszonyokhoz hasonló regények.

2015. február 14., szombat

Bagdy Emőke: Pszichofitness

A januári zárásban említettem, hogy Bagdy Emőke Relaxáció, megnyugvás, belső béke című könyvével gyarapodott a gyűjteményem. A könyvhöz CD mellékleten hanganyag is tartozik, amit sajnos nem sikerült megnyitnom az itthoni gépen akkor, amikor akartam, így a youtube-hoz fordultam segítségért, és valahogy a Pszichofitness c. előadásnál kötöttem ki. Rögtön éreztem, hogy ez a téma is nagyon nekem való, úgyhogy hamarosan a hangoskönyvnek köszönhetően (egyébként természetesen könyvben is létezik) Bagdy Emőke szavai fülemben csenghettek elalvás előtt, munkába menet és hímzés közben.

A fülszöveg alapján "Ez a vademecum ("gyere velem") könyv a kíváncsiak és vállalkozó kedvűek számára született. Azoknak, akik szeretnék megismerni saját lelki működéseik titokzatos világát. De nem öncélúan. Szeretnének e tudás által olyan lehetőségekhez és készségekhez jutni, amellyel elősegítik testi-lelki egészségük megőrzését, jó közérzetük, fizikai fittségük, lelki egyensúlyuk fenntartását. Azokhoz is szól ez a könyv, akik hajszoltak, fáradtak, kimerültek, szomorúak, kisebb-nagyobb „ideges tünetekkel” bajlódnak, esetleg valamilyen tesi működészavar már előállott náluk." Magyarán mindannyiunknak hasznos lenne elolvasni, hiszen ki ne vágyna nyugodt, kiegyensúlyozott életre, jó közérzetre, egészségre? Remélem, hogy valóban egyre több emberben meg is jelenik az igény az ilyen jellegű olvasmányokra, illetve hogy egyre többen veszik a fáradságot arra, hogy tegyenek valamit a lelki jólétükért.
A Pszichofitness például tökéletes segítség a kezdő lépések megtételéhez: rövid, tömör, élvezetes (főleg a szerző előadásában) és könnyen érthető. Olyan könyv, amire senki nem mondhatja, hogy ez "túl magas nekem". A szerző rögtön a könyv elején szétválasztja a stressz fogalmát káros és jó stresszre, így a továbbiakban e két fogalom mentén haladunk. Végigveszi, hogy mi megy végben a lélekben és a testben is, amikor káros és amikor jó stressz ér bennünket. Ám nemcsak a médiában amúgy is gyakran hangoztatott, már-már elcsépelt frázisokkal találkozunk (mint például: ha sok stressz ér előbb-utóbb megbetegszel), hanem konkrétan elmagyarázza a szervezetben lejátszódó fizikai-kémiai folyamatokat, illetve elmeséli több kísérlet eredményét is, segít megérteni a történéseket. Számomra szokatlan volt, hogy egy pszichológiai írás jelentős részében a testben végbemenő folyamatokról, hormontermelésről és "A immunglobulinról" van szó. Valljuk be őszintén, a legtöbbször nem kapunk magyarázatot, csak elhangoznak olyan híres tételmondatok, mint "ép testben ép lélek", de azt már nem nagyon szokták kifejteni, hogy a kettő között milyen összefüggés van, vagy hogy hogyan lehet visszafordítani vagy ellensúlyozni bizonyos folyamatokat, legalábbis olyan mélységben és nézőpontból, ahogy Bagdy Emőke teszi biztosan nem.
A lelki egyensúlyunk fitten tartásához nem kell semmi extra beruházás, nem kell speciális felszerelés, nem kell pénz, mindössze a lelki jóllét igénye kell, és odafigyelés arra, hogy öt alapvető dolog: kacagás, kocogás, lazítás, érintés és segítés része legyen az életünknek. Bagdy Emőke kifejti a részleteket az egyes fejezetekben.
Én a magam részéről nagyon örülök, hogy meghallgattam ezt a könyvet, és biztos vagyok benne, hogy el fogom még olvasni írott formában is. Csak ajánlani tudom.

Amúgy nekem még új élmény ez a hangoskönyvezés. Évekkel ezelőtt egyszer próbálkoztam már vele, de akkor olyan rossz élmény ért, hogy teljesen elvette a kedvem. Az Alíz Csodaországban-t kezdtem el hangoskönyvben a MEK-ről. Nem emlékszem már, hogy az első fejezeten túljutottam-e, de arra igen, hogy nagyon rossz minőségű volt, még azt is hallani lehetett a felvételen, amikor a narrátor lapozott egyet. A mélypont az volt, amikor egy kijelentő mondat közben, két szó között felsóhajtott. Akkor mondtam azt, hogy ebből inkább nem kérek, még Laura sem tudott meggyőzni.
A változást az mp4 lejátszóm hozta. A minap eltűnt róla majdnem minden zeném, és le kellett formáznom a kicsikét, valamint újratelepíteni a csodálatos Songbird programot. A program telepítése közben a kezembe került a lejátszó felhasználói kézikönyve, és volt egy fejezet benne a hangoskönyvekről és az Audible oldalról, ami a legfrissebb könyvek hangoskönyv kiadásaival jóval vonzóbb, mint a MEK. Akkor döntöttem el, hogy adok még egy esélyt ennek, hátha megszeretjük egymást, ami nem lenne rossz, mert akkor tudnék olvasni és hímezni egyszerre:) Ahogy az Audible Instagram oldalán láttam, más kézimunkázóknál is a hangoskönyv vágta el a gordiuszi csomót, és előszeretettel tesznek fel képeket az alkotásaikról #donewhilelistening címkével. Én karácsonyfadíszen ügyködtem közben.
Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a hangoskönyvek mennyire szöveghűek. Tényleg az egész könyvet felolvassák vagy vannak kihagyások?

2015. február 8., vasárnap

Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz

2012. márciusában jártunk, amikor egyik szombat délután pihenésképp kedvenc blogjaimat nézegettem. Az egyik blog linklistájában akadtam rá az urban:eve életmód blogra, ami rögtön kedvencemmé vált. Lelkesen bele is vetettem magam a FlyLady Programba, amit ugyan nem csináltam végig, de több pontját sikerült beépítenem a mindennapokba, valamint a mai napig szívesen kanyarodok vissza hozzá, ahogy az oldalnak is rendszeres olvasója vagyok azóta is. Nagyon magával ragadónak és inspirálónak tartom azt a pozitív, örömkereső, életigenlő szemléletet, és a rendszerezettséget, letisztultságot, ami az oldalból árad.
A napi bejegyzések követése mellett külön öröm volt számomra, amikor megtudtam, Viának könyve jelenik meg Ennél zöldebb nem lesz címmel. Ez 2013 nyarán történt, és a megjelenést követően azonnal el is olvastam a könyvet. A mai napig tisztán emlékszem, milyen jó volt olvasni, sok szituációban magamra ismertem, és úgy éreztem, végre valaki használható ötleteket, eszközt ad ahhoz, hogy a számomra szükséges változtatásokat megtegyem, ugyanakkor megerősített abban is, hogy alapvetően jó úton járok. Akkor elég volt elolvasni a könyvet, hogy lendületet adjon az elkövetkező hónapokra, majd egy évvel később éreztem, itt az ideje újra elővenni.
Tematikáját tekintve a könyv az alábbi fejezetekre tagolódik:
Bevezető, avagy ki ez és mit akar?
1. fejezet: Mihez kezdjek?
2. fejezet: Hagyd ott a pocsolyádat!
3. fejezet: A nagy kifogáslista
4. fejezet: Tűzd ki a célod!
5. fejezet: Csinálj helyet!
6. fejezet: Tedd rendbe az idődet!
7. fejezet: Maradj lendületben!
8. fejezet: Külső-belső befolyások
9. fejezet: Üdv a padlón, már vártunk!
10. fejezet: Vége van! És most?
Köszönetnyilvánítás
Az egyes fejezeteken belül több gyakorlat is található. Az egész könyv hangvétele nagyon közvetlen és barátságos, de ahogy nekilátunk a gyakorlatoknak, szabályosan megelevenedik a könyv, és valódi párbeszéd alakul ki önmagunkkal. Legalábbis én is így éreztem, amikor beleástam magam a gyakorlatokba. Nem sajnáltam az időt semmire, nem az volt a lényeg, hogy gyorsan elolvassam megint, hanem kedvem és szabadidőm szerint haladtam, és végigcsináltam a gyakorlatokat, mind egy szálig. Nem akármilyen élmény volt! A legnehezebb gyakorlat számomra a "Gratulálok, milliomos vagy!" volt, amelynek keretein belül el kellett képzelni, hogy korlátlan mennyiségű pénzem van, amit arra költök, amire csak akarok. Nagyon egyszerűnek hangzik, de amikor először nekiálltam, bizony megküzdöttem magammal rendesen, mire fel tudtam sorolni a vágyaimat. Nem azért, mert nem voltam ötleteim, hanem egy belső gát, illedelmesség, józanság tartott vissza. Túlgondolkodtam és moralizáltam, ahogy Via mondaná. Viszont amikor ezen túljutottam, olyan mértékben szabadultam fel, és lettem őszinte magammal, hogy minden olvasónak szívből kívánom, csinálja végig a gyakorlatokat! Olyan szemléletváltást eredményez ez a könyv, olyan szinten felszabadító, inspiráló, olyan kommunikációt, őszinteséget indít be saját magunkkal szemben, hogy az hihetetlen. Én sem hinném el, ha nem a saját bőrömön érezném a változást. De érzem, minden nap érzem, és csak megköszönni tudom Viának, hogy időt és energiát nem sajnálva elindította a blogját és megírta a könyvét is. Olyan jó, hogy van ez a könyv, mert annyi, de annyi dolgot tanultam magamról, és ugyan még van hová fejlődni, és abban is biztos vagyok, hogy nem utoljára olvastam az Ennél zöldebb-et, de tudom, hogy bármikor elővehetem újra, és máskor is meg fogom találni benne azt a segítséget, amire éppen szükségem lesz.

2015. január 31., szombat

Januári zárás

Emlékszem, volt olyan időszak, amikor a január egyet jelentett a végtelen várakozással, véget nem érő, szürke, unalmas, kilátástalan hónap volt ez, a leghosszabb a tizenkettő közül. Az előző felsorolás egyetlen jelzőjét sem mondhatom el az idei januárról, még csak most volt Szilveszter, és holnap már februárt írunk, rettenetes... 
Olvasás szempontjából is észrevehető, hogy beindult az év, a munka, a vezetés, a sportolás. Eme tevékenységek megjelenésével sajnos arányosan csökkent az olvasásra felhasználható idő, ami számomra feldolgozhatatlan. Nem tehetek róla, de elkeserít a gondolat, hogy ha mindenre időt akarok szakítani, amit szeretnék, akkor nem tudok annyit olvasni, amennyi jól esne. Pedig már a netes nézelődéssel töltött időt is leredukáltam, de még így is eltelnek esték olvasás nélkül, ha nem valamilyen elfoglaltság, akkor fáradtság miatt.
A hónap közepéig elolvastam E. L. Jamestől az Árnyalat-trilógia befejező részét, a Szabadság ötven árnyalatát. Mások beszámolói és az értékelések alapján fel voltam rá készülve, hogy ez világ legrosszabb sorozata, de őszintén szólva minden negatívuma, banalitása és életszerűtlensége ellenére nekem tökéletes kikapcsolódást nyújtott.
Jessica Park Flat-Out Matt - Titkolni bolondulásig c. kiegészítőkötetével folytattam, ami egy délután alatt elolvasható a maga kis 160 oldalával, és arra a rövid időre szintén kellemes kikapcsolódást jelent. Ennek ellenére bennem nem hagyott mély nyomokat, hovatovább ha nem készült volna el ez a kötet, az sem lenne túl nagy veszteség. Az egyetlen szembeötlő dolog nekem így, közvetlenül a Szürke ötven árnyalata után olvasva annyi volt, hogy két szexjelenet leírása között mekkora különbség tud lenni.
Veronica Roth Négyesében viszont kellemeset csalódtam, pedig voltak fenntartásaim a Hűséges után. Ha a Jessica Park könyvre azt mondom, kihagyható lett volna, akkor a Négyes esetében hangsúlyozom, nagyon jó, hogy elkészült! Hogy miért? Mert Veronica Roth nagyon jól életre keltette Négyest, és ahogy a csoportválasztás előtti életéről, illetve a Trisszel való megismerkedése előtti időkről olvashatunk, egy valódi személyiséggel rendelkező, gondolkodó hőst ismerhetünk meg, és ezt nagyon fontosnak tartom, mert a Jessica Park könyvben pont azt hiányoltam, hogy Matt nem tud felülkerekedni azon, hogy ő az okos, önfeláldozó, háttérbe szoruló, titokban epekedő jófiú. Talán a könyv vége felé kezdett kibontakozni, de nem ez volt a könyv fő célkitűzése. Na de visszatérve Négyeshez, elérte, hogy újra kedvem lenne elolvasni a Beavatott-trilógiát.
Jelenleg Flora Thompson Candlefordi kisasszonyok-ját olvasom. Nagyon tetszik, de viszonylag hosszúak a fejezetek, lassabb az irama, nem lehet (vagy legalábbis én nem tudom) úgy olvasni, hogy "van öt percem, olvassunk egy kicsit belőle".

Beszerzés szempontjából rendíthetetlenül tartom magam ahhoz, hogy nem veszek könyvet, amíg az itthoni olvasatlanok el nem fogynak. Ennek ellenére nagyon örültem, amikor tegnap Gabi barátnőm megajándékozott Bagdy Emőke Relaxáció, megnyugvás, belső béke című könyvével. Biztos hamarosan el is olvasom, kíváncsi vagyok rá nagyon.
 Fontos előrelépés volt ebben a hónapban, hogy eldöntöttem, beszerzem a régóta áhított könyvespolcot. Nézegettünk, méricskéltünk, végül arra jutottunk, hogy úgy fogjuk csináltatni a könyvespolcot. Reményeim szerint a februári zárásra elkészül, és meg tudom majd mutatni.

Nagyon ritkán fordul elő, hogy cserélek v. eladok könyvet. Ebben a hónapban ez is megtörtént. Megváltam Nick Hornby Betoncsók c. könyvétől, már meg is érkezett a Molyomhoz. Örülök neki, hogy összehoztuk, ahogy elnéztem, boltban nem nagyon kapható már ez a könyv, én pedig az érte kapott pénzt félreteszem, és felhasználom a következő könyvvásárlásra:)

2015. január 18., vasárnap

2014-es olvasmányaim és egy kis 2015-ös előretekintés

Tavaly is írtam évösszegzést, idén sincs ez másként. Valahogy mindig olyan jó érzés áttekinteni egy egész év olvasmányait.

Ők voltak a 2014-es kiválasztottak:

Mennyiségileg 35 könyvről van szó, igaz, kettő még folyamatban van (az Ennél zöldebb nem lesz és a 8 perces meditáció). Ebből 21 önálló könyv volt, a többi pedig 4 sorozat részeiből állt össze. 4 könyv újraolvasás volt, oldalszámot tekintve 10-11000 oldal lehet összesen. 17 a saját könyveim közül került ki, 14-et e-bookban olvastam, 2-t könyvtárból kölcsönöztem. 2014-ben 18 könyvet vásároltam magamnak (amin meg vagyok lepődve, év közben úgy tűnt, mintha csak 1-2 könyvet vettem volna), 7-et pedig ajándékba kaptam. Idegen nyelven (angolul) csak egyetlen könyvet olvastam, John Greentől a The Fault in Our Stars-t, bár podcasteket és videókat viszont néztem eredetiben.

Egy híján ugyanannyi könyvet olvastam el, mint 2013-ban. Év elején összeállítottam magamnak egy listát a 2014-es év várományosaival, ami 26 könyvet tartalmazott, és nagyon lendületesen el is kezdtem olvasni őket, aztán a lelkesedésem nem tartott sokáig, 8 könyv után kifulladt. Ennek egyik oka az volt, hogy rájöttem, a feltett könyvek egy része iránt nem érzek valódi kíváncsiságot, mások dicsérő szavai kapcsán kerültek a látóterembe, de igazán nem szólítanak meg. Ezenkívül az sem bizonyult szerencsés választásnak, hogy sorozatok első részeit is feltettem a listára, és úgy voltam vele, hogy ha belekezdek egy sorozatba, nem fogom félretenni azért, mert a folytatás nem szerepel a listán, ha viszont tetszik, nyilván folytatom, akkor pedig a listával nem haladok. Ekkor feltettem magamnak azt a nagyon egyszerű kérdést, hogy miért is olvasok? Nem azért, hogy jól érezzem magam közben? De igen. Nekem pedig ezzel nem fér össze, hogy előírások alapján olvassak, úgyhogy szépen hagytam a csudába a listát. Év vége felé majdnem elcsábultam a várólista csökkentő posztok és 2015-ös Reading Challenge láttán, de végül beláttam, hogy ezek nem nekem valók.
Az idei év célkitűzése, hogy az itthoni olvasatlan könyveket elolvassam, és hogy valóban olyan könyveket olvassak, amik megszólítanak. A tavaly ilyenkori bejegyzésemet visszaolvasva nem változott a szemléletem. Akkor azt írtam, 3 könyvet várok nagyon: a Bridget Jones 3-at, Scott Westerfeldtől a Leviatán trilógia 3. részét és Anna Gavalda Billie-jét. Ezek közül végül csak a Góliátot olvastam, de nem bánom, hogy a másik kettő kimaradt.

A tavalyi olvasmányaimra egyáltalán nem panaszkodhatok, mindössze egy könyv volt, amit kiemelkedően rossznak éltem meg: Aimee Bendertől A citromtorta különös szomorúsága. Volt néhány könyv, ami nem hagyott mély nyomokat bennem, de a java magával ragadó, emlékezetes olvasmány volt.

A legjobbak időrendi sorrendben:
- Émile Zola: Hölgyek öröme (kedvenc könyvet és kedvenc írót is avattam)
- John Green: Csillagainban a hiba
- Veronica Roth: A beavatott trilógia
- Scott Westerfeld: Leviatán trilógia
- Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi sorozat

Kíváncsi vagyok 2015-re. :)

2015. január 10., szombat

Cassandra Clare: Mennyei tűz városa

Egy kicsit félrevezető a bejegyzés címe, mert ugyan valóban a Mennyei tűz városa kapcsán írom, de valójában az egész Végzet ereklyéi sorozatról fog szólni.

A sorozat első részét, a Csontvárost, még szeptemberben olvastam. Miután egy hónapot töltöttem Wass Albert társaságában a Kard és kasza című családregényének köszönhetően, valami könnyedebb hangvételű irományra vágytam, amire nem nehezedik évszázadok történelme.

A történetről nem sokat tudtam, csak amennyit a fülszöveg elárult:

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.
 ... és bevallom ez alapján egy elég gyenge könyvet vártam, és azt hittem körülbelül a feléig fogom bírni idegekkel, aztán félbehagyom. De az egyik kolléganőm addigra már látta a filmadaptációt, ennek hatására épp a könyvet olvasta, és ódákat zengett a történetről, úgyhogy gondoltam elolvasom én is. Tök fura egyébként, mert amikor új könyvet kezdek, általában mindig tudom, hogy hol találkoztam vele először, vagy hogy került a látószögembe, a Csontvárosnál viszont olyan érzésem volt, hogy találkoztam én már vele korábban is, de nem tudom hol. És most, hogy az eredeti és a filmes borítót egymás mellé raktam, leesett, hogy egy időben nagyon sok blogon lehetett értékeléseket olvasni erről a könyvről, és én mindig elzárkóztam előle, mert úgy gondoltam, hogy ez az egész árnyvadászos-démonos fantáziavilág csak dekoráció az írónő erotikus képzelgéseihez, és valószínűleg a regény fókuszában a borítón helyet kapó mellkas áll. (Ez még mindig Laurell K. Hamilton hatása, pedig 2010. januárjában olvastam tőle először és utoljára, de úgy tűnik maradandó traumát okozott.) Szóval a feledés és az új borító jót tett a könyvnek.
Nem mondanám, hogy ez a könyv szerelem volt első olvasásra. Úgy éreztem, mintha összegyúrták volna benne a Harry Pottert (Intézet/Roxfort), a Bűbájos boszorkákat (éledező képességek, démonok legyőzése) és a Twilightot (szerelmi háromszög), mindenből van benne egy kicsike, de hol van a saját, egyedi hangszín? Mintha az írónő maga sem tudta volna, hogy mit is akar... A szereplők? Jace iránt majdnem végig közömbös voltam, Clary is semleges volt, Simont kicsit sajnáltam a viszonzatlan érzelmei miatt, ugyanakkor kezdett egy kicsit ellenszenves is lenni az említett Twilight párhuzam miatt. Ennek ellenére ahogy fogytak a lapok, kezdett magával ragadni a történet, és azt vettem észre, hogy szívesen olvasok a Dumort Hotelről, az Intézetről, a néma testvérekről, kíváncsi vagyok a szereplők sorsára, főként Clary-re és Jace-re. Aztán jött a Hamuváros, ami megvett kilóra, és onnantól kezdve már nem lehetett szépíteni, Végzet Ereklyéi mániás lettem, kezdve azzal, hogy hétvégente nem lehetett hozzám szólni, mert órákon keresztül csak olvastam, volt, hogy mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva, az arcom elé tett kézzel úgy, hogy a párom már megkérdezte, valami horrort olvasok-e, egészen odáig, hogy magas C-n vinnyogva lelkendeztünk a kolléganőmmel. Innentől tudatosan kerültem minden kutakodást a sorozattal kapcsolatban. Molyon épphogy csak bejelöltem a soron következő rész olvasását, nem olvastam értékeléseket, még a fülszövegeket sem olvastam el, mindenről a könyvekből akartam értesülni. Nagyon kellemetlen volt ugyanis, hogy amikor a Beavatott trilógia 3. része megjelent, az egyik moly három nappal a könyv megjelenése után az első értékelők egyikeként, minden figyelmeztetés nélkül, HARSOGÓ NAGYBETŰKKEL kürtölte világgá a könyv befejezését és rontotta el az olvasmányélményemet, úgyhogy azóta nagyon érzékeny pont ez nálam.


November elejére már csak 50 oldal volt vissza az Elveszett lelkek városából, gondoltam tökéletes az időzítés, mert november 4-én megjelenik a Mennyei tűz városa is, én pedig a születésnapomon vígan olvashatom. Mit tudtam én róla, hogy a Könyvmolyképzőnél már olyan is van, hogy Elit Team meg Elit Start premier előtti olvasással, számozott kötetekkel meg zártkörű terjesztéssel... Amikor kiderült, hogy csak a Könyvmolyképzőtől lehetett volna megrendelni, hogy novemberben megkapjam, olyan dühös lettem, hogy toporzékolni tudtam volna. Én általában az Alexandrában vásárolok, esetleg a Libriben, nagyon ritka, hogy közvetlenül kiadótól rendelek, és baromi igazságtalannak tartom, hogyha már a kiadó bevezette ezt a premier előtti olvasást, akkor a könyvesboltoknak az Elit Teames megjelenés dátumát adja meg, majd az úgynevezett megjelenés napja után laza egy hónappal eltolja a tényleges megjelenés dátumát. Mindegy, valami nehezen, de kivártam a december 5-ét. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy vártam-e már ennyire könyvet életemben. Lassan, nagyon lassan eljött a december 5-e, a Premier Péntek napja, és nem jött értesítés az Alexandrából, hogy megjött az addigra már előrendelt könyvem, csak a készletfoglalás történt meg, és az üzletben mondták a lányok, hogy valószínűleg csak hétfőn fog megjönni. Mondanom sem kell, hogy itt már teljesen kész voltam. Még szerencse, hogy a Libriben valami csoda folytán már aznap kapható volt, így én sem üres kézzel tértem haza. Mindenesetre felháborítónak tartom, hogy az előrendelők később kapták meg, mint a nem előrendelők, és megfogadtam két dolgot:
  1. a már meglévő Útvesztőn és a Síkvándoron kívül csak olyan sorozatba kezdek bele, aminek már minden része megjelent,
  2. többet nem centizem ki annyira az olvasnivalóimat, hogy úgy várjam egy könyv megjelenését, mint a Messiást.
Ilyen rajongás és ennyi várakozás után engem is meglepett, hogy milyen lassan haladtam a Mennyei tűz városával. Egyrészt eléggé sok elfoglaltság is adódott, másrészt akartam is olvasni, mert kíváncsi voltam, közben pedig nem is akartam, mert akkor elfogy, én pedig a történet nélkül maradok. Klasszikus könyvmoly probléma ugyebár:)

Olvasás közben kétféle vélemény fogalmazódott meg bennem. Egy vélemény magáról a könyvről, egy pedig mint sorozatzáró kötetről.

Véleményem a könyvről:
Sajnos hamar szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy kedvenc sorozat ide vagy oda, untat a könyv. Untatott, mert rá kellett döbbennem, hogy a könyv terjedelme nem az utolsó részre tartogatott fordulatok miatt rúg 652 oldalra, hanem azért, mert új szereplők kerültek a történetbe, akik ugyan valóban betöltenek némi segítő szerepet, de egyébként teljesen érdektelen, színtelen, unalmas karakterek (az egy Ty-t kivéve). Mindennek tetejébe nemcsak pár oldalon keresztül szerepelnek, hanem nagyon hosszan! Bevallom, én azt szerettem volna, ha nagyon sok közös jelenete lett volna Jace-nek és Clary-nek, elvégre már öt kötetet végigizgultam miattuk és ők a kedvenceim, rájuk voltam kíváncsi, nem másra. Ehhez képest szerintem róluk esett a legkevesebb szó a könyvben (több mint száz oldal telt el, mire az első közös jelenetük volt). Viszont mindenki másról jó hosszan olvashatunk, nem lehet panaszkodni, Claryéken kívül mindenki ebben a kötetben élt lelki életet. (Igaz, az Elveszett lelkek városában meg alig volt szó a többiekről, de azt nem bántam:)) Az is sokat elmond szerintem, hogy az első párbeszéd, ami tetszett Jace és Alec között hangzott el, bőven a 300. oldal után. (Különösebben nem kedvelem Alecet.) Terjengős volt, és túl sok volt a mellékszál, a finishbe nem kellett volna már ennyi.  Őszintén szólva szerintem jobb lett volna szem előtt tartani a jó öreg "a kevesebb néha több" elvet, és nem térni el ennyire a főszereplőktől, és ragaszkodni ahhoz, hogy ilyen hosszú legyen a könyv. Persze akkor biztos azért reklamálna mindenki, hogy nagyon jó volt, csak rövid. Így viszont komolyan mondom, teljesen elvette a kedvemet az olvasástól ez a sok mellébeszélés, és amikor olvastam, akkor is tompulttá váltam néhány oldal után, így szinte majdnem átsiklottam a várva várt jelenetek fölött is, és nem ütöttek azok a jelenetek sem, amik miatt amúgy tövig rágtam a körmömet az előző kötetekben.
Nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy az oldalszámhoz képest kevés volt a cselekmény is, és az is elég kiszámítható volt, bár nem feltétlenül negatív értelemben. De talán itt már nem is a bonyolultság volt a lényeg, inkább a történet lezárása.
Viszont volt még egy dolog, ami rettentően irritált: az arany, ezüst, vörös, csillog, csillan szavak töménytelen mennyiségű előfordulása, és a naplementék leírása. Értem én, hogy a hatást voltak hivatottak fokozni, de az a helyzet, hogy ezekből megint csak elég lett volna kevesebb is, mert az én szememben nem hozzáadtak az élményhez, épp ellenkezőleg, elvettek, leolcsósították, ponyvásították a történetet.
A teljes csalódástól a prológus mentett meg. Szerencséje Cassandra Clare-nek, hogy itt újra szerepeltette Jace-t és Clary-t, és nagyon eltalálta a happy end mértékét is. A lehetőségekhez képest a legtöbb szereplő élete pozitívan folytatódhat tovább, de várható, hogy a nehezen megszerzett béke nem lesz örök életű.

Sorozatzáró kötetként:
Ha a sorozat záró köteteként nézem a Mennyei tűz városát, akkor egy kicsit jobb a véleményem, bár a terjedelme ebben az esetben is indokolatlanul hosszú szerintem. Viszont olyan szempontból kalapot emelek Cassandra Clare előtt, hogy kigondolta a Végzet ereklyéi lezárását, korrekten elvarrta a szálakat, ugyanakkor megnyitott néhány kis kaput is, hogy a későbbiekben folytathassa. El tudom képzelni például a folytatást néhány év kihagyás után, amikor Jace és Clary már házasok és gyerekeik vannak, vagy akár egy generáció átugrásával is. Eközben megismertetett néhány új szereplőt, akik egész biztos, hogy külön sorozatot kapnak, és emellett nagyon ügyesen beleszövi a történetbe a már megjelent Pokoli szerkezetek szereplőit is. Szép kis önmarketing. Ha a Mennyei tűz városa megjelenése előtt valaki már olvasta a Pokoli szerkezeteket, annak csak öröm, hogy viszont láthatja Tessáékat. Azok pedig, akik még nem olvasták, garantáltan el fogják olvasni, ahogy én is. Nagyon kíváncsi vagyok, sokat várok a Pokoli szerkezetektől is. Emmáékkal kapcsolatban már nem vagyok ennyire bizakodó. Ahogy azt feljebb írtam, engem nem fogtak meg, mint karakterek, és egy kicsit tartok attól, hogy csalódást okoznak majd a későbbi írások, elvégre a Végzet ereklyéi nagyon sikeres lett, innentől kezdve a rajongóknak nagyok az elvárásai, és szerintem az Emmáékról szóló sorozat (a The Dark Artifices, ami öt évvel a Mennyei tűz városa után játszódik) lesz az a vízválasztó, ami eldönti, hogy Cassandra Clare-nek sikerül(t)-e egy "árnyvadász univerzumot" alkotnia, vagy pedig egy igencsak ígéretes kezdet után elkezdi újraírni a történetet, és egy értékesítés orientált, rétestésztaszerűen nyújtott, közepes folytatást hoz létre. Én az első variációnak drukkolok, de félek, hogy a második fog megvalósulni, bár ez a félelem valószínűleg amiatt jött ennyire elő, hogy a Mennyei tűz városa összességében inkább csalódást okozott. Remélem valamikor a jövőben írhatok majd olyan bejegyzést, amiben megkövethetem Cassandra Clare-t eme feltételezésemért, és mindaz (a Cassandra által teremtett világ árnyvadászokkal, vérfarkasokkal, vámpírokkal, boszorkánymesterekkel; a helyszínek; az izgalom/feszültség és az érzelmek finom egyensúlya; szerethető karakterek; normális női főszereplő; az egész sorozat tudatos felépítése, gondolok itt olyasmi például, hogy egy az első részben elejtett mondatnak szerepe lesz a későbbi kötetekben, és nem hagyja veszni, a befejező részt úgy zárja le, hogy a helyére kerül minden; a különböző karakterek feladata, főleg Simoné; nem állt be a szokásos tiniregények sorába kiszámítható szerelmi háromszöggel) amiért a Végzet ereklyéi kedvenc lett megmarad a későbbiekben is.

2014. november 30., vasárnap

Novemberi beszerzések és itthoni olvasatlanok

Az év első felében nagyon diszkrét és visszafogott, hovatovább fegyelmezett voltam könyvvásárlások tekintetében. A könyvesboltokat jobbnak láttam kerülni, csak akkor mentem, ha befejeztem az aktuális olvasmányomat, megvettem, amit olvasni akartam és el is olvastam rögtön.
Most novemberben kezdtem meg a hörcsögölést azzal, hogy mindenkitől könyvet kértem szülinapomra. Így került hozzám a Candlefordi kisasszonyok, a 8 perces meditáció, az Útvesztő 1. és a Síkvándor 1.
Mondanom sem kell, hogy a 8 perces meditáció kivételével érintetlenül hevernek a könyvek az éjjeli szekrényemen.
Amit a legszívesebben olvasnék, arra még várnom kell, de ha minden jól megy, akkor csak jövő péntekig, és utána már olvasok megint folyamatosan. Merthogy most nem olvasok, mert értelmetlennek láttam új könyvbe kezdeni addig.
Az ajándékba kapott könyveken kívül megszállt az előrendelés szelleme is. Jelenleg négy könyvnél tartok, ebből 3 sorozatzáró, a 4. pedig az új Rowling könyv.

Ha körülnézek a könyveim között, magamhoz képest feltűnően sok olvasatlan könyvet látok, ami eléggé frusztrál, úgyhogy listába rendeztem őket, és eldöntöttem, hogy addig nem veszek új könyvet, amíg ezeket el nem olvasom.

Amik ténylegesen itthon vannak:
- Daniel Pennac: Zabo királynő baklövése - félretettem, mert ez az utolsó magyarul megjelent Malaussene kötet,
- Raana Raas: Időcsodák 2. - Ellenállók - félretettem, mert már alig emlékszem az előző részre, előbb újra el kellene olvasnom, de az sem ártana, ha az egész Csodaidők sorozatot elolvasnám, de akkor már lehet, hogy célszerűbb lenne megvárnom, amíg az Időcsodák sorozat is teljes lesz, és akkor olvasni el az egészet,
- Scott Westerfeld: Csúfok, Szépek, Különlegesek - nem akartam elkezdeni, amíg ki nem derült, hogy jövőre megjelenik az Afterworlds is magyarul, nehogy Scott Westerfeld nélkül maradjak,
- E. L. James: A szabadság ötven árnyalata - ajándékba kaptam, de először is az első két részét kellene elolvasnom, amihez hangulat is kellene,
- Julia Quinn: Lent délen, édes - ajándékba kaptam, de ez is 3. kötete egy trilógiának...
- Johanna Spyri: Heidi - gyerekkorom egyik kedvenc karácsonyi története, hamarosan sorra kerülhet
- Emily Arsenault: Az eltört teáspohár - ezt egyszer már elkezdtem, de akkor nem kötött le
- Robert Merle: Íme, a király! - nyugodt körülmények kellenek hozzá
- Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret - akciós volt és mindenki dicsérte, nem hagyhattam ott, talán karácsonykor sorra kerül
- Flora Thompson: Candlefordi kisasszonyok - télre tökéletes lesz
- James Dashner: Az útvesztő - rosszul lettem volna, ha nem kaphatom meg, most viszont nem akarom elkezdeni még, mert ha tetszik, akkor folytatni akarom, ezzel pedig a következő problémáim vannak: venni egy újabb könyvet, miközben tele vagyok olvasatlannal; megint egy trilógia, aminek ki tudja mikor jön a 3. része...
- Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló-sorozat 1.) - még egy sorozat, aminek ki tudja mikor lesz vége...
- Gabrielle Bernstein: Történhetnek csodák és Victor Davich: 8 perces meditáció - mindkét könyv egy-egy programot állított össze az olvasónak, ezek mehetnek majd egymás után, párhuzamosan a regények mellett

Előrendelések:
- Cassandra Clare: Mennyei tűz városa - záró kötet
- Veronica Roth: Négyes - kiegészítő novellák, amolyan zárókötet
- Jessica Park: Flat-Out Matt - Titkolni bolondulásig - kisregény, kiegészítés a Flat-Out Love-hoz
- Robert Galbraith: A selyemhernyó - jövő februárra tervezik

A fenti listát elnézve megkérdezem magamtól, hogy komolyan kellett-e nekem így halmozni a könyveket / betáblázni magam? Költői kérdés volt, inkább ne válaszoljuk meg! :)

2014. november 23., vasárnap

Anna Gavalda: Édes életünk

Egy új Anna Gavalda könyv megjelenése mindig ünnep volt számomra, és ha jól emlékszem magyarul utoljára 2010-ben jelent meg műve, a Kis kiruccanás, szóval ideje volt valami újnak. Nézzük mit kaptunk.

Fülszöveg

Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez – különösképpen a pénzt megtaláló férfi – megváltoztatja az életét. Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor…
Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.

Vélemény

Konkrétan a kisregényekről:
Idén úgy alakult, hogy javarészt szórakoztató irodalmat olvastam, valahogy egy kicsit háttérbe szorult a szépirodalom, így nagyon furcsa volt a visszatérés. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a megszokott autó helyett át kell szállni egy másikba. Nem jobb, nem rosszabb, csak hirtelen szokatlan.
Amúgy én az a típus vagyok, akinek az olvasási élmény a 250-300+ oldalas regényeknél a legideálisabb, mert én az ilyeneknél tudom a legjobban megélni a történetet (ráhangolódás, benne levés, elengedés), a rövidebb műveknél mindig azt élem meg, hogy ráhangolódtam, belemerültem és hopp, vége van. Röviden összefoglalva elmondható, hogy minél rövidebb a mű, annál kevésbé élvezetes számomra, így rájöttem, hogy jobb, ha kerülöm a kisregényeket, novellákat, tárcákat, de nyilván kivételt képez, ha Anna Gavalda ír kisregényt.

Mathilde története kevésbé tetszett nekem, mint Yanné. Nem igazán tudtam azonosulni a bulizós, pasizós, üres életű lánnyal, bár elég frappánsan sikerült megfogalmaznia néhány gondolatot, és jó volt beleképzelni magam a helyébe, amikor Párizs utcáit rótta a biciklijével. Ennek ellenére nekem furcsa volt a szöveg szerkezetének kuszasága, hogy egy ideig egyes szám első személyben beszél, aztán kiszól az olvasóhoz. Ettől a fajta szerkesztési módtól teljesen elszoktam mostanában, és hideg zuhanyként ért, hogy miközben épp azonosulni próbálnék Mathilde-dal, magamhoz térítenek, hogy ez azért tudjam, hogy ez nem a valóság, van ebben stílusgyakorlat bőven, Anna Gavalda komponál. Meg aztán nekem a befejezése is olyan fura volt, nem is ragoznám tovább, ez nem az én történetem volt.

Yannal viszont az első perctől meg volt a szimpátia. Sokkal követhetőbb is volt a története, sokkal kedvesebb, bájosabb, és Isaac egyszerű kérdései ütöttek rendesen, vagy úgy is mondhatnám, hogy "egyszer csak lezuhant a nagyon gyöngéd nyaktiló". A történet végével itt sem voltam maradéktalanul elégedett. Régen éltem-haltam az ilyen befejezésekért, de ezekből már kinőttem, nem hiszek a 180 fokos fordulatokban, túl sok, túl hiteltelen (mert mindig kívülről kell jönnie valakinek, vagy történnie valaminek a változáshoz, sosem belülről fakad), túl színpadias számomra.

Két fiatal történetét kapjuk, akik keresik a helyüket, a céljaikat az életben; elégedetlenek, kétségbeesettek, üresek, érzik, hogy változtatni kellene, de nem tudják hogyan, merre tovább. Valahogy azért csak alakul, és legalább jön a megnyugvás, hogy nem vagyunk egyedül, lám a nagy Párizsban is ugyanazoktól a dolgoktól szoronganak ifjú embertársaink. Toporgó francia barátaim, olvassátok inkább Farkas Líviát, könnyebb lesz elindulni, mint a sült galambot várni.

Összességében kellemes kitérő volt mindkét kisregény, keserédes francia hangulat, egy kis rágódás, egy kis segítség, egy kis happy end.

Anna Gavaldáról:
Ha a két kisregényt nemcsak önmagukban nézem, hanem hozzáveszem, hogy Anna Gavalda írta őket, elfog a méreg és a csalódottság. Mi történt azzal az Anna Gavaldával, aki az Együtt lehetnénk-et írta? Aki a Vigaszágat írta? De említhetném akár a Csak azt szeretném... -et vagy a Szerettem őt is attól függetlenül, hogy utóbbit nem annyira szerettem. Lehet, hogy pont az a baj, hogy semmi nem történt vele? Nincs inspiráció, nincs ihlet? De annyira nincs, hogy muszáj önmagát ismételnie? Olyan szinten, hogy most már lassan minden írásában visszatér a művészettörténész, csontsovány lány és a szakácsfiú? Meg a késő esti séta a hidegben a munkahelyről hazafelé. A munkahelyi biztonsági őr a kutyával. Vagy a kiadó elvárása lenne, hogy olyat írjon, ami eladható, és ugyan mi lenne biztosabb, mint ami egyszer már meghozta a sikert? (Olvastam egy francia blogon, hogy Yann kisregénye a 2000-es Ceux qui savent comprendront c. elbeszélésének mása... ) Vagy volt egyszer egy csontsovány művészettörténész/festő lány, aki beleszeretett a szakácsfiúba, és ezt a kapcsolatot a mai napig nem tudta feldolgozni, és a műveiben próbálkozik vele? Vagy szimplán csak szerelmes ebbe a témába? Én nem tudom mi áll a háttérben, de azt igen, hogy Anna Gavalda a kedvenc íróim egyike lett az Együtt lehetnénk-kel, olyan kedvenc, akinek mindig nagyon vártam az új könyveit, de most már sorozatosan csalódást okoz. Az ő neve egy időben garancia volt a minőségre, de mostanában már csak árnyéka önmagának. Pedig néha ezeken a lapokon is fel-felbukkan mutatóba egy-két annyira Anna Gavaldás mondat a régi szép időkből, hogy az ember csak szíve csak még jobban megfájdul, hogy ilyen gyenge a körítés.

Egy új Anna Gavalda könyv megjelenése mindig ünnep volt számomra. Eddig. Most azonban nagyon úgy érzem, hogy a következő könyve érkezésekor nem fogom törni magam, hogy azonnal olvashassam.

2014. november 16., vasárnap

A téli hétvégékre készülve

Több olyan megjelenés is volt és lesz mostanában, amikre azt mondtam, hogy ide velük rögtön azonnal, mert nekem el kell olvasnom őket, így hát ráállítottam a családot, hogy ne fáradozzanak meglepetésekkel, szerezzék be inkább a könyveket nyugodtan születésnapomra:) Szerencsére szót fogadtak, úgyhogy most már csak egy kis szabadidő hiányzik. Nem tudom még, hogy melyikkel fogom kezdeni, de nem is akarom előre eltervezni.
A lényeg, hogy közeledik az év vége, amikor szabadságon leszek; a tél, amikor a hideg miatt jobb a meleg szobában meghúzódni, és én nem akarok semmi mást csinálni, csak olvasni, órákon keresztül, megszakítás nélkül.

Hello Kaland