Romain Gary: Lady L.

Gratulálok annak a gyengeelméjű szerencsecsomagnak, aki úgy gondolta, jó lesz, ha egy könyv fülszövegében előre közlik, mi fog történni, továbbá annak az észharcosnak is, aki hagyta.

Így, miután elolvastam 140, anarchista eszmékről szóló, idézetekre épülő oldalt, még az utolsó oldalak sem okoztak egy csipet meglepetést sem.

Ennek tükrében nem tudok nyilatkozni a történetről, nem az én világom, és haragszom.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Szintén a kaposvári könyvtárnak köszönhetem, hogy olvashattam. Talán mondanom sem kell, mi miatt voltak kétségeim. Persze, hogy a borító miatt... De erre még visszatérek.

Publicisztikák és tárcanovellák, rövid írások, pont erre volt szükségem. Olyan olvasnivalóra, aminél nem érzem szükségét, hogy több órára bevackoljam magam az ágyba, csend vegyen körül.

Megoszt ez a kötet.

Az első ötven oldal után azt mondtam, hogy erőltetett. Forma és stílus pont az, amire bukom, ha Magda írja vagy Anna, már sírnék a boldogságtól, hogy olvashatom, de erőltetett. Mondtam, úgy néz ki, lehetetlen, hogy T.K. monogrammal kortárs magyar írónő belopja magát a szívembe, lehetetlenség, nem nekem írnak.

Aztán jöttek az újabb írások, és időről időre sikerült egy mondat, egy novella, amit újra kellett olvasnom, mert szép volt.

Aztán jött egy másik novella, egy másik mondat, és visszatértem a T.K. monogrammal kapcsolatos teóriámhoz.

És ez így hullámzott végig a 238 oldalon keresztül. Ami tetszett, az nagyon, ami nem, azzal kapcsolatban nem is értettem, hogy mi végre íródott.

A borító.

Nem tudom, ki hogy van vele, mióta ezt a borítót láttam, már nem a hírhedt Musso borítót tartom a legocsmányabbnak. Kimondottan kínosan éreztem magam, ha olyan helyen olvastam, ahol mások is megláthatták. Mégis milyen ronda már az a disznófej?!

Bizonyos értelemben viszont passzol a tartalomhoz. Sokszor voltam úgy egy-egy novella olvasása közben, hogy már épp nyúltam a vödörért, hadd legyen mibe folynom, annyira tetszett valami; majd hirtelen valami olyan következett, hogy csak néztem: ez most hogyan? meg minek? (Utalnék itt a Lélek című darabra például, ami nemcsak engem sokkolt.) 

Így még szerintem nem éreztem könyvvel vagy szerzővel kapcsolatban: ötös skálán három és feles, és kedvenc! Újra akarom olvasni, és keresem a többi művét is. Mai magyar szépirodalom, és Tóth Krisztina üde színfolt benne.

A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom emberi testben.

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon.

Olyan nehéz szomorúsággal ült hétezer méter magasan, hogy majdnem lezuhant tőle a gép. (Térkép. A legjobb szerintem.)

Cormac McCarthy: Az út

Ezt a könyvet már két hete elolvastam, azóta folyamatosan akartam róla írni, csak mindig elmaradt...

Molyon is napi szinten említette valaki, könyvesboltok kirakatában is mindig belebotlottam a plakátjába, de a fülszöveg és a borító alapján tartottam tőle, hogy nem nekem való ez a történet.

Találomra rákerestem a kaposvári könyvtár katalógusában, bár új könyvről lévén szó, nem hittem benne, hogy már kölcsönözhető. Tévedtem is meg nem is. Merthogy a katalógusban már szerepelt, gyakorlatilag még feldolgozás alatt állt. Erre az hírre nagyon szomorúan nézhettem, mert a könyvtáros néninek megesett rajtam a szíve, és felhozatta a könyvet, így elsőként én olvashattam, úgy, hogy a vonalkód és a könyvtári bélyegzők voltak csak benne, az a kis cetli, amin a könyv adatai szerepelnek még nem:D Imádom a kaposvári könyvtárat, mondtam már?

Ha már ilyen kedvesek voltak, úgy voltam vele, hogy elolvasom, amilyen gyorsan csak tudom, nem akarom hetekig magamnál tartani. Megjegyzem, egyáltalán nem okozott problémát, tekintve, hogy csak leültem pár oldalt olvasni, és arra eszméltem, hogy a felénél járok!

Több szempontból is nagyon különlegesnek találtam ezt a művet.

Már a témaválasztása sem hétköznapi ugye, a maga posztapokaliptikus, kilátástalan, szürke világával. Egy férfi és egy fiú, apa és fia végtelen menetelése egy olyan időben, olyan helyen, amikor az élelmiszerkészlet, az emberi testi és lelki ereje, a remény igencsak véges. Lehet-e (még) hinni Istenben?

Az első oldalakon némi fennakadást és értetlenkedést váltott ki belőlem, hogy a mondatokon belül hiányzik a központozás,legfeljebb a mondat végén pont van, esetleg kérdőjel, a párbeszédek nem különülnek el a többi bekezdéstől. Mi ez az anarchia? Béna volt a fordító? Mi ez? Idegbajt kapok, ha végig ilyen lesz! És végig ilyen volt. És nem kaptam idegbajt. Egy-két mondatnak többször nekifutottam, de a tartalom és a stílus annyira magával ragadó, hogy nem hiányoztak ezek a formai elemek, Cormac McCarthy megengedheti magának, hogy ezt csinálja.

Olvasás közben, és utána napokig a könyv hatása alatt voltam. Volt, hogy még félálomban is ez járt a fejemben. Nagyon tetszett, előbb-utóbb biztos lesz saját példányom is. Talán furcsa ilyet írni - főleg mivel a legtöbben úgy nyilatkoznak, megrázó élmény volt számukra ez a mű, nekem a reményről szól. Ajánlom nagyon.

Köszönet a Magvetőnek az igényes kiadásért. A borítóért és a fehér lapokért, a könyvjelzőért. Ha le kellett tennem, mindig úgy tettem le, hogy rálássak, olvasás közben meg dédelgettem, simogattam. Ez valami pervezió lehet nálam, rabul ejtenek a szép könyvek.

Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.

Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen.
De van amit elfelejt az ember ugye?
Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni.