Ez a könyv a boldogságról szól – a pusziboltról, ami hol kinyit (és akkor lesz nekünk nagyon jó), hol pedig bezár (és akkor halálhörgés, siralom). Furcsa egy üzlet ez, sose lehet tudni, mikor fordul meg az üvegajtón a táblácska. A könyvbéli városka lakói mind-mind a boldogságot keresik, persze mindenki a maga módján. Kutatják a szerelemben, az igazságban, az alkotásban, a dicsőségben, a vereségben, a mámorban, a halálban. De nemcsak a puszibolt furcsa, hanem portékája is: a boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból. Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?
A fülszöveg, a borító és a molyok véleménye alapján nagyon örültem, amikor megtaláltam a könyvet a könyvtárban. Kortárs irodalom és magyar, kíváncsi voltam rá és drukkoltam, hogy jó legyen.
A könyv első felét nagyon szívesen olvastam. Az első oldalakon teljesen lenyűgözött, ahogy Cserna-Szabó András a boldogság fogalmát boncolgatja. Azt gondoltam a regény főszereplője morfondírozgat, és ahogy olvasok, kibontakozik valamiféle cselekmény, karakteres szereplőkkel találkozom, lesz magasság és mélység a műben, boldog pillanatok, amikor kinyit a puszibolt, és szívet tépő, könnyfakasztó boldogtalanság, halálhörgés, siralom, amikor bezár.
Ahogy haladtam, egyre kevésbé tekintettem regényként a könyvre, ahhoz nem elég, hogy ugyanazok legyenek a fejezetek szereplői. A karakteres szereplők egytől egyig abszurd figurák voltak, akik abszurd helyzetekbe keveredtek, abszurd neveket viseltek. Kétszer-háromszor komolyan megnevettettek egyes részek, aztán - pont emiatt az abszurd hangvétel miatt - nem tudtam komolyan venni a leírtakat, és valahogy szétesett az egész.
A 14. fejezetből idézett részlet már inkább taszított, majd a 19. fejezet végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem olvasom tovább. Ebben a fejezetben ugyanis egy feltaláló szerette volna szabadalmaztatni a hot gun-t, vagyis a forró pisztolyt, amire azért van szükség, hogy az öngyilkosságra készülőket ne rettentse el a szájukba vett pisztoly fémes hidege, majd egy rövid eszmefuttatás rávilágított, hogy mindenkinek meg kellene ölnie magát, akinek valaha megfordult a fejében az öngyilkosság.
Napokra félre is tettem, végül tegnap elolvastam a maradék 90 oldalt, abban a reményben, hátha kikerekedik valami az utolsó lapokra, de nem változtatott az összképen.
Cserna-Szabó András jól ír, ez tagadhatatlan. Ugyanakkor a Pusziboltot végig ez az ellentmondás jellemzi, ami a fülszöveg és a 14. fejezetből kivett idézett között érezhető. Ami jó benne, az a molyos idézetek közt mind fent van, 54 idézet jelenleg, ezen kívül 260 oldalon keresztül fokozódó abszurd novellákkal, közönséges és perverz részekkel tessék számolni.
Megint bebizonyosodott, hogy az abszurd nem az én világom. Nem tudom, hogyan kellene olvasnom, hogy értékelni tudjam a Godot-ra várva, Rinocérosz, vagy épp a Puszibolt stílusú alkotásokat, ezért inkább hanyagolom, ha lehet. Engem ez az idétlenség fáraszt, de nem szórakoztat.
Olyan többször volt már, hogy egyik-másik könyv valami miatt nem tetszett, például a témája nem fogott meg, vagy a nyelvezetét nem éreztem a magaménak. Most az a helyzet állt elő, hogy az író személye ellenszenves. Cserna-Szabó András nőgyűlölő ("Olyan az asszony, mint a tej. Selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik, és úgy megfosat, hogy a lelked a porceláncsészére fröcsöl." vagy "És tartózkodj a szerelemtől is, legjobb, ha csak perditával kefélsz. Légy óvatos, amelyik nő nem kér előre pénzt, az az életedet akarja."), és a könyv elolvasása közben és után az motoszkált a fejemben, hogy minden bizonnyal igen frusztrált nemi élete lehet, ha a férfi nemi szerv orális-anális kontextusba helyezéséhez irodalomra van szüksége... (Valahol azt olvastam, hogy alkoholista, nőgyalázó, és a nagyanyjába szerelmes. Nem tudom, de kinézem... )
Kinek mi jön be, ugye.
