Guillaume Musso: Ott leszel?

Guillaume Musso-t olvasni olyan, mint bekötött szemmel hullámvasutazni: tudod, hogy lesznek fordulatok és csavarok, mélységek és magasságok, csak azt nem tudod, mikor.

Új, Ott leszel? című regényét egy amolyan utazó vidámpark hullámvasútjához hasonlítanám, amilyenek ellepik a vidéki városokat, falvakat május elsején és búcsúk alkalmával: hullámvasutak ezek a javából, de tudjuk, vannak jóval hosszabb, jóval izgalmasabb, félelmetesebb hullámvasutak is.

Ebben a regényben Musso az általam eddig olvasott regényeihez képest új témával kísérletezik. Főhőse, Elliott Cooper gyermekorvos; miután egy kambodzsai önkéntes misszió során meggyógyít egy nyúlszájjal született kisfiút, egy öreg férfi megkérdezi, ha lehetne egy kívánsága, mi volna az. Elliott azt feleli, élete szerelmét, a 30 éve halott Ilenát szeretné még egyszer látni. Az öreg egy tíz sárga pirulát tartalmazó fiolát ad Elliottnak, amelyek segítségével Elliott képes lesz visszatérni a múltba, találkozni egykori önmagával, és Ilenával is.

Musso nagyon finoman adagolja az információkat a szereplőkről. A 149. oldalig nem derül ki, hogy mi is történt Ilena és Elliott között, ennek ellenére nem unalmas a történet, finoman és fokozatosan emelkedik a hangulat, hogy aztán a könyv második felében megkapjuk a válaszokat, és átéljük azt a bizonyos gyomorban kezdődő érzést, amely felliftezik egészen a szívig, hogy aztán egy jól kiérdemelt dobbanásban oldódjon a feszültség.

Az eddigi Musso regényekhez képest (a francia megjelenést tekintve ez a harmadik regénye, és pont  megjelenési sorrendben olvastam őket), nagyon Mussos a témaválasztás, hogy a főszereplőnek jóvá kell tennie, meg kell változtatnia élete egy eseményét, méghozzá múltbéli tettét, amihez valljuk be az egyetlen eszköz az időutazás. Kedvenc témám. Nem tehetek róla, számomra az időutazás egy kicsinyke lerágott csont - ha nem tekintjük a Jöttünk, láttunk, visszamennénk típusú történeteket -, egyik végén az Időutazó feleségéből megismert, a legváratlanabb pillanatban köddé váló, véletlenszerű időben és helyszínen meztelenül felbukkanó, ruhalopó, a múlton változtatni nem tudó, ilyenformán "sok hűhő semmiért", szenvedős, abszolút értelmetlen megoldás áll (ami annyiban reális, hogy a múltat meg nem cselekedni, a kimondott szavakat ki nem mondani úgysem lehetséges, utólag úgyis eleget fantáziálunk arról, mi lett volna, ha nem... ), a másikon a nagyon is pontos, direkt helyszínen és időben felbukkanó, ruhában, okkal időutazó, múlton változtató  Elliott éhoz hasonló történet foglal helyet (a happy endre számítunk, ennek ellenére ott az emlékeztető: a hiba el nem követése nem garantálja, hogy a dolgok úgy sikerülnek, ahogy szerettük volna). Szóval magáról az időutazásról ez a véleményem.

Arról pedig, hogy GM írt egy időutazós regényt, az a véleményem, hogy nagyon jól tette. Fiatal író, tehetséges, igényes, van mondanivalója, megvannak a visszatérő jellemzői, karakterei, jó, hogy próbálgatja magát. (Úgy is értem, hogy kipróbáltad Guillaume, tovább léphetsz:D)

Néhány szót szólnék még a magyar kiadásról.

Maga a könyv első ránézésre nagyon furcsa: jóval nagyobb, mint amekkorák az átlagos könyvek szoktak lenni. (Konkrétan olyan magas, mint a nagy orosz szótáram, a kék.) A lapok elég vastagok, és elég nagy betűvel írták a szöveget is, senkinek nem okoz gondot elolvasni. A méretéhez képest könnyű a könyv, nagyon kényelmes tartani, és könnyű lapozni, nem törik meg a gerince. Hasonló konstrukciót javasolnék a negyedik részhez is (Twilight), akkor nem kapnánk ínhüvelygyulladást, mire elolvasnánk. A borítón van valami fényes védőréteg, ez az én példányomról már most elindult lefelé, pedig csak én olvastam, és nem vagyok egy barbár olvasó, nem szamárfülezek, nem dobálom, nem gyűröm.

A borítója nagyon tetszik, szeretek ránézni.

Egyetlen csalódásom volt csak, igaz, attól sokkot kaptam. Hátra szoktam lapozni a könyvekben, hogy megnézzem, hány oldalas egy-egy mű, de szigorúan csak ezért, soha nem olvasom el a végét, és nem lesek. Tartalomjegyzék nincs, konstatáltam, hogy 357 oldal, következésképpen a 308. tetején arra számítottam, hogy van még majdnem ötven oldal a történetből, ezért nagyon meglepődtem, amikor a 308. oldal alján kiderült, hogy nem, nincs, itt a vége. A további ötven oldalon a pofátlan módon eredeti borítóval és címmel  (És azután) újra megjelenő Szerelem életre-halálra, és az előkészületben lévő, június 30-ra tervezett Visszajövök érted első oldalai olvashatóak. Utóbbi nagyon izgalmasnak ígérkezik, már alig várom, nem is olvastam el egyszerre a részletet, tartalékolok belőle későbbre:) Gondoltam erről jó, ha tudtok, nehogy úgy járjatok, mint én.

Domonkos Eszternek köszönet a fordításért, nyugtató balzsamként hatott a Farkas Veronika-Burok-Agave okozta sebemre. Nagyon igényes, minőségi munka, bár biztos az alapanyag is jóval színvonalasabb, árnyaltabb volt. Ha nem szórakoztató irodalmat írna, GM idővel igazi szépirodalmat is tudna írni. Szeretem, na.

Két apró észrevétel, tipikus: "Régóta beesteledett" (aha), és egy helyen a Jóbarátokat Barátoknak fordította (Friends ugye angolul, és ezek a buta franciák hajlamosak megtartani az angol címeket).

Íme az álmok funkciója! Nem a természettudomány, hanem a pszichoanalízis berkeiben kell keresgélnie. Az álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta biztonsági szelepként működnek, és elősegítik, hogy a tudattalan tartalmak a felszínre jussanak anélkül, hogy megbillenne a pszichés egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél kopogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót! (100.o.)

Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha zárójelbe tette volna az életét, és létezésének inkább szemlélője, mint cselekvő részese volt. (101.o.)

Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol egy tekintet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy vállpánt… (209.o.)

Stephenie Meyer: A burok

Ez a regény lett a jutalmam az Oblomov elolvasása során tanúsított emberfeletti kitartásomért és lelkierőmért:)

Ami azt illeti, régóta szemeztem vele a könyvesboltban, aztán vagy másfél hónapig állt a polcomon, de egy-egy kötelező olvasmány után kell egy kis pleasure reading, és mint ilyen, tökéletes választás volt a Burok.

A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Egyvalamire azonban nem készült fel: hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek... 

A fülszövegből lehet érezni, hogy fantasy történetről van szó, de mivel Stephenie Meyer írta, nagyobb szerephez jutnak az érzelmek, nem kell részletes űrhajó ábrázolástól, űrutazástól, Star Trek élménytől tartani.
Ebben a regényben sikerült a szerelmi szál elé helyezni egy mélyebb mondanivalót, ami nekem nagyon szimpatikus volt, mármint a mondanivalója. Ahogy bemutatja az emberi természet negatívumait, az erőszakot, amitől a Lelkek irtóznak, nagyon jó. Beleéltem magam a környezetbe, a helyzetekbe, szerettem olvasni, úgyhogy Stephenie Meyer csak írjon továbbra is (állítólag ennek is lesz folytatása), mert jók a történetei, és lehet szidni-gyalázni, de azt el kell ismerni, hogy az olvasók érzelmeire nagyon tud hatni, szemben jó pár irodalmilag elismert kollégájával, még ha kell is fejlődnie - például nem kell ennyire szájba rágni az arckifejezés változásait, a hangszín változásait, nem feltétlenül szükséges két oldalanként ismételgetni ugyanazokat a dolgokat, és a szinonimáktól sem kell félni, a legtöbb szót megértjük -, de így is szeretjük, szóval csak így tovább.

   

Viszont a magyar kiadásról muszáj néhány szót ejtenem.

Úgy tudom, a kiadó (Agave) annak idején pályázatot hirdetett a könyv címére vonatkozóan. Nekem az volt az érzésem, hogy a fordító személyéről is kalapból kihúzott cetli döntött, a kalapba pedig azok neve kerülhetett be, akik kicsit beszélni angoltot. Sok ismerősöm panaszkodott a Twilight magyar fordítására, nekem, aki nem olvastam sem eredetiben, sem franciául, nem volt vele bajom. Na de itt nem lehet nem észrevenni a hibákat! Nem arról van szó, hogy véletlenül néhány nyomdai hibával, egy-két betű plusz-mínusz, árusítják a könyvet, hanem konkrétan érződik az egész szövegen, hogy a fordító(nak nevezett egyén) a saját fordítását sem olvasta át. Az egyszerűbb mondatokkal még elboldogul valahogy, de az összes olyan helyen, ahol kétféleképpen lehet fordítani, megáll a tudománya, és rendszeresen a két megoldásból csinál egyet, ilyen eredményekkel, mint például: "huszonkilencen ember voltak" és egyéb ilyen nyalánkságok, de legalább tíz helyen előfordul ilyesmi, ami, valljuk be, sok. Főleg, ha hozzávesszük, hogy elméletileg átolvasta a fordító (Farkas Veronika), a szerkesztő, a felelős szerkesztő, az olvasószerkesztő (!) és a korrektor(!), ami gyakorlatban biztos nem történt meg, különben nem maradhattak volna benne ezek a hibák. És úgy gondolom, egy 3500 forintos könyvnél jogos a felháborodásom.

Ottlik Géza: Iskola a határon

Eszem ágában nem volt épp most elolvasni ezt a történetet, de ahogy a könyvtárban az Oblomovot kerestem (amivel persze a mai napig nem végeztem... ), megláttam a kötelező olvasmányok polcán, nem bírtam magammal, kivettem. (Hát igen, akkor még megvolt az olvasójegyem, amit perpillanat nem mondhatok el, mert még nem került elő^^'.)

A könyvről annyit tudtam, amennyit a fülszöveg elárult:

Egy katonaiskola élete adja a regény témáját, egyik bírálója szerint: az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza. Az Iskola a határon bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges benszülött törzs foglyai egy távoli szigeten. Ottlik nem a fasiszta emberformálás modelljét írta meg a könyvben. Nem ez a lehangoló tény a legfőbb üzenethordozó a regényben, hanem az, hogyan lehet ezt a nem élni való léletet kibírni, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely ezt a dresszúra kellős közepén, vagy a rácsok között is érzékelni tudja. (Legeza Ilona)

Olvasás közben jó pár oldalt kidekoráltam kis, színes tapacsokkal, emlékeztetőül, hogy nagyon szépet, nagyon jót olvastam, volt, hogy egész fejezeteket idéztem vagy megtanultam volna kívülről, annyira tetszettek, és ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy többet vártam. Valahogy összességében nem indított annyira meg, nem éreztem egy percig sem, hogy az "emberiség elölésének pontos rajza", hogy a gyerekhősökkel olyan nagy szörnyűségek történtek, hogy szeretetvágyukat, igazságérzetüket a lehető legbrutálisabban zúzzák szét. Pedig kétségtelen, minden megvan a regényben, amit a katonai iskolákkal, katonasággal kapcsolatban elképzelünk, de valahogy nem éreztem azt a feszültséget, amit érezni kellene, és nagyon sajnálom, hogy így érzek, vagy pont, hogy így nem érzek, mert olyan sokat vártam tőle. (Azt gondoltam, fanatikus lévén, hogy valamiképpen az Abigél párja lesz, de nálam nem rúgott labdába.) Ráadásul azért is sajnálom, mert Ottlik Géza nagyon különlegesen kezeli az időt, ami külön tetszett, nagyon egyedi, és mondom, vannak mondatok, fejezetek, ami maga a SZÉPIRODALOM, olyan hasonlatok, szavak, amiken nem lehet csak úgy tovább lépni, vissza kell menni az elejére, elolvasni sokszor, ízlelgetni a szavakat, és ennek ellenére nem áll össze egésszé, hiányzik a katarzis. Nekem. Sajnos.

Ettől függetlenül érdemes elolvasni (mert kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek:P), mert fontos, hogy ismerjük a saját irodalmunkat, és azért ez nem akármilyen darab, ott a helye a polcokon, jobban, mint mondjuk Balzacnak.

Egészen megszelídültünk, hogy a nyikorgó fapadokon végighasalva vállunkhoz szoríthattuk az élesre töltött öreg mannlicherek fényes, gesztenyebarna agyát, s olyan szívfájással adtuk át helyünket a következő félrajnak, mintha a szeretőnk sima, meleg ágyékától kellene elszakadnunk. (300.o.)

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak

Még valamikor november végén, a New Moon bemutatója után mondta egyik oroszos sorstársam, Anyita (ahogy lektorunk mondja), hogy ha jó vámpíros könyvet akarok olvasni, olvassak Laurell K. Hamiltont, ő az isten, a könyvei pedig felülmúlják a Twilightot.

Ahogy akkor szóba került, úgy feledésbe is merült, mígnem egyik este msn-en Anyita felvetette, hogy elhozza nekem az első két kötetet (merthogy van vagy 17 része), vizsgák után olvassam el.

Igazság szerint komoly fenntartásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, mert sosem rajongtam a vámpírokért. A klasszikusnak számító Interjú a vámpírral-t sem szeretem, pedig kétszer láttam. Az elsőnél meglepődtem, hogy nem tetszett. Jobbat vártam, többet, mást. Aztán nemrég volt a tévében, megint megnéztem, mert nem emlékeztem pontosan a részletekre. Megint nem tetszett, amin még dobott egyet Antonio Banderas felbukkanása, amire egyáltalán nem emlékeztem, annak idején pedig nem hiszem, hogy értettem. Akkor már bevallom azt is, hogy Brad Pittet sem szeretem, Tom Cruise meg egyenesen pfúj.

Ennek tükrében nem számítottam rá, hogy tetszeni fog, Anyitát fel is készítettem rá, de olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem visszautasítani.

„Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó”

Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.

Ez a fülszöveg, és egyben a részletes leírása a környezetnek, amiben a történet játszódik. Hiába vársz részleteket, azok nincsenek. Állítólag nagyon izgalmas. Én ezt nem tapasztaltam. A nyomozás nem hogy fordulatokban nem gazdag, de gyakorlatilag nincs is, mert vagy Anita helyett nyomoznak, vagy valami rejtélyes oknál fogva az életére törnek, pont, amikor nyomozna, és jól elverik.

Állítólag a nyomozás izgalmain csak a szexuális feszültség tesz túl. Én feszült lettem. Attól, hogy a kigyúrt sztriptíztáncos férfiak/vámpírok neccingben vonaglanak. Pfúj. Ennyi.

Nem értem, mit szeretnek annyian ezen. Állítólag a folytatásokban folyamatosan csöpögnek majd a részletek, és nő a feszültség is. Így, hogy kölcsönbe van, és már sok rész megjelent, és Anyita állítja, hogy jobb lesz, bevállalom a következőt. Ha valaki ezek után még fontolgatja, hogy elolvassa-e, akkor szerintem ne.

Lermontov: Korunk hőse

Na, a Korunk hőse egyike azon könyveknek, amiket valószínűleg sosem olvasnék el, ha nem lenne muszáj. Mint már említettem, szenvedés volt elejétől a végéig, de valószínűleg csak azért éreztem így, mert szívesebben olvastam volna bármi mást.

A regény első részében az író egy katonával folytatott beszélgetésén keresztül ismerkedünk meg a főszereplő Pecsorinnal, majd a harmadik novellától kezdve Pecsorin naplóját olvassuk, amit Pecsorin Makszim Makszimicsnak (a katona barátnak) ad, akit azonban annyira megbánt P. hideg viselkedése, mikor hosszabb idő után újra látják egymást, hogy mérgében az írónak ad, kezdjen vele, amit akar.

A napló három élményt örökít meg: a tamanyi csempészekkel való találkozást, a Mary hercegkisasszony-Grusnyickij-Pecsorin -Vera epizódot, és a végén Vulics halálát.

Számomra a Belás és Makszim Makszimicsos rész maga volt a dögunalom, a Vaskapu-szoros leírásához tudnám hasonlítani az élményt az Arany emberben. Jókai könyörületesebb volt, mint Lermontov, rövidebbre fogta mondandóját.

Ezek után Pecsorin naplója felüdülés volt. Egyrészt a gyógyfürdőben játszódó történet, ahol Pecsorin megismerkedik Ligovszkaja hercegasszonnyal és lányával, hogy bosszantsa fiatal katona ismerősét, a lenézett Grusnyickijt, valahogy inkább érdekelt mint a kaukázusi hegyormok és lovak leírása. Másrészt nagyon jó jellemzéseket lehet olvasni. Az, ahogy Pecsorin saját magát és hiányosságait jellemzi különösen megkapó, de mégsem az a brutális, Szabó Magda féle őszinteség, hanem csak olyan közönyös, mint minden, amit Pecsorin tesz.

Egyébként Pecsorin - Anyeginhoz hasonlóan - a felesleges ember megtestesítője, jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult kallódó ember, aki nem találja helyét az életben; sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut és végül nem csinál semmit.

Érdemes lenne még egyszer elolvasnom, de úgyse fogom valószínűleg, de ez senkit ne tartson vissza:)

Pecsorin írja magáról:

Gyerekkorom óta mindig ez volt a sorsom! Mindenki rossz tulajdonságok jegyeit fedezte fel arcomon, melyek meg sem voltak bennem; de feltételezték, és így meg is születtek. Tartózkodó voltam, megvádoltak ravaszsággal: titkolózó lettem. Mélyen átéreztem, mi a jó, mi a rossz; senki sem volt gyengéd hozzám, mindenki csak sértett: haragtartó lettem; mogorva kisgyermek voltam - a többiek csacskák, vidámak; éreztem, hogy felettük állok, és kevesebbre becsültek náluk, tehát irigykedő lettem. Az egész világot akartam szeretni, s nem értett meg senki; megtanultam gyűlölködni. Terméketlen ifjúságom a magammal s a világgal vívott küzdelemben telt el; legnemesebb érzéseimet, kigúnyolásuktól félve, szívem mélyén eltemettem, ott el is pusztultak. Igazat beszéltem - s nem hittek szavamnak, tehát ámítani kezdtem; mivel jól megismertem a világot és a társadalom mozgató erőit, jártas lettem az élet tudományában, s azt láttam, hogy mások e nélkül a jártasság nélkül lesznek boldogok, ingyen élvezik azokat az előnyöket, amelyekhez én fáradhatatlan törekvéssel jutok hozzá. És akkor kétségbeesés fogant lelkemben, nem az a kétségbeesés, melyet pisztolygolyóval szoktak meggyógyítani, hanem hideg és tehetetlen kétségbeesés. mely nyájas és kedveskedő mosoly mögé rejtőzik. Erkölcsi nyomorék lettem: lelkem egyik fele nem élt, kiszáradt, semmivé lett, meghalt - lemetszettem és elhajítottam -, a másik meg mozgott, és élt mindenki szolgálatára, és ezt nem vette észre senki, mert senki sem tudta, hogy volt egy elpusztult másik fele.

 Pecsorinról írja egykori szerelme, Vera:

Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Annyi jót, sőt, csak jót hallottam erről a regényről, hogy mindenképp el akartam olvasni. Szerencsére épp kiadták újra, mert egy jódarabig sehol nem lehetett kapni.A történet egy házaspárról szól. A férj genetikai rendellenességgel születik, IHSZ (időben hontalan személy), vagyis stressz hatására utazik az időben. A legváratlanabb helyeken és időkben tűnik el, és bukkan fel, teljesen meztelenül, de többnyire a saját élete eseményein belül utazikEgyik ilyen utazása alkalmával ismeri meg az akkor még gyermek Clare-t, élete szerelmét, későbbi feleségét, és tulajdonképpen az egész regény azt mutatja be, hogy miként alakítják közös életüket, illetve hogy tudnak alkalmazkodni ahhoz, hogy Henry el-eltűnik. Közben pedig olyan problémákkal kell szembenézniük, ami bármely házasságban előfordulhat.Dinamikus történet, élvezetes, olvasmányos, szerettem olvasni, de nem fogott meg annyira, mint amennyire vártam, mint amennyire mások írták, hogy varázslatos. Nekem a pillanatnyi kikapcsolódásnál nem adott többet, az én mostani állapotomban bennem nincs utóélete a történetnek.

Stephenie Meyer: Eclipse - Napfogyatkozás

"Mondják, a föld veszte a tűz lesz, vagy a jég.

Én mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz.

De ha kell a kétféle vég, itt gyűlölet is annyi van,

hogy pusztítószerül a jég is éppolyan jó és elég."

(Robert Frost: Tűz és jég)

Miközben Seattle-t rejtélyes gyilkosságsorozat tartja rettegésben, és egy gonosz vámpír még mindig nem adta föl, hogy bosszút álljon rajta, Bellát továbbra is minden oldalról veszély környékezi. És mintha ez nem lenne elég, kénytelen választani Edward iránt érzett szerelme és Jacobbal való barátsága között – és közben tudja, ennek a döntésnek az lehet a következménye, hogy újra lángra lobban az ősi ellenségeskedés a vámpírok és a vérfarkasok között. Miközben vészesen közeledik az érettségi időpontja, Bellára még egy további döntés is vár: választania kell élet és halál között. De vajon melyik melyik?

Elolvastam. Örülök neki, mert szerettem olvasni, és azért is, mert a Vigaszág óta nem olvastam ilyen terjedelmes művet, és már hiányzott. Teljesen belemerültem, átéltem, kellett ez.

Viszont ahogy az utolsó oldalt is elolvastam, az az érzésem támadt, és azóta is az motoszkál bennem, hogy elmaradt a katarzis a végén.

Sőt, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi is tesz ki 640 oldalt a regényben, amikor szinte alig van benne cselekmény?! Van, persze, de más, ugyanekkora terjedelmű regényeknél (nem akarok célozgatni: Harry Potter, de akár az Elfújta a szél című szintén nem rövid ) ez a 640 oldal magába foglalja a konfliktus ismertetését, kibontakozását, valamint megoldását úgy, hogy részletesen olvashatunk az összecsapásról, és a szereplők érzéseiről is, de kiderülnek olyan dolgok is, amikre nem lehetett számítani. Azt kell mondjam, sok a szószaporítás, nagyon sok, ráadásul ugyanazok a mondatok hangzanak el. Őrület, hogy ennek ellenére, vagy még ezzel együtt is milyen magával ragadó.

Kicsit (nem is kicsit) üresnek és felszínesnek tartom Bella és Edward kapcsolatát. Beszédtémájuk az alábbiakra korlátozódik: én jobban szeretlek - nem igaz, én sokkal jobban szeretlek; Bella, veszélyben vagy, és részben miattam kerültél ebbe a helyzetbe, én tehetek mindenről, és nagyon rosszul érzem magam emiatt; Bella, ha veled bármi történik, azt nem élem túl - Edward, mikor elhagytál azt hittem belehalok; kutya-vérszívó; Edward, olyan gyönyörű vagy, nem is értem hogy vagy képes olyannal járni, mint én; és a kedvencem: Edward, változtass át - Bella, légy a feleségem.

Az előző részben megszerettem Jacobot. Őt sajnáltam most (is), de Edwarddal való acsarkodásuk gyerekes és idegesítő volt számomra.

Bella viselkedésén ledöbbentem, és nem amiatt, amilyen érzéseket Jake iránt táplált, mert valahol érthető az előzmények után, meg kell ugye még egy szál a történetbe. Azaz nem Bellával van igazán problémám, hisz ő tulajdonképpen nem is létezik, hanem Meyerrel. Mondhatnak az irodalmárok bármit arról, hogy a narrátor nem egyenlő a szerzővel, de sokszor mégiscsak ez a helyzet. Kicsit meglep, hogy egy harmincas évei közepén járó, családos nő agyilag ott tart, hogy még mindig a külsőségek határozzák meg valaki értékeit. Ha összeszámolnánk, hányszor használja szereplői jellemzésére a szép, gyönyörű, lélegzetelállítóan gyönyörű jelzőket, száz alatt nem állnánk meg.

Sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól sem, hogy kiforratlan a cselekmény is, már ahol van egyáltalán, a Bella és Jacob hosszabb csókját követő események nagyon gázak. Komolyan sajnálom Edwardot, hogy ilyen lányba szerelmes.

Továbbra is furcsa, hogy Bella örökké akar élni, hogy Edwarddal maradhasson, de ódzkodik hozzámenni. Ezt nem értem. Ami engem illet, én sem érzem magam felkészültnek a házasságra, de ha valakinek azt mondom, (merthogy úgy is érzem,), hogy az egész életemet leélném vele, akkor a házasság már csak apró formaság. És akkor csak egy életre vállalkoznék, nem az örökkévalóságra.

Nektek mi a véleményetek?

Szabó Magda: Pilátus

Az üdvtörténet ismerete úgy hozzátartozott neveltetésemhez, mint mindkét ági családom mitológiája, hogyne lettem volna már gyermekként is tisztában azzal, mi miatt kell a világtörténelem előtt felelnie Judea hajdani procuratorának, Pilátusnak. Hamar rájöttem, hasonló helyzet a leghétköznapibb létben is kialakulhat, és jaj annak, aki felismeri, de nem vállalja az igazságot. Értékelésem indulata máig sem változott, míg ezt a regényt korrigáltam, szüntelen azt éreztem, ha ma írnám meg, nyilván nagyobb mesterségbeli tudással, érzékenyebb emberismerettel, de ugyanúgy elítélném Szőcs Izát, ahogy pályám első szakaszában tettem. Elmarasztalnám, mert bűnösnek érezném naiv szeretet hiányában - a szó itt azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli -, mert fürdővárost ugyan mintaszerűt hozott létre, de rosszul diagnosztizálta saját szüleit, egyszer se volt kíváncsi apja hajdani szülőhelyére, nem fogta fel, hogy a Kapitány nevű nyúl nem csak egy háziállat, de az egész odalett múlt jelképe, az utolsó tanú valamire, ami nem lehet többé, és nem vette észre, hogy a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható át sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember. Az én Pilátusom is megbukik, mert rossz a pénznem, amivel fizetne, mindennel ellátja az anyját, mégis gyilkosa lesz, mert fegyelmezett iparkodása már nem ismeri az egyszerű varázsszót, amivel az öregek élete meghosszabbítható, még a köteles hála is leróható szégyen és önmagunk feladása nélkül. (A szerző)

Az első ötven oldal után majdnem félretettem, nem mintha nem tetszett volna, csak kevés időm volt olvasni, és úgy éreztem, méltatlan egy Szabó Magda műhöz, hogy két óra között olvassam. Mást sem szeretek úgy olvasni, hogy nincs csend körülöttem, és hogy tudom, nincs egy-két órám arra, hogy teljesen kikapcsoljak és elmerüljek a történetbe...

... amely jelen esetben a Szőcs házaspárról, és lányukról, Izáról szól. Iza későn született, édesanyja harminckilenc évesen szülte. Iza neves és elismert orvos lesz, aki a fővárosban kezd új életet válása után, míg szülei vidéken maradnak. Mikor édesapja, Szőcs Vince meghal, Iza gondoskodik az édesanyjáról. Felköltözteti Budapestre, mindent megad neki, miközben mindentől megfosztja.

Szegény Iza hiába van tele szeretettel, a szülei vagy bárki más iránt, nem igazán tudja kimutatni, merev és szoborszerű... senki sem bírja mellette sokáig.

Az fogott meg különösen a Pilátusban, hogy bár a korai Szabó Magda regények közé tartozik, mennyire ott van már a csírája a későbbi nagy regények fogalmazásmódjának, szóhasználatának. Szeretem Szabó Magdában, hogy úgy tud fogalmazni, hogy néhány gondosan megválasztott szóval olyan hatást ér el, mintha a Parlamentet ejtené az ember fejére, vagy egy szóval nemzedékek közti különbségeket mond el. Zseniális.

Anna Gavalda: Vigaszág

Még nagyon friss az élmény, most délelőtt fejeztem be.

Bevallom őszintén, az eddigi Anna Gavalda művek közül nekem az Együtt lehetnénk a kedvencem, de az általánosabb értelembe vett kedvenc könyveim listáján is megtalálható. Ezért magasan van a mérce, és picit féltem illetve féltettem attól, hogy az Együtt lehetnénk szintjét nem tudja többet megközelíteni. Szerencsére ez a félelmem alaptalannak bizonyult:)

A Vigaszág főszereplője egy bizonyos Charles Balanda, 47 éves építész. Munkája kapcsán sokat utazik, egyébként Párizsban lakik feleségével és nevelt lányával.
Egy nap szüleinél családi összejövetel van, és elolvas egy levelet, amelyet gyerekkori legjobb barátja küldött. A levél mindössze két szóból áll: "Anouk meghalt."
Anouk halála felkavarja főhősünket, nem is nagyon tudja feldolgozni, folyamatosan ott motoszkál a fejében, és ezáltal felidéződnek az Anoukhoz kapcsolódó gyermekkori, fiatalkori emlékek is, ami a mókuskerékbe rekedt Charles-t tűréshatára végére vezeti. Mikor már lelkileg nem bírja tovább, elutazik Anouk sírjához, de az utazás nem ér véget, sokkal inkább akkor kezdődik.
Nagy kalandokra vagy fordulatokra nem kell számítani, viszont nem is érezni a hiányukat, életszagú a történet, csak rontana a hitelességen, ha meg kellene akadályozni, hogy az imádott kedves máshoz menjen férjhez, vagy hogy repülőre szálljon.
A helyszínek is olyan jól lettek megválasztva, annyira jól kapcsolódnak a lelkiállapotokhoz.
Gavalda művészetek iránti szeretete a Vigaszágban is megnyilvánul. Amíg az Együtt lehetnénk-ben a festészetről olvashattunk, itt az építészetről esik sok szó, de érdekesen és kedvet csinálva mesél. Pár pillanatig megint bepillantunk egy étterembe, és feltűnik egy szakács is (lelki szemeim előtt Franck:)).
Kivételesen még a cím fordításával vagy a borítóval sincs bajom. Tízből tizes.

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának!

Szabó Magdától ezúttal egy ifjúsági regényét olvastam. Főszereplője Nagy Zsófia, egy tíz éves kislány, aki nemrég vesztette el orvos édesapját. Az apa közvetlenül halála előtt akart valamit üzenni Zsófinak, de már nem volt ideje elmondani, hogy mit. Zsófi magánnyomozásba kezd, hogy megtudja, ki volt az a beteg, aki ott volt apjával abban a végzetes pillanatban.
A betegről kiderül, hogy az iskola rettegett portása, ráadásul mielőtt Zsófi megkérdezhetné, nem üzent-e édesapja, az öreg félreérti a látogatást, és felfogadja Zsófit amolyan apoló-bevásárló-szakács-betegápolónak, és ha már így alakult, a kétbalkezes, félszeg Zsófinak helyt kell állnia. Ráadásul legjobb barátnőjével sem állhat szóba, mert a felnőttek zűrzavaros magánélete miatt Dóra feketelistára kerül, pedig Dórának is szüksége van segítségre.

Szeretnivaló, megható történet, szerettem olvasni.

"Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük - mondta Apa -, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre."