Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Hát ez a könyv... eséllyel pályázik a "2011 legrosszabb olvasmánya" címre. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ennél rosszabbat olvassak még, de biztos lesz egy-két nem várt esélyes.

Hol is kezdjem?
Amikor felfigyeltem Carlos Ruiz Zafón nevére, már mindkét regénye kapható volt. Sokat hezitáltam, hogy melyikkel kezdjem, mert az Angyali játszmáról sokan írták, hogy csalódást okozott A szél árnyékához képest. Végül hagytam magam, és a keletkezés sorrendjében olvastam a két regényt. Amúgy is mániám az időrendi olvasás, így lehet igazán lemérni, hogy egy szerző fejlődőképes-e. (Ha magamhoz tértem az Angyali játszma okozta traumából, Szabó Magda műveit fogom időrendben olvasni.) Érdekes, hogy az Angyali játszma olvasása közben nem kerestem a párhuzamokat a két regény között, nem volt bennem az az elvárás, hogy ennek is olyan jónak kell lennie, mint az első könyvnek, mert kimondottan élvezem, hogyha egy szerző képes megújulni, változatosnak lenni a műveiben. Aztán úgy alakult, hogy ezek a párhuzamok, hasonlóságok maguktól felszínre kerültek azon a 300 oldalon, amíg "a húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír." Így tudom szépen megfogalmazni. Nem szépen pedig úgy hangzik ugyanez, hogy a könyv első felében nem történik semmi, de semmi az ég adta világon! Utólag próbálok összefüggést találni a fejezetek között, meglátni, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, de  nem találok magyarázatot. Ahogy a későbbiek során kapcsolódnak az "események", nem igényelt volna ilyen hosszadalmas előkészítést.

Tekintettel arra, hogy a csavaros történetvezetés nem vonta el a figyelmemet, nem lehetett nem észrevenni és kiakadni olyan dolgokat, hogy Carlos Ruiz Zafón rendre áthozza A szél árnyékában alkalmazott motívumokat. Az, hogy a Sempere és Fiai könyvkereskedés és az Elfeledett Könyvek Temetője felbukkan nem baj, de az kimondottan irritált, hogy az elhagyatott, rejtélyes ház megint főszerepbe kerül. Aztán a nyelvezete... Minden fejezet azzal kezdődik, hogy David az elhagyatott, rejtélyes, tornyos ház ablakából Barcelona utcáit szemléli, és féloldalas időjárás jelentést ír a lehető legdagályosabb, leggiccsesebb, legközhelyesebb, legteátrálisabb stílusban. Carlos Ruiz Zafón Barcelonájában mindig esik az eső, mindig felhős az ég, fekete könnyek hullanak, és valaminek biztos, hogy skarlátvörösnek kell lennie. Nem számoltam, hányszor használja ezt a jelzőt, de szerintem százszor legalább. Volt olyan, hogy három oldalon ötször szerepelt!

Szóval miután a 330. oldal környékén hipp-hopp kezdett közelíteni a fülszövegben ígért tartalomhoz, addigra már sikítófrászt kaptam a nyelvezetétől, a kidolgozatlan karakterektől és az ismétlésektől. A regény hangulatát leginkább erőltetettnek éreztem, és szörnyülködtem, hogy CRZ mennyire erőlködik, hogy misztikus, hátborzongató, titokzatos, sötét (egy újabb gyakori jelző) hangulatot teremtsen.

A regény második felében némiképp beindulnak az események, már mindenhol folyik a skarlátvörös vér, de nem értem, mi mondanivalója van ezzel az írónak. Vagy ha nincs mondanivalója, akkor sem értem, hogy mi a logika az egészben? Értem, átlátom a szereplők viszonyrendszerét, csak úgy érzem CRZ sem tudja pontosan, hogy mit akart kihozni az egészből. Voltak emberek, akiknek az élete összekapcsolódott a múltban. Tragikus dolgok történtek, de eltelt sok idő, élték tovább az életüket, külön-külön. Nem volt olyan konfliktus vagy feszültség, ami miatt újra keresztezniük kellett volna egymás útját. Andreas Corelli szerepét sem értem, meg úgy összességében a többiekét sem... Isabella volt az egyetlen színfolt a regényben. És akkor a vége? Szürrealizmust akart belevinni? Nem bírom követni ezeket a műfaji keveredéseket...

Igaz, hogy A szél árnyékára vonatkozott, de Lady_L értékelésénél jobban nem tudom megfogalmazni az Angyali játszmával kapcsolatos véleményemet:

"Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listák szerint tényleg hasraesnek."

Sajnos van egy olyan érzésem, hogy Carlos Ruiz Zafón is beleesett abba a hibába, mint Guillaume Musso: valami isteni csoda folytán írt egy hatalmas sikert arató könyvet, aminek a kedvező fogadtatásához hozzájátszott, hogy szokatlan, már-már különleges témát dolgoz fel. Csak sajnos a következő könyvében - és félek, könyveiben - újra és újra ugyanazt a témát lovagolja meg apró változtatásokkal. Sablonossá válik, az a helyzet. Ráadásul ebben a regényben tényleg nem találta el, hogy miből mennyi kell. Olyan lesz, mint David Martín, megélhetésért ponyvaíró, egy túlsminkelt bohóc az irodalom színpadán.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

"A könyv szereplői, akik ugyanolyan valóságosnak tűntek a szememben, mint a levegő, amelyet belélegeztem, magukkal ragadtak, és végigvonszoltak egy kalandokkal és rejtélyekkel teli alagúton, melyből eszem ágában sem volt megszökni. Nem tudtam kivonni magam a történet varázsa alól, lapról lapra követtem őket, amíg csak fáradt tekintetem az utolsó oldalra nem siklott."

Carlos Ruiz Zafónnál jobban nem tudom megfogalmazni, én is így éreztem magam. Hihetetlenül bensőséges élmény volt olvasni, olyan érzés, mintha egy puha és meleg pléd takarna, ami alá mindig jó bebújni. A terjedelme (~ 600 oldal) is igen kellemes - mondjuk én szeretem a hosszabb műveket, amiket egy hétig is olvasok akár, úgy, hogy 60-80 oldalt olvasok naponta, és ha még tetszik is, az csodálatos -, szerencsére Zafón nem sajnálta a papírt, hagyta életre kelni és saját ütemében kibontakozni a történetet.

Ami a szereplőket illeti, véleményem szerint egy szereplőről, Fermínről mondható el, hogy igazán kidolgozott a karaktere, nekem ő a személyes kedvencem is,  de a többieket is igyekezett valamiféle egyedi attribútummal ellátni a szerző, amit szintén csak értékelni tudok.
Sokan írták, hogy a Szél árnyéka egy izgalmas krimi, szerelmi történet, de nincs híján a misztikumnak sem. Ezen kívül gyönyörű a nyelvezete, és kikiáltották szépirodalomnak, amivel egyet is értek. (A fenti borítót azért szeretem, mert annyira illik Carlos Ruiz Zafón stílusához.) Viszont ami engem illet, tartózkodnék a műfaji kategorizálástól, mert számomra valahogy túl nagy elvárásokat támasztanak ezek a nagy szavak, ezzel szemben a történetre azt mondanám, nyomozás egy különös-különleges író után. Rejtély, de még mindig azt mondom, hogy a krimi Agatha Christie-nél kezdődik.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, legszívesebben már most újra is olvasnám (de hát ugyebár azon vagyok, hogy nullára redukáljam a jelenlegi olvasmányaimat, mielőtt az itthon várakozó inkább meg sem mondom hány könyv közül elkezdeném valamelyiket). Így érezhették magukat Dumas és Hugo korabeli olvasói. Jó, hogy minden században vannak ilyen írói.

Barcelona csendes óvárosának szívében hatalmas épület áll. Az ódon palota falai különös labirintust rejtenek: ez az Elfeledett Könyvek Temetője. 1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a látogatás az akkor tízéves Daniel Sampere egész életét gyökeresen megváltoztatja majd.

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka hatalmas nemzetközi sikert aratott, több, mint negyven nyelven jelent meg. Az író páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényével olvasók millióit hódította meg világszerte. Regényei valóságos labirintusok, tele titokkal, szenvedéllyel és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.