"Mondják, a föld veszte a tűz lesz, vagy a jég.Én mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz.De ha kell a kétféle vég, itt gyűlölet is annyi van,hogy pusztítószerül a jég is éppolyan jó és elég."(Robert Frost: Tűz és jég)
Miközben Seattle-t rejtélyes gyilkosságsorozat tartja rettegésben, és egy gonosz vámpír még mindig nem adta föl, hogy bosszút álljon rajta, Bellát továbbra is minden oldalról veszély környékezi. És mintha ez nem lenne elég, kénytelen választani Edward iránt érzett szerelme és Jacobbal való barátsága között – és közben tudja, ennek a döntésnek az lehet a következménye, hogy újra lángra lobban az ősi ellenségeskedés a vámpírok és a vérfarkasok között. Miközben vészesen közeledik az érettségi időpontja, Bellára még egy további döntés is vár: választania kell élet és halál között. De vajon melyik melyik?
Elolvastam. Örülök neki, mert szerettem olvasni, és azért is, mert a Vigaszág óta nem olvastam ilyen terjedelmes művet, és már hiányzott. Teljesen belemerültem, átéltem, kellett ez.
Viszont ahogy az utolsó oldalt is elolvastam, az az érzésem támadt, és azóta is az motoszkál bennem, hogy elmaradt a katarzis a végén.
Sőt, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi is tesz ki 640 oldalt a regényben, amikor szinte alig van benne cselekmény?! Van, persze, de más, ugyanekkora terjedelmű regényeknél (nem akarok célozgatni: Harry Potter, de akár az Elfújta a szél című szintén nem rövid ) ez a 640 oldal magába foglalja a konfliktus ismertetését, kibontakozását, valamint megoldását úgy, hogy részletesen olvashatunk az összecsapásról, és a szereplők érzéseiről is, de kiderülnek olyan dolgok is, amikre nem lehetett számítani. Azt kell mondjam, sok a szószaporítás, nagyon sok, ráadásul ugyanazok a mondatok hangzanak el. Őrület, hogy ennek ellenére, vagy még ezzel együtt is milyen magával ragadó.
Kicsit (nem is kicsit) üresnek és felszínesnek tartom Bella és Edward kapcsolatát. Beszédtémájuk az alábbiakra korlátozódik: én jobban szeretlek - nem igaz, én sokkal jobban szeretlek; Bella, veszélyben vagy, és részben miattam kerültél ebbe a helyzetbe, én tehetek mindenről, és nagyon rosszul érzem magam emiatt; Bella, ha veled bármi történik, azt nem élem túl - Edward, mikor elhagytál azt hittem belehalok; kutya-vérszívó; Edward, olyan gyönyörű vagy, nem is értem hogy vagy képes olyannal járni, mint én; és a kedvencem: Edward, változtass át - Bella, légy a feleségem.
Az előző részben megszerettem Jacobot. Őt sajnáltam most (is), de Edwarddal való acsarkodásuk gyerekes és idegesítő volt számomra.
Bella viselkedésén ledöbbentem, és nem amiatt, amilyen érzéseket Jake iránt táplált, mert valahol érthető az előzmények után, meg kell ugye még egy szál a történetbe. Azaz nem Bellával van igazán problémám, hisz ő tulajdonképpen nem is létezik, hanem Meyerrel. Mondhatnak az irodalmárok bármit arról, hogy a narrátor nem egyenlő a szerzővel, de sokszor mégiscsak ez a helyzet. Kicsit meglep, hogy egy harmincas évei közepén járó, családos nő agyilag ott tart, hogy még mindig a külsőségek határozzák meg valaki értékeit. Ha összeszámolnánk, hányszor használja szereplői jellemzésére a szép, gyönyörű, lélegzetelállítóan gyönyörű jelzőket, száz alatt nem állnánk meg.
Sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól sem, hogy kiforratlan a cselekmény is, már ahol van egyáltalán, a Bella és Jacob hosszabb csókját követő események nagyon gázak. Komolyan sajnálom Edwardot, hogy ilyen lányba szerelmes.
Továbbra is furcsa, hogy Bella örökké akar élni, hogy Edwarddal maradhasson, de ódzkodik hozzámenni. Ezt nem értem. Ami engem illet, én sem érzem magam felkészültnek a házasságra, de ha valakinek azt mondom, (merthogy úgy is érzem,), hogy az egész életemet leélném vele, akkor a házasság már csak apró formaság. És akkor csak egy életre vállalkoznék, nem az örökkévalóságra.
Nektek mi a véleményetek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése