Bagdy Emőke: Pszichofitness

A januári zárásban említettem, hogy Bagdy Emőke Relaxáció, megnyugvás, belső béke című könyvével gyarapodott a gyűjteményem. A könyvhöz CD mellékleten hanganyag is tartozik, amit sajnos nem sikerült megnyitnom az itthoni gépen akkor, amikor akartam, így a youtube-hoz fordultam segítségért, és valahogy a Pszichofitness c. előadásnál kötöttem ki. Rögtön éreztem, hogy ez a téma is nagyon nekem való, úgyhogy hamarosan a hangoskönyvnek köszönhetően (egyébként természetesen könyvben is létezik) Bagdy Emőke szavai fülemben csenghettek elalvás előtt, munkába menet és hímzés közben.

A fülszöveg alapján "Ez a vademecum ("gyere velem") könyv a kíváncsiak és vállalkozó kedvűek számára született. Azoknak, akik szeretnék megismerni saját lelki működéseik titokzatos világát. De nem öncélúan. Szeretnének e tudás által olyan lehetőségekhez és készségekhez jutni, amellyel elősegítik testi-lelki egészségük megőrzését, jó közérzetük, fizikai fittségük, lelki egyensúlyuk fenntartását. Azokhoz is szól ez a könyv, akik hajszoltak, fáradtak, kimerültek, szomorúak, kisebb-nagyobb „ideges tünetekkel” bajlódnak, esetleg valamilyen tesi működészavar már előállott náluk." Magyarán mindannyiunknak hasznos lenne elolvasni, hiszen ki ne vágyna nyugodt, kiegyensúlyozott életre, jó közérzetre, egészségre? Remélem, hogy valóban egyre több emberben meg is jelenik az igény az ilyen jellegű olvasmányokra, illetve hogy egyre többen veszik a fáradságot arra, hogy tegyenek valamit a lelki jólétükért.

A Pszichofitness például tökéletes segítség a kezdő lépések megtételéhez: rövid, tömör, élvezetes (főleg a szerző előadásában) és könnyen érthető. Olyan könyv, amire senki nem mondhatja, hogy ez "túl magas nekem". A szerző rögtön a könyv elején szétválasztja a stressz fogalmát káros és jó stresszre, így a továbbiakban e két fogalom mentén haladunk. Végigveszi, hogy mi megy végben a lélekben és a testben is, amikor káros és amikor jó stressz ér bennünket. Ám nemcsak a médiában amúgy is gyakran hangoztatott, már-már elcsépelt frázisokkal találkozunk (mint például: ha sok stressz ér előbb-utóbb megbetegszel), hanem konkrétan elmagyarázza a szervezetben lejátszódó fizikai-kémiai folyamatokat, illetve elmeséli több kísérlet eredményét is, segít megérteni a történéseket. Számomra szokatlan volt, hogy egy pszichológiai írás jelentős részében a testben végbemenő folyamatokról, hormontermelésről és "A immunglobulinról" van szó. Valljuk be őszintén, a legtöbbször nem kapunk magyarázatot, csak elhangoznak olyan híres tételmondatok, mint "ép testben ép lélek", de azt már nem nagyon szokták kifejteni, hogy a kettő között milyen összefüggés van, vagy hogy hogyan lehet visszafordítani vagy ellensúlyozni bizonyos folyamatokat, legalábbis olyan mélységben és nézőpontból, ahogy Bagdy Emőke teszi biztosan nem.

A lelki egyensúlyunk fitten tartásához nem kell semmi extra beruházás, nem kell speciális felszerelés, nem kell pénz, mindössze a lelki jóllét igénye kell, és odafigyelés arra, hogy öt alapvető dolog: kacagás, kocogás, lazítás, érintés és segítés része legyen az életünknek. Bagdy Emőke kifejti a részleteket az egyes fejezetekben.

Én a magam részéről nagyon örülök, hogy meghallgattam ezt a könyvet, és biztos vagyok benne, hogy el fogom még olvasni írott formában is. Csak ajánlani tudom.

Amúgy nekem még új élmény ez a hangoskönyvezés. Évekkel ezelőtt egyszer próbálkoztam már vele, de akkor olyan rossz élmény ért, hogy teljesen elvette a kedvem. Az Alíz Csodaországban-t kezdtem el hangoskönyvben a MEK-ről. Nem emlékszem már, hogy az első fejezeten túljutottam-e, de arra igen, hogy nagyon rossz minőségű volt, még azt is hallani lehetett a felvételen, amikor a narrátor lapozott egyet. A mélypont az volt, amikor egy kijelentő mondat közben, két szó között felsóhajtott. Akkor mondtam azt, hogy ebből inkább nem kérek, még Laura sem tudott meggyőzni.

A változást az mp4 lejátszóm hozta. A minap eltűnt róla majdnem minden zeném, és le kellett formáznom a kicsikét, valamint újratelepíteni a csodálatos Songbird programot. A program telepítése közben a kezembe került a lejátszó felhasználói kézikönyve, és volt egy fejezet benne a hangoskönyvekről és az Audible oldalról, ami a legfrissebb könyvek hangoskönyv kiadásaival jóval vonzóbb, mint a MEK. Akkor döntöttem el, hogy adok még egy esélyt ennek, hátha megszeretjük egymást, ami nem lenne rossz, mert akkor tudnék olvasni és hímezni egyszerre:) Ahogy az Audible Instagram oldalán láttam, más kézimunkázóknál is a hangoskönyv vágta el a gordiuszi csomót, és előszeretettel tesznek fel képeket az alkotásaikról #donewhilelistening címkével. Én karácsonyfadíszen ügyködtem közben.

Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a hangoskönyvek mennyire szöveghűek. Tényleg az egész könyvet felolvassák vagy vannak kihagyások?

Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz

2012. márciusában jártunk, amikor egyik szombat délután pihenésképp kedvenc blogjaimat nézegettem. Az egyik blog linklistájában akadtam rá az urban:eve életmód blogra, ami rögtön kedvencemmé vált. Lelkesen bele is vetettem magam a FlyLady Programba, amit ugyan nem csináltam végig, de több pontját sikerült beépítenem a mindennapokba, valamint a mai napig szívesen kanyarodok vissza hozzá, ahogy az oldalnak is rendszeres olvasója vagyok azóta is. Nagyon magával ragadónak és inspirálónak tartom azt a pozitív, örömkereső, életigenlő szemléletet, és a rendszerezettséget, letisztultságot, ami az oldalból árad.

A napi bejegyzések követése mellett külön öröm volt számomra, amikor megtudtam, Viának könyve jelenik meg Ennél zöldebb nem lesz címmel. Ez 2013 nyarán történt, és a megjelenést követően azonnal el is olvastam a könyvet. A mai napig tisztán emlékszem, milyen jó volt olvasni, sok szituációban magamra ismertem, és úgy éreztem, végre valaki használható ötleteket, eszközt ad ahhoz, hogy a számomra szükséges változtatásokat megtegyem, ugyanakkor megerősített abban is, hogy alapvetően jó úton járok. Akkor elég volt elolvasni a könyvet, hogy lendületet adjon az elkövetkező hónapokra, majd egy évvel később éreztem, itt az ideje újra elővenni.

Tematikáját tekintve a könyv az alábbi fejezetekre tagolódik:

Bevezető, avagy ki ez és mit akar?
1. fejezet: Mihez kezdjek?
2. fejezet: Hagyd ott a pocsolyádat!
3. fejezet: A nagy kifogáslista
4. fejezet: Tűzd ki a célod!
5. fejezet: Csinálj helyet!
6. fejezet: Tedd rendbe az idődet!
7. fejezet: Maradj lendületben!
8. fejezet: Külső-belső befolyások
9. fejezet: Üdv a padlón, már vártunk!
10. fejezet: Vége van! És most?
Köszönetnyilvánítás

Az egyes fejezeteken belül több gyakorlat is található. Az egész könyv hangvétele nagyon közvetlen és barátságos, de ahogy nekilátunk a gyakorlatoknak, szabályosan megelevenedik a könyv, és valódi párbeszéd alakul ki önmagunkkal. Legalábbis én is így éreztem, amikor beleástam magam a gyakorlatokba. Nem sajnáltam az időt semmire, nem az volt a lényeg, hogy gyorsan elolvassam megint, hanem kedvem és szabadidőm szerint haladtam, és végigcsináltam a gyakorlatokat, mind egy szálig. Nem akármilyen élmény volt! A legnehezebb gyakorlat számomra a "Gratulálok, milliomos vagy!" volt, amelynek keretein belül el kellett képzelni, hogy korlátlan mennyiségű pénzem van, amit arra költök, amire csak akarok. Nagyon egyszerűnek hangzik, de amikor először nekiálltam, bizony megküzdöttem magammal rendesen, mire fel tudtam sorolni a vágyaimat. Nem azért, mert nem voltam ötleteim, hanem egy belső gát, illedelmesség, józanság tartott vissza. Túlgondolkodtam és moralizáltam, ahogy Via mondaná. Viszont amikor ezen túljutottam, olyan mértékben szabadultam fel, és lettem őszinte magammal, hogy minden olvasónak szívből kívánom, csinálja végig a gyakorlatokat! Olyan szemléletváltást eredményez ez a könyv, olyan szinten felszabadító, inspiráló, olyan kommunikációt, őszinteséget indít be saját magunkkal szemben, hogy az hihetetlen. Én sem hinném el, ha nem a saját bőrömön érezném a változást. De érzem, minden nap érzem, és csak megköszönni tudom Viának, hogy időt és energiát nem sajnálva elindította a blogját és megírta a könyvét is. Olyan jó, hogy van ez a könyv, mert annyi, de annyi dolgot tanultam magamról, és ugyan még van hová fejlődni, és abban is biztos vagyok, hogy nem utoljára olvastam az Ennél zöldebb-et, de tudom, hogy bármikor elővehetem újra, és máskor is meg fogom találni benne azt a segítséget, amire éppen szükségem lesz.

Müller Péter: Szeretetkönyv

Közelben tartandó, szükség esetén felütendő.

Amikor minden rendben van, szájbarágósnak és önismétlőnek tűnhet, de ha van egy kis belső káosz, nagy segítség.

(Négy éve állt a polcomon az Örömkönyvvel együtt. Akkor el is kezdtem olvasni, de nem ment. Nem voltam elég érett hozzá, nem tudtam, hogy nem úgy kell olvasni, mint egy regényt. Most viszont hihetetlen élmény volt. Fejezetről fejezetre feltöltött. Szeretem.)

Baráth Katalin: A fekete zongora

"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

Minél többet olvasok, annál inkább kirajzolódik számomra, hogy kik azok a szerzők, melyek azok a témák és műfajok, amik igazán közel állnak hozzám. Bár egyre többször érzem, hogy a szórakoztató irodalomnál jobban szeretem a tartalmas nyelvezetű, jellemábrázolásban gazdag, szépirodalmat, időről időre olvasok krimit, bűnügyi regényt is. Első szabadon választott olvasmányaim között sok Agatha Christie regény van, meghatározó szerző számomra. Azt hiszem, Poirot és Miss Marple alakjával, a bűnesetek felderítése során felsejlő logikai és pszichológiai háttérrel és atmoszféra termető képességével magasra tette a mércét, és sokszor úgy érzem, hogy a későbbi krimiszerzők - több-kevesebb sikerrel - utánozni próbálják Agatha Christie-t. Ezzel pedig nagy fába vágják a fejszéjüket. Elég veszélyesnek tartom, amikor egyes regényekre - például A fekete zongorára - ráírják, hogy Agatha Christie rajongói nagy élvezettel fogják forgatni.

Nagyon nem forgattam élvezettel Baráth Katalin könyvét.

Bár tényleg semmi kifogásom az ellen, hogy egy könyvnek kidolgozott, képekben gazdag nyelvezete legyen, de nem árt mértéket tartani az írónak, mert ha nem vigyáz, átlépi a határt, és a kívánt hatástól eltérően dagályossá, giccsessé, üressé válik a szöveg, ami engem még egy szerelmi történetben - A gójátékosban például - is zavar, egy krimihez meg végképp nem illik.

Nagyon ötletesnek tartottam Ady felolvasóestjét, a gyilkosságok vers köré építését. Meg úgy egyáltalán, Ókanizsát, mint helyszínt, az 1900-as évek elejét, mint időt - de olyan hiteltelennek éreztem az egészet. Nem lehet komolyan venni egy ilyen habkönnyed szöveget! A megfogalmazásnak nem a krimi komor-komoly voltát kellene erősítenie? És a szereplők? A boldogtalan szinonimájaként csak emancipáltnak nevezett Dávid Veron, aki úgy van feltüntetve, mint a nyomozócsapat oszlopos tagja, aki majd ravasz észjárásával hozzájárul a bűnesetek felderítéséhez, közben meg úgy vezetik orránál fogva, ahogy akarják? Az elviselhetetlenül bugyuta, nehéz felfogású rendőrkapitány, akinek minden összefüggést úgy kell elmagyarázni, mert magától rá nem jönne semmire? Jajj, nem szeretem az ilyen közhelyes, elnagyolt karaktereket... 

Olvasás közben minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Egyáltalán nem kötött le a történet, minden szempontból elég unalmas volt. Lawrence Blockhoz tudnám hasonlítani: 200-300 oldalon olyan látszat keltése, mintha a szereplőknek bármi köze lenne a gyilkosságok felderítéséhez, nagy mellébeszélés az egész, rizsázás, logikának nincs helye, a végén az a gyilkos, akiről Lawrence Block/Baráth Katalin azt mondja. Híg, íztelen limonádé.

Garay Zsuzsanna: Találkozások

Hosszú regényeket megszégyenítően magával ragadott ez az alig 150 oldalas kisregény. Tizennyolc véletlen találkozás, az elérhetetlen, titokzatos egyik, és a mindig rendelkezésre álló, nem kellő másik. Vágy, inspiráció, gondolatok. Az ilyen típusú "kapcsolatokban" a felek mint a zár meg a kulcs: illeszkednek, és az egyik minden további (erőfeszítés és folytatás) nélkül megnyitja a másikat, szabad folyást engedve érzelmeknek, önismeretnek. A tragédia, hogy a zár nem hat a kulcsra.

Imádom az ilyen történeteket és Garay Zsuzsanna nagyon jól ír, olvastam volna még tovább is. Olvassátok el.

Olyan rendszertelen találkozások sorozatáról szól ez a könyv, amiket nem terveztek meg előre, nem egyeztették a helyszínt, az időpontot, csak úgy megtörténtek. Az író felidézi a találkozásokat, hogy megértse, mi is történt valójában. Minden egyes találkozás után új színben látjuk az író szerelmét. Valahányszor az elbeszélő azt hitte, hogy egy lépéssel közelebb került a lány titkához, mindig kiderült, hogy csak egy festett maszkot látott, és nem a valódi arcot. A kiragadott mondatok sablonosak önmagukban, el kell olvasni az egész történetet ahhoz, hogy kirajzolódjon az igazi arckép.

Cserna-Szabó András: Puszibolt

Ez a könyv a boldogságról szól – a pusziboltról, ami hol kinyit (és akkor lesz nekünk nagyon jó), hol pedig bezár (és akkor halálhörgés, siralom). Furcsa egy üzlet ez, sose lehet tudni, mikor fordul meg az üvegajtón a táblácska. A könyvbéli városka lakói mind-mind a boldogságot keresik, persze mindenki a maga módján. Kutatják a szerelemben, az igazságban, az alkotásban, a dicsőségben, a vereségben, a mámorban, a halálban. De nemcsak a puszibolt furcsa, hanem portékája is: a boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból. Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?

A fülszöveg, a borító és a molyok véleménye alapján nagyon örültem, amikor megtaláltam a könyvet a könyvtárban. Kortárs irodalom és magyar, kíváncsi voltam rá és drukkoltam, hogy jó legyen.

A könyv első felét nagyon szívesen olvastam. Az első oldalakon teljesen lenyűgözött, ahogy Cserna-Szabó András a boldogság fogalmát boncolgatja. Azt gondoltam a regény főszereplője morfondírozgat, és ahogy olvasok, kibontakozik valamiféle cselekmény, karakteres szereplőkkel találkozom, lesz magasság és mélység a műben, boldog pillanatok, amikor kinyit a puszibolt, és szívet tépő, könnyfakasztó boldogtalanság, halálhörgés, siralom, amikor bezár.

Ahogy haladtam, egyre kevésbé tekintettem regényként a könyvre, ahhoz nem elég, hogy ugyanazok legyenek a fejezetek szereplői. A karakteres szereplők egytől egyig abszurd figurák voltak, akik abszurd helyzetekbe keveredtek, abszurd neveket viseltek. Kétszer-háromszor komolyan megnevettettek egyes részek, aztán - pont emiatt az abszurd hangvétel miatt - nem tudtam komolyan venni a leírtakat, és valahogy szétesett az egész.

A 14. fejezetből idézett részlet már inkább taszított, majd a 19. fejezet végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem olvasom tovább. Ebben a fejezetben ugyanis egy feltaláló szerette volna szabadalmaztatni a hot gun-t, vagyis a forró pisztolyt, amire azért van szükség, hogy az öngyilkosságra készülőket ne rettentse el a szájukba vett pisztoly fémes hidege, majd egy rövid eszmefuttatás rávilágított, hogy mindenkinek meg kellene ölnie magát, akinek valaha megfordult a fejében az öngyilkosság.

Napokra félre is tettem, végül tegnap elolvastam a maradék 90 oldalt, abban a reményben, hátha kikerekedik valami az utolsó lapokra, de nem változtatott az összképen.

Cserna-Szabó András jól ír, ez tagadhatatlan. Ugyanakkor a Pusziboltot végig ez az ellentmondás jellemzi, ami a fülszöveg és a 14. fejezetből kivett idézett között érezhető. Ami jó benne, az a molyos idézetek közt mind fent van, 54 idézet jelenleg, ezen kívül 260 oldalon keresztül fokozódó abszurd novellákkal, közönséges és perverz részekkel tessék számolni.

Megint bebizonyosodott, hogy az abszurd nem az én világom. Nem tudom, hogyan kellene olvasnom, hogy értékelni tudjam a Godot-ra várva, Rinocérosz, vagy épp a Puszibolt stílusú alkotásokat, ezért inkább hanyagolom, ha lehet. Engem ez az idétlenség fáraszt, de nem szórakoztat.

Olyan többször volt már, hogy egyik-másik könyv valami miatt nem tetszett, például a témája nem fogott meg, vagy a nyelvezetét nem éreztem a magaménak. Most az a helyzet állt elő, hogy az író személye ellenszenves. Cserna-Szabó András nőgyűlölő ("Olyan az asszony, mint a tej. Selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik, és úgy megfosat, hogy a lelked a porceláncsészére fröcsöl." vagy "És tartózkodj a szerelemtől is, legjobb, ha csak perditával kefélsz. Légy óvatos, amelyik nő nem kér előre pénzt, az az életedet akarja."), és a könyv elolvasása közben és után az motoszkált a fejemben, hogy minden bizonnyal igen frusztrált nemi élete lehet, ha a férfi nemi szerv orális-anális kontextusba helyezéséhez irodalomra van szüksége... (Valahol azt olvastam, hogy alkoholista, nőgyalázó, és a nagyanyjába szerelmes. Nem tudom, de kinézem... )

Kinek mi jön be, ugye.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Szintén a kaposvári könyvtárnak köszönhetem, hogy olvashattam. Talán mondanom sem kell, mi miatt voltak kétségeim. Persze, hogy a borító miatt... De erre még visszatérek.

Publicisztikák és tárcanovellák, rövid írások, pont erre volt szükségem. Olyan olvasnivalóra, aminél nem érzem szükségét, hogy több órára bevackoljam magam az ágyba, csend vegyen körül.

Megoszt ez a kötet.

Az első ötven oldal után azt mondtam, hogy erőltetett. Forma és stílus pont az, amire bukom, ha Magda írja vagy Anna, már sírnék a boldogságtól, hogy olvashatom, de erőltetett. Mondtam, úgy néz ki, lehetetlen, hogy T.K. monogrammal kortárs magyar írónő belopja magát a szívembe, lehetetlenség, nem nekem írnak.

Aztán jöttek az újabb írások, és időről időre sikerült egy mondat, egy novella, amit újra kellett olvasnom, mert szép volt.

Aztán jött egy másik novella, egy másik mondat, és visszatértem a T.K. monogrammal kapcsolatos teóriámhoz.

És ez így hullámzott végig a 238 oldalon keresztül. Ami tetszett, az nagyon, ami nem, azzal kapcsolatban nem is értettem, hogy mi végre íródott.

A borító.

Nem tudom, ki hogy van vele, mióta ezt a borítót láttam, már nem a hírhedt Musso borítót tartom a legocsmányabbnak. Kimondottan kínosan éreztem magam, ha olyan helyen olvastam, ahol mások is megláthatták. Mégis milyen ronda már az a disznófej?!

Bizonyos értelemben viszont passzol a tartalomhoz. Sokszor voltam úgy egy-egy novella olvasása közben, hogy már épp nyúltam a vödörért, hadd legyen mibe folynom, annyira tetszett valami; majd hirtelen valami olyan következett, hogy csak néztem: ez most hogyan? meg minek? (Utalnék itt a Lélek című darabra például, ami nemcsak engem sokkolt.) 

Így még szerintem nem éreztem könyvvel vagy szerzővel kapcsolatban: ötös skálán három és feles, és kedvenc! Újra akarom olvasni, és keresem a többi művét is. Mai magyar szépirodalom, és Tóth Krisztina üde színfolt benne.

A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom emberi testben.

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon.

Olyan nehéz szomorúsággal ült hétezer méter magasan, hogy majdnem lezuhant tőle a gép. (Térkép. A legjobb szerintem.)

Ottlik Géza: Iskola a határon

Eszem ágában nem volt épp most elolvasni ezt a történetet, de ahogy a könyvtárban az Oblomovot kerestem (amivel persze a mai napig nem végeztem... ), megláttam a kötelező olvasmányok polcán, nem bírtam magammal, kivettem. (Hát igen, akkor még megvolt az olvasójegyem, amit perpillanat nem mondhatok el, mert még nem került elő^^'.)

A könyvről annyit tudtam, amennyit a fülszöveg elárult:

Egy katonaiskola élete adja a regény témáját, egyik bírálója szerint: az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza. Az Iskola a határon bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges benszülött törzs foglyai egy távoli szigeten. Ottlik nem a fasiszta emberformálás modelljét írta meg a könyvben. Nem ez a lehangoló tény a legfőbb üzenethordozó a regényben, hanem az, hogyan lehet ezt a nem élni való léletet kibírni, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely ezt a dresszúra kellős közepén, vagy a rácsok között is érzékelni tudja. (Legeza Ilona)

Olvasás közben jó pár oldalt kidekoráltam kis, színes tapacsokkal, emlékeztetőül, hogy nagyon szépet, nagyon jót olvastam, volt, hogy egész fejezeteket idéztem vagy megtanultam volna kívülről, annyira tetszettek, és ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy többet vártam. Valahogy összességében nem indított annyira meg, nem éreztem egy percig sem, hogy az "emberiség elölésének pontos rajza", hogy a gyerekhősökkel olyan nagy szörnyűségek történtek, hogy szeretetvágyukat, igazságérzetüket a lehető legbrutálisabban zúzzák szét. Pedig kétségtelen, minden megvan a regényben, amit a katonai iskolákkal, katonasággal kapcsolatban elképzelünk, de valahogy nem éreztem azt a feszültséget, amit érezni kellene, és nagyon sajnálom, hogy így érzek, vagy pont, hogy így nem érzek, mert olyan sokat vártam tőle. (Azt gondoltam, fanatikus lévén, hogy valamiképpen az Abigél párja lesz, de nálam nem rúgott labdába.) Ráadásul azért is sajnálom, mert Ottlik Géza nagyon különlegesen kezeli az időt, ami külön tetszett, nagyon egyedi, és mondom, vannak mondatok, fejezetek, ami maga a SZÉPIRODALOM, olyan hasonlatok, szavak, amiken nem lehet csak úgy tovább lépni, vissza kell menni az elejére, elolvasni sokszor, ízlelgetni a szavakat, és ennek ellenére nem áll össze egésszé, hiányzik a katarzis. Nekem. Sajnos.

Ettől függetlenül érdemes elolvasni (mert kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek:P), mert fontos, hogy ismerjük a saját irodalmunkat, és azért ez nem akármilyen darab, ott a helye a polcokon, jobban, mint mondjuk Balzacnak.

Egészen megszelídültünk, hogy a nyikorgó fapadokon végighasalva vállunkhoz szoríthattuk az élesre töltött öreg mannlicherek fényes, gesztenyebarna agyát, s olyan szívfájással adtuk át helyünket a következő félrajnak, mintha a szeretőnk sima, meleg ágyékától kellene elszakadnunk. (300.o.)

Szabó Magda: Pilátus

Az üdvtörténet ismerete úgy hozzátartozott neveltetésemhez, mint mindkét ági családom mitológiája, hogyne lettem volna már gyermekként is tisztában azzal, mi miatt kell a világtörténelem előtt felelnie Judea hajdani procuratorának, Pilátusnak. Hamar rájöttem, hasonló helyzet a leghétköznapibb létben is kialakulhat, és jaj annak, aki felismeri, de nem vállalja az igazságot. Értékelésem indulata máig sem változott, míg ezt a regényt korrigáltam, szüntelen azt éreztem, ha ma írnám meg, nyilván nagyobb mesterségbeli tudással, érzékenyebb emberismerettel, de ugyanúgy elítélném Szőcs Izát, ahogy pályám első szakaszában tettem. Elmarasztalnám, mert bűnösnek érezném naiv szeretet hiányában - a szó itt azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli -, mert fürdővárost ugyan mintaszerűt hozott létre, de rosszul diagnosztizálta saját szüleit, egyszer se volt kíváncsi apja hajdani szülőhelyére, nem fogta fel, hogy a Kapitány nevű nyúl nem csak egy háziállat, de az egész odalett múlt jelképe, az utolsó tanú valamire, ami nem lehet többé, és nem vette észre, hogy a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható át sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember. Az én Pilátusom is megbukik, mert rossz a pénznem, amivel fizetne, mindennel ellátja az anyját, mégis gyilkosa lesz, mert fegyelmezett iparkodása már nem ismeri az egyszerű varázsszót, amivel az öregek élete meghosszabbítható, még a köteles hála is leróható szégyen és önmagunk feladása nélkül. (A szerző)

Az első ötven oldal után majdnem félretettem, nem mintha nem tetszett volna, csak kevés időm volt olvasni, és úgy éreztem, méltatlan egy Szabó Magda műhöz, hogy két óra között olvassam. Mást sem szeretek úgy olvasni, hogy nincs csend körülöttem, és hogy tudom, nincs egy-két órám arra, hogy teljesen kikapcsoljak és elmerüljek a történetbe...

... amely jelen esetben a Szőcs házaspárról, és lányukról, Izáról szól. Iza későn született, édesanyja harminckilenc évesen szülte. Iza neves és elismert orvos lesz, aki a fővárosban kezd új életet válása után, míg szülei vidéken maradnak. Mikor édesapja, Szőcs Vince meghal, Iza gondoskodik az édesanyjáról. Felköltözteti Budapestre, mindent megad neki, miközben mindentől megfosztja.

Szegény Iza hiába van tele szeretettel, a szülei vagy bárki más iránt, nem igazán tudja kimutatni, merev és szoborszerű... senki sem bírja mellette sokáig.

Az fogott meg különösen a Pilátusban, hogy bár a korai Szabó Magda regények közé tartozik, mennyire ott van már a csírája a későbbi nagy regények fogalmazásmódjának, szóhasználatának. Szeretem Szabó Magdában, hogy úgy tud fogalmazni, hogy néhány gondosan megválasztott szóval olyan hatást ér el, mintha a Parlamentet ejtené az ember fejére, vagy egy szóval nemzedékek közti különbségeket mond el. Zseniális.

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának!

Szabó Magdától ezúttal egy ifjúsági regényét olvastam. Főszereplője Nagy Zsófia, egy tíz éves kislány, aki nemrég vesztette el orvos édesapját. Az apa közvetlenül halála előtt akart valamit üzenni Zsófinak, de már nem volt ideje elmondani, hogy mit. Zsófi magánnyomozásba kezd, hogy megtudja, ki volt az a beteg, aki ott volt apjával abban a végzetes pillanatban.
A betegről kiderül, hogy az iskola rettegett portása, ráadásul mielőtt Zsófi megkérdezhetné, nem üzent-e édesapja, az öreg félreérti a látogatást, és felfogadja Zsófit amolyan apoló-bevásárló-szakács-betegápolónak, és ha már így alakult, a kétbalkezes, félszeg Zsófinak helyt kell állnia. Ráadásul legjobb barátnőjével sem állhat szóba, mert a felnőttek zűrzavaros magánélete miatt Dóra feketelistára kerül, pedig Dórának is szüksége van segítségre.

Szeretnivaló, megható történet, szerettem olvasni.

"Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük - mondta Apa -, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre."

Szabó Magda: Az ajtó

Másodszori nekifutásra, immár nyugodt körülmények között, délelőtt elolvastam a könyv utolsó oldalait is, bár ez az a fajta regény, amit sajnál az olvasó, hogy véget ér, olvasná tovább is. Legalábbis én így vagyok vele.

A történet életrajzi ihletésű. Szabó Magda, miután nagyobb lakásba költöznek férjével, a szintén író Szobotka Tiborral, házvezetőnőt keres, aki segít a háztartás vezetésében, hogy ő az írásnak szentelhesse minden idejét. (Szabó Magda 1949-ben Baumgarten-díjat kapott, amelyet meg is vontak tőle, állásából elbocsátották, és 1958-ig nem publikálhatott.)

Szeredás Emerenc tölti be az állást, majd' 20 éven keresztül, egészen haláláig. Emerenc a környék házfelügyelője, szolgálati lakásába senkit nem enged be, vendégeket csak az előtérben fogad. Különös, magának való természete van, nem enged senkit közel magához, ugyanakkor ő a környék jótevője, aki komatálat visz a betegeknek, megmenti a kóbor állatokat. Rendkívül nagy fizikai erőről tesz tanúbizonyságot, tekintélyt parancsoló asszony, olyan, akiről nehéz elhinni, hogy meg tud halni, de természetéből adódóan nem könnyű kijönni vele, mégis az írónő és a bejárónő közt kölcsönös szeretet, ragaszkodás alakul ki, mégha olykor veszekedéssel terhes is ez a kapcsolat.

A húsz együtt megélt évnek számos eseménye tárul elénk a regényben, több ezek közül szívettépően fájdalmas, a tett is, és az őszinteség is, ahogy Szabó Magda bevallja, milyen "hűtlen gyermeke" is volt ő Emerencnek, ezért hát a gyónás. Számomra, aki nagyon is "anyás" vagyok, voltam is világ életemben, emlékeztetőül szolgál, hogy mennyire oda kell figyelnünk Édesanyánkra, igenis viszonozni azt a sok szeretetet és törődést, amit kapunk éltünk folyamán, átvállalni a feladataikból.

"Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm... "

Vaszary Gábor: Ő

Vaszary Gábor nevéhez általában könnyed, humoros írásokat kötnek. Ezt a regényt is ebbe a kategóriába sorolták a hátoldalon, illetve nem is kategorizálták, csak egy rövid összefoglalót írtak az íróról.
Hogy ő az az író, akit újra fel kell fedezni. Gábor von Vaszary néven ismerték német nyelvterületen, nyolcvannégy éves korában a svájci Luganóban hunyt el. Állítólag a Monpti és az Ő c. könyvsikeréből film született.
Pályája a harmincas években Franciaországban indult, Párizsban élt, írt és rajzolt. Humora pazar volt, a harmincas évekből származó könnyed-bájos regényeiben különösen bőven pazarolta. Külföldön lett sztár, mégpedig akkora, hogy művei idehaza sokáig nem is voltak kaphatók.

Magáról az Ő történetéről tehát nem tudtam semmit, amikor leemeltem a könyvespolcról. A Ketten Párizs ellen kapcsán valami derűs, kalandos, kitalált történetet vártam, de ehhez képest mást kaptam. Azt hiszem jócskán tartalmaz életrajzi elemeket a mű, bár Vaszary neve konkrétan sosem hangzik el.
Az első oldalakon egy fiatalemberrel találkozunk, akit megcsalta a szerelme, Louise. Hogy ezt kiheverje, elutazik, aztán visszatér Párizsba. Magyar barátaival arról beszélgetnek, hogy legjobb, ha szerelem nélkül házasodik az ember, akkor nem éri akkora csalódás. Megismeri egy könykiadó lányát, Céline-t, aki apja zsarnoksága elől akar menekülni. El is döntik, hogy összeházasodnak, de ehhez még éveket kell(ene) várni, míg a lány nagykorú lesz. Ipszilon lakást bérel, hogy mire összeházasodnak, legyen hol laknia az ifjú párnak. Azonban kicsit felgyorsulnak az események, és kénytelenek beköltözni a lehetetlen lakásba. Négy évet töltenek együtt, ezalatt sok mindenen keresztül mennek.

Viszonylag hamar a végére értem, mert nem tudtam letenni, ha egyszer a kezembe vettem. Sokáig a hatása alatt voltam. Azért is gondolom, hogy önéletrajzi ihletésű lehet, mert ugyan nem mellőzi a humort, de látszik a történeten, hogy nem a minél több nyereség érdekében kitalált, oldalanként nettó öt poént felvonultató regény. Inkább reális események felvonultatása, melyek bárkivel, bárhol megtörténhetnek, ehhez pedig nem kell kifejezetten illusztrátornak lenni Párizsban.
A legviccesebb pillanatok után szívszorító esemény történik, a legkeserűbb helyzetekben pedig sikerül némi humort kipréselni, ami enyhíti, ha csak egy percre is, a bánatot. És ha ennyi nem lenne elég, mindig van valami új fordulat, amit nem vártunk volna. Édes-bús, és nagyon életszerű. Az én szívembe belopta magát! Ajánlom mindenkinek!