Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

A Viharsziget óta nem olvastam krimit mostanában. Az az igazság, hogy akkor abban. Sokkal többet vártam tőle. Nem is annyira a történetben csalódtam, sokkal inkább az elbeszélés módjában, és még csak azt sem mondhatom, hogy rossz stílusa lenne az írónak, egyszerűen nem érintett meg, nem ragadott magával. Anyának tetszett, ezért kihoztam a Sötétség, fogd meg a kezem című regényét is. El is olvasta, egy héttel később beszélgettünk, és érdekelt, hogy milyennek találta. Hosszasan gondolkodott, mire eszébe jutott, hogy egyáltalán miről szólt... Ez, azt hiszem sok mindent elárul, úgyhogy nyugodt szívvel félreteszem Dennis Lehanet egy időre.

Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?

Miután annyi jót hallottam már a Dexter című sorozatról, mertem remélni, hogy nem lesz ekkora csalódás tetszeni fog, és így is lett. Nagyon magával ragadó az egész regény stílusa. Annak ellenére, hogy egy sorozatgyilkos egyes szám első személyű elbeszélését olvassuk, már-már azon kapjuk magunkat, hogy szimpatizálunk a sráccal, nem rossz ember ő, sorozatgyilkos volta csupán a bűnügyek felderítését szolgálja, de a légynek sem tudna ártani, a sorozatgyilkosokat sem megöli, hanem mondjuk letöri a matchboxuk visszapillantótükrét. Számomra inkább könnyed kikapcsolódást nyújtott, mintsem izgalmas nyomozást, vagy ijesztő, gyomorforgató lélekelemzést. Viszont nem tudom egy ilyen témájú történetnél mennyiben pozitívum a könnyedség, elvégre nem feltört nyuszitojásokat találtak a fűben, valahogy mégsem tudtam kellőképp komolyan venni. Elnagyoltnak érzem a regényt, Dexteren kívül elnagyoltak a karakterek, elnagyolt a nyomozás (igazából több gyilkosság is történik, és hamar rájönnek, hogy ugyanaz az elkövető. Ki kellene deríteni, hogy ki az, de nem tudják honnan induljanak, hol kezdjék a nyomozást. Aztán egyszer csak Dexter telepátiás úton megoldja az ügyet, ami tulajdonképpen érdekes volt, de amilyen régimódi vagyok, jobban szeretem, ha úgy kell összerakni a részleteket... avagy Agatha Christie szintjét minimum tessék megütni), viszont forgatókönyvnek kiváló. A sorozatot nem láttam, de megfilmesítve nem lehet rossz, lehet, hogy a folytatásokra inkább sorozatként lennék kíváncsi. Nekem kellemes kikapcsolódás volt, egy kis hiányérzettel a végén, de ez ne rettentsen el senkit.

NAPPAL SÁRMOS RENDŐRSÉGI SZAKÉRTŐ. ÉJSZAKA BRUTÁLIS SOROZATGYILKOS. HÁT LEHET EGY ILYEN EMBERT NEM SZERETNI? Íme Dexter Morgan, a báránybőrbe bújt farkas. Jóképű, jó humorú, udvarias és végtelenül kellemes ember, aki a miami rendőrség szakértőjeként dolgozik. De a gyerekkorában ért traumák hatására folyamatos küzdelmet vív dühödt démonaival. Nincs mit szépíteni a dolgon: Dexter Morgan egy sorozatgyilkos. Bár pszichopatának elég szimpatikus, hiszen kizárólag rossz embereket öl meg. Aztán amikor kegyetlen gyilkosságsorozat áldozatai bukkannak fel egymás után a városban, és a tettes módszereiben Dexter mintha a sajátját vélné felismerni, cselekednie kell. Kénytelen lesz végére járni az ügynek. Ja, és természetesen le kell csillapítania egyre veszettebbül dühöngő démonait is, ami szintén nem egyszerű feladat. Jeff Lindsay 1952-ben született, és korábban színpadi szerzőként dolgozott, akinek műveit nagy kritikai sikerrel játszották New Yorkban és Londonban is. Jelenleg Floridában él feleségével, a szintén író Hilary Hemingwayjel, aki Ernest Hemingway unokahúga. Közösen írták a Hunting With Hemingway (Vadászat Hemingwayjel) című dokumentumregényt. Lindsay számára a Dexter-könyvek hozták meg az átütő sikert. Többszörös díjnyertes tévésorozat készült belőlük a Sírhant Művekből is ismert Michael C. Hall-lal a főszerepben.

Guillaume Musso: Visszajövök érted

Ethan, harmincas pszichiáter, gazdag, híres, jóképű. A siker azonban nem adta könnyen magát. Ethan Boston egyik szegénynegyedében nőtt fel, és napról napra elégedetlenebb volt az életével. Születésnapján döntő lépésre szánta el magát; egy New York-i kiruccanáson kilépett addigi életéből, egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől.

Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján. Egy ismeretlen, vörös hajú nő fekszik mellette. És ezzel kezdetét veszi egy rémálomszerű nap amelyeknek a végén egy kórházi műtőasztalon találja magát, három pisztolygolyóval a testében.

Vajon elkerülhető az elkerülhetetlen? Vagy minden ember életében van egy pont, ahonnan már nincs visszaút? Guillaume Musso Franciaország egyik legsikeresebb kortárs írója. Fordulatos, finom humorú (értsd: van benne egy poén) és az élet szépségébe vetett hittel teli regényeit huszonnégy nyelvre fordítják. A Visszajövök érted! páratlan utazás, amelyet végigjárva kicsit máshogy tekintünk saját életünkre is.

Így már jobb. Kicsit túlzásnak éreztem az eredeti fülszöveget. Egyszerre fényezte a könyvet, és ringatta túl nagy elvárásokba az olvasót.

Hol is kezdjem?

A regény tartalmára nem térek ki bővebben, hisz ez pont az a fajta történet, amiről nem szabad részleteket elárulni. El kell kezdeni olvasni, és hagyni, hogy alakuljanak az események.
Úgy terveztem, megpróbálom kétféle szempont alapján értékelni a könyvet, mivel biztos más élményt nyújt annak, aki először olvas Guillaume Mussótól, és mást annak, aki több regényét ismeri már. Azt gondoltam, az előbbieknek tetszeni fog, szórakoztató, izgalmas történetet kapnak, szerelmi szállal, nem várt fordulatokkal - de aztán rájöttem, nem feltétlenül lenne így, ugyanis ez a regény önmagában kimeríti az irodalmi giccs fogalmát, nem is annyira a szerelmi szállal, mert - bár elcsépelt a szituáció - vannak nagyon aranyos jelenetek, de az utolsó oldalak egy fazék forrásban lévő szirupra emlékeztetnek, amit kevergetnek, kevergetnek, az meg csak forr, és forr, majd egyszer csak elönt mindent, cuppog és ragacsos, gyomorforgatóan rózsaszín. A befejezés mellett a párbeszédek, és a főszereplő reakciója bizonyos esetekben, ami szörnyű, közhelyes és rettentően valószerűtlen.

Amikor először megláttam, hogy Guillaume Musso-t a "francia Coelho"-ként reklámozzák a borítón, teljesen felháborodtam. Három regényét is olvastam már, nem lehet egy lapon említeni Coelho-val. Ennél már csak akkor háborodtam fel jobban, amikor a Visszajövök érted olvasása közben rádöbbentem, hogy de, olyan, mint ő; azzal a különbséggel, hogy Guillaume-nál nem a szeretet a jelszó, hanem az "élj úgy, mintha minden nap az utolsó nap lenne", és zarándoklat meg vallásosság helyett van versenyfutás az idővel, meg az emberi akarat összecsap a végzettel. Ezt leszámítva pontosan ugyanolyan sekélyes, közhelyes, szájbarágós, önmagát ismétlő, erőltetett, mint Coelho.

Tovább rontja a helyzetet, hogy minden regényében ugyanazok a - jellemvonásokban szegény - karakterek köszönnek vissza: a  szegény családból származó, de felemelkedő, gazdag, ám boldogtalan orvos, a csodálatos (francia) nő, cserben hagyott gyerekkori barátok, hírnökök, gyerekek. A helyszín mindig New York. (Ez az Amerika majmolás is furcsa... Miért kell minden regényének ott játszódnia?! Írhatna végre egy Párizsosat, és választhatna más szereplőket... Ennél rosszabb úgyse lenne... ) Az időjárás mindig a drámai hatás fokozását szolgálja (utalnék itt az irodalmi giccsre újfent)... Az este kínomban összeírtam az eddigi négy regény szereplőit, ki mit csinál, kivel mi történik... Van különbség, igaz, nüansznyi, de van. Más kérdés, hogy ha nem gondolkozom el rajta, azt mondom, ugyanazok a karakterek... 
Fájdalom, hogy ezt kell írnom, mert eddig nagyon szerettem Guillaume Musso-t, és a Szerelem életre-halálra meg a Sauve-moi még mindig a kedvenceim közé tartozik, de sajnos róla is elmondható, ami Dan Brown-ról: az első regénye magával ragad és lenyűgöz, a másodikkal rádupláz, a harmadik elmegy, a negyedikben megírja, amit már korábban, apró változtatások előfordulnak, de semmi eredetiség.
Arra is gondoltam, hogy talán ha megjelenésük szerint olvasnám a regényeit, akkor kiderülne, hogy tényleg erről van-e szó, vagy csak a magyarországi megjelentetések lettek ilyen szerencsétlenül összehozva, de elolvastam a Parce que je t'aime első bekezdését, ami hasonlóan indul, mint a Sauve-moi, és inkább félre is tettem a könyvet. Túl sok volt ez nekem, nagyot csalódtam, inkább az íróban, mint a könyvben. Talán még olvasok tőle később, de a legközelebbi könyvét már nem rendelem elő...Sőt...

David Mitchell: Szellemírók

Épp nagy kínban voltam, hogy mit olvassak a Breaking Dawn után, amikor is megjött a szokásos Alexandra hírlevél, amit amúgy sosem néztem meg, amíg be nem vezették ott is az ingyenes bolti átvételt. Ulpiusos könyvekre vonatkozott az akció, és mivel már hónapok óta a Szél árnyéka után sóvárgok, muszáj volt megnézni, nincs-e köztük. Persze nem volt... Viszont a Szellemírók igen. (Mellesleg megnéztem, még mindig akciós, 744 forint az ára, ha valakit érdekel esetleg.)

Szóval a Szellemírók... Megint egy könyv, aminek a létezéséről sem tudnék, ha nem lenne a moly. Hozzátenném, szerintem méltatlan, hogy a könyvesboltokban mennyire nem mutogatják. Az akciós árával én csak jól jártam, de ha egy kortárs regényt 70%-kal olcsóbban árulnak, abban van valami leértékelés, a szó szoros értelmében. (Például a Lírában az Apák és fiúkat 400 forintért vesztegetik, és tényleg annyit is ér, vagy még annyit sem.) Pedig az utóbbi évek egyik legjobb regényéről van szó.

Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő.

Nem egy szokványos regényről van szó, annyi bizonyos. Van, aki azt mondja, igazából kisregények gyűjteményéről van szó, szerintem nem. Tökéletes egységet alkotnak a fejezetek. Olyan finoman kapcsolódik egyik a másikhoz, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy mindegyiknek más a főszereplője. Lehet azt érezni, hogy ezek a darabok kiteszik majd az egészet.

Nagyon sokszínű a regény.

Mindegyik fejezet máshol játszódik, és az író mindegyikben más hangon szólal meg. Először belebújik egy fanatikus, elvakult terrorista szerepébe, aztán átvedlik egy 18-19 éves lemezbolti eladó fiú bőrébe, aki teljesen hétköznapi életet él. A következő fejezetben meg már pénzt mos és a széthulló házasságáról beszél. Aztán lelassít, és egy kínai teaárus asszony képében történelem órát tart, de nem száraz, tankönyvi módon, hanem egy ember életével hitelesítve, élővé téve. Mongóliában már teste sincs, noncorpum lényként keresi eredetét és jövőjét. Számomra ez volt a leglassabb rész, mintha szükség lenne egy kis pihenőre a szentpétervári műkincslopás előtt. Aztán London a szellemíró dobossal, Marco-val. Valahogy London az írókból egyfajta Nick Hornby-s életérzést vált ki, itt szerencsére nem erről van szó. Ahol Nick Hornby szereplői elvesztik az uralmat életük fölött, és válnak lecsúszott-kiöregedett rocksztármajmoló lúzerekké, David Mitchell nem engedi el az övéit, ők is keresik önmagukat, de van bennük tartás. Ez nekem nagyon szimptaikus. Az atomfizikusnő története abszolút kedvenc, már-már Dan Brown-t juttatja eszembe, még az Elveszett jelkép előtti korszakából. New York nagyon baljós, benne van az aggodalom a világ sorsáért, a félelem egy harmadik világháborútól... majd, csavar egyet, aztán még egyet, és a végére jól fenékbe billenti a kedves, naiv olvasót, mintha azt mondaná: "ha azt hitted érted miről van szó, nagyon tévedsz. Valami biztos elkerülte a figyelmedet. Olvasd csak el újra!" És tényleg ilyen.

Nagyon tartalmas. Nagyon értékes. Végre egy férfi író, akiről sugárzik, hogy mennyire intelligens, hogy gondolkodik. Nincs kisebbségi komplexusa és a nőket sem holmi szellemileg visszamaradt tahó kamionsofőr szemüvegén keresztül nézi. Műfajilag nem tudom hová soroljam: szórakoztató szépirodalom, szép szórakoztató irodalom, fantasztikus? Nem Szabó Magdás-Anna Gavaldás értelemben katartikus, de kalapot emelek előtte. Hűűű és haaa.

Dan Brown: Az elveszett jelkép - avagy Barna Dani paródiája

Szeretem Dan Brown könyveit. Érdekesek, izgalmasak, lebilincselnek.Lehuppanok az ágyikómra, és pár órával később emelem csak fel a fejem. Nagy dolognak kell történnie, hogy letegyem a könyvet, komoly természeti katasztrófákra gondolok, például heveny éhség, szomjhalál.

Nagy lelkierőről tettem tanúbizonyságot, mikor megálltam, hogy előrendeljem (bőkezű volt a Jézuska). Vérzett a szívem, hogy minden könyvesboltban és honlapon ez a könyv villogott, de annyira örülök, hogy végül nem vettem meg, mert ilyen szart Dan Browntól még nem olvastam.

Az ezeregyedik bőrt is lehúzza a szabadkőművességről, a végtelenségig ismétel egyes sorokat, gondolatokat ("A titok A Renden belül rejlik", "Mestermű vagyok"... ). Az eddig éles elméjű, sok kalandot átélt Langdont egy nehéz felfogású, hitetlen, fájdalmasan értetlen alakká tunyítja, egy tehetetlen gyerekké, akinek mindent el kell magyarázni. Különösen szánalmas szerintem, hogy a langdoni hagyományokkal szakítva, a mellékszereplők mondják meg a rejtély megoldását. Ezért gondolom úgy, hogy Az elveszett jelkép önmaga paródiája lett, semmiképp sem remekmű. Külön köszönet az utolsó hetven oldalért, amiben semmi, de semmi nem történik, igazán élmény volt olvasni, bár legalább az utolsó oldalig megmaradt a remény, hogy hátha lesz még egy fordulat, és nem azzal az egyetleneggyel szúrja ki a szemünket.

Összességében jó, hogy elolvastam, de egynél többször semmiképp sem olvasnám el.

Megkerült, ami elveszett…
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, vllámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen – miként azt Robert Langdon felfedezi – nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt…

Guillaume Musso: Ott leszel?

Guillaume Musso-t olvasni olyan, mint bekötött szemmel hullámvasutazni: tudod, hogy lesznek fordulatok és csavarok, mélységek és magasságok, csak azt nem tudod, mikor.

Új, Ott leszel? című regényét egy amolyan utazó vidámpark hullámvasútjához hasonlítanám, amilyenek ellepik a vidéki városokat, falvakat május elsején és búcsúk alkalmával: hullámvasutak ezek a javából, de tudjuk, vannak jóval hosszabb, jóval izgalmasabb, félelmetesebb hullámvasutak is.

Ebben a regényben Musso az általam eddig olvasott regényeihez képest új témával kísérletezik. Főhőse, Elliott Cooper gyermekorvos; miután egy kambodzsai önkéntes misszió során meggyógyít egy nyúlszájjal született kisfiút, egy öreg férfi megkérdezi, ha lehetne egy kívánsága, mi volna az. Elliott azt feleli, élete szerelmét, a 30 éve halott Ilenát szeretné még egyszer látni. Az öreg egy tíz sárga pirulát tartalmazó fiolát ad Elliottnak, amelyek segítségével Elliott képes lesz visszatérni a múltba, találkozni egykori önmagával, és Ilenával is.

Musso nagyon finoman adagolja az információkat a szereplőkről. A 149. oldalig nem derül ki, hogy mi is történt Ilena és Elliott között, ennek ellenére nem unalmas a történet, finoman és fokozatosan emelkedik a hangulat, hogy aztán a könyv második felében megkapjuk a válaszokat, és átéljük azt a bizonyos gyomorban kezdődő érzést, amely felliftezik egészen a szívig, hogy aztán egy jól kiérdemelt dobbanásban oldódjon a feszültség.

Az eddigi Musso regényekhez képest (a francia megjelenést tekintve ez a harmadik regénye, és pont  megjelenési sorrendben olvastam őket), nagyon Mussos a témaválasztás, hogy a főszereplőnek jóvá kell tennie, meg kell változtatnia élete egy eseményét, méghozzá múltbéli tettét, amihez valljuk be az egyetlen eszköz az időutazás. Kedvenc témám. Nem tehetek róla, számomra az időutazás egy kicsinyke lerágott csont - ha nem tekintjük a Jöttünk, láttunk, visszamennénk típusú történeteket -, egyik végén az Időutazó feleségéből megismert, a legváratlanabb pillanatban köddé váló, véletlenszerű időben és helyszínen meztelenül felbukkanó, ruhalopó, a múlton változtatni nem tudó, ilyenformán "sok hűhő semmiért", szenvedős, abszolút értelmetlen megoldás áll (ami annyiban reális, hogy a múltat meg nem cselekedni, a kimondott szavakat ki nem mondani úgysem lehetséges, utólag úgyis eleget fantáziálunk arról, mi lett volna, ha nem... ), a másikon a nagyon is pontos, direkt helyszínen és időben felbukkanó, ruhában, okkal időutazó, múlton változtató  Elliott éhoz hasonló történet foglal helyet (a happy endre számítunk, ennek ellenére ott az emlékeztető: a hiba el nem követése nem garantálja, hogy a dolgok úgy sikerülnek, ahogy szerettük volna). Szóval magáról az időutazásról ez a véleményem.

Arról pedig, hogy GM írt egy időutazós regényt, az a véleményem, hogy nagyon jól tette. Fiatal író, tehetséges, igényes, van mondanivalója, megvannak a visszatérő jellemzői, karakterei, jó, hogy próbálgatja magát. (Úgy is értem, hogy kipróbáltad Guillaume, tovább léphetsz:D)

Néhány szót szólnék még a magyar kiadásról.

Maga a könyv első ránézésre nagyon furcsa: jóval nagyobb, mint amekkorák az átlagos könyvek szoktak lenni. (Konkrétan olyan magas, mint a nagy orosz szótáram, a kék.) A lapok elég vastagok, és elég nagy betűvel írták a szöveget is, senkinek nem okoz gondot elolvasni. A méretéhez képest könnyű a könyv, nagyon kényelmes tartani, és könnyű lapozni, nem törik meg a gerince. Hasonló konstrukciót javasolnék a negyedik részhez is (Twilight), akkor nem kapnánk ínhüvelygyulladást, mire elolvasnánk. A borítón van valami fényes védőréteg, ez az én példányomról már most elindult lefelé, pedig csak én olvastam, és nem vagyok egy barbár olvasó, nem szamárfülezek, nem dobálom, nem gyűröm.

A borítója nagyon tetszik, szeretek ránézni.

Egyetlen csalódásom volt csak, igaz, attól sokkot kaptam. Hátra szoktam lapozni a könyvekben, hogy megnézzem, hány oldalas egy-egy mű, de szigorúan csak ezért, soha nem olvasom el a végét, és nem lesek. Tartalomjegyzék nincs, konstatáltam, hogy 357 oldal, következésképpen a 308. tetején arra számítottam, hogy van még majdnem ötven oldal a történetből, ezért nagyon meglepődtem, amikor a 308. oldal alján kiderült, hogy nem, nincs, itt a vége. A további ötven oldalon a pofátlan módon eredeti borítóval és címmel  (És azután) újra megjelenő Szerelem életre-halálra, és az előkészületben lévő, június 30-ra tervezett Visszajövök érted első oldalai olvashatóak. Utóbbi nagyon izgalmasnak ígérkezik, már alig várom, nem is olvastam el egyszerre a részletet, tartalékolok belőle későbbre:) Gondoltam erről jó, ha tudtok, nehogy úgy járjatok, mint én.

Domonkos Eszternek köszönet a fordításért, nyugtató balzsamként hatott a Farkas Veronika-Burok-Agave okozta sebemre. Nagyon igényes, minőségi munka, bár biztos az alapanyag is jóval színvonalasabb, árnyaltabb volt. Ha nem szórakoztató irodalmat írna, GM idővel igazi szépirodalmat is tudna írni. Szeretem, na.

Két apró észrevétel, tipikus: "Régóta beesteledett" (aha), és egy helyen a Jóbarátokat Barátoknak fordította (Friends ugye angolul, és ezek a buta franciák hajlamosak megtartani az angol címeket).

Íme az álmok funkciója! Nem a természettudomány, hanem a pszichoanalízis berkeiben kell keresgélnie. Az álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta biztonsági szelepként működnek, és elősegítik, hogy a tudattalan tartalmak a felszínre jussanak anélkül, hogy megbillenne a pszichés egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél kopogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót! (100.o.)

Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha zárójelbe tette volna az életét, és létezésének inkább szemlélője, mint cselekvő részese volt. (101.o.)

Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol egy tekintet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy vállpánt… (209.o.)

Stephenie Meyer: A burok

Ez a regény lett a jutalmam az Oblomov elolvasása során tanúsított emberfeletti kitartásomért és lelkierőmért:)

Ami azt illeti, régóta szemeztem vele a könyvesboltban, aztán vagy másfél hónapig állt a polcomon, de egy-egy kötelező olvasmány után kell egy kis pleasure reading, és mint ilyen, tökéletes választás volt a Burok.

A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Egyvalamire azonban nem készült fel: hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek... 

A fülszövegből lehet érezni, hogy fantasy történetről van szó, de mivel Stephenie Meyer írta, nagyobb szerephez jutnak az érzelmek, nem kell részletes űrhajó ábrázolástól, űrutazástól, Star Trek élménytől tartani.
Ebben a regényben sikerült a szerelmi szál elé helyezni egy mélyebb mondanivalót, ami nekem nagyon szimpatikus volt, mármint a mondanivalója. Ahogy bemutatja az emberi természet negatívumait, az erőszakot, amitől a Lelkek irtóznak, nagyon jó. Beleéltem magam a környezetbe, a helyzetekbe, szerettem olvasni, úgyhogy Stephenie Meyer csak írjon továbbra is (állítólag ennek is lesz folytatása), mert jók a történetei, és lehet szidni-gyalázni, de azt el kell ismerni, hogy az olvasók érzelmeire nagyon tud hatni, szemben jó pár irodalmilag elismert kollégájával, még ha kell is fejlődnie - például nem kell ennyire szájba rágni az arckifejezés változásait, a hangszín változásait, nem feltétlenül szükséges két oldalanként ismételgetni ugyanazokat a dolgokat, és a szinonimáktól sem kell félni, a legtöbb szót megértjük -, de így is szeretjük, szóval csak így tovább.

   

Viszont a magyar kiadásról muszáj néhány szót ejtenem.

Úgy tudom, a kiadó (Agave) annak idején pályázatot hirdetett a könyv címére vonatkozóan. Nekem az volt az érzésem, hogy a fordító személyéről is kalapból kihúzott cetli döntött, a kalapba pedig azok neve kerülhetett be, akik kicsit beszélni angoltot. Sok ismerősöm panaszkodott a Twilight magyar fordítására, nekem, aki nem olvastam sem eredetiben, sem franciául, nem volt vele bajom. Na de itt nem lehet nem észrevenni a hibákat! Nem arról van szó, hogy véletlenül néhány nyomdai hibával, egy-két betű plusz-mínusz, árusítják a könyvet, hanem konkrétan érződik az egész szövegen, hogy a fordító(nak nevezett egyén) a saját fordítását sem olvasta át. Az egyszerűbb mondatokkal még elboldogul valahogy, de az összes olyan helyen, ahol kétféleképpen lehet fordítani, megáll a tudománya, és rendszeresen a két megoldásból csinál egyet, ilyen eredményekkel, mint például: "huszonkilencen ember voltak" és egyéb ilyen nyalánkságok, de legalább tíz helyen előfordul ilyesmi, ami, valljuk be, sok. Főleg, ha hozzávesszük, hogy elméletileg átolvasta a fordító (Farkas Veronika), a szerkesztő, a felelős szerkesztő, az olvasószerkesztő (!) és a korrektor(!), ami gyakorlatban biztos nem történt meg, különben nem maradhattak volna benne ezek a hibák. És úgy gondolom, egy 3500 forintos könyvnél jogos a felháborodásom.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Annyi jót, sőt, csak jót hallottam erről a regényről, hogy mindenképp el akartam olvasni. Szerencsére épp kiadták újra, mert egy jódarabig sehol nem lehetett kapni.A történet egy házaspárról szól. A férj genetikai rendellenességgel születik, IHSZ (időben hontalan személy), vagyis stressz hatására utazik az időben. A legváratlanabb helyeken és időkben tűnik el, és bukkan fel, teljesen meztelenül, de többnyire a saját élete eseményein belül utazikEgyik ilyen utazása alkalmával ismeri meg az akkor még gyermek Clare-t, élete szerelmét, későbbi feleségét, és tulajdonképpen az egész regény azt mutatja be, hogy miként alakítják közös életüket, illetve hogy tudnak alkalmazkodni ahhoz, hogy Henry el-eltűnik. Közben pedig olyan problémákkal kell szembenézniük, ami bármely házasságban előfordulhat.Dinamikus történet, élvezetes, olvasmányos, szerettem olvasni, de nem fogott meg annyira, mint amennyire vártam, mint amennyire mások írták, hogy varázslatos. Nekem a pillanatnyi kikapcsolódásnál nem adott többet, az én mostani állapotomban bennem nincs utóélete a történetnek.

Guillaume Musso: Sauve-moi

Közel másfél évvel ezelőtt olvastam Guillaume Musso első, és eddig egyetlen, magyar fordításban megjelent regényét, ami már akkoriban nagyon megfogott, izgalmas volt, tele váratlan fordulatokkal, és egy nagyon megindító befejezéssel.

A szerző honlapján láttam, hogy van több regénye is, de azokat nem fordították le. Így hát mikor Avignonban voltunk, mondtam magamnak: nem jövök haza úgy, hogy nem veszek a könyveiből.

Szokásomhoz híven csomót hezitáltam, mire eldöntöttem, hogy melyikeket vegyem meg, végül kettőt hoztam, de tervben van a többi beszerzése is:)

A Sauve-moi /Ments meg!/ című regénynek a harmincas éveiben járó Sam Galloway, és a 28 éves francia Juliette Beaumont a főszereplői. Sam gyermekorvos-pszichiáter Manhattan-ben, Juliette pedig három éve érkezett az Egyesült Államokba, hogy valóra váltsa színésznői ambícióit, azonban nem igazán jönnek be számításai, ezért úgy dönt, hazatér Franciaországba. Utolsó napjait tölti New Yorkban, amikor Sammel találkoznak, és egymásba szeretnek. Ennek ellenére Sam hagyja felszállni a lányt a repülőre, ami nem sokkal a felszállás után lezuhan.

Ezután indul be igazán a cselekmény. Feltűnik a rejtélyes rendőrnő, Grace Costello, aki tájékoztatja Sam-et, hogy Juliette túlélte a katasztrófát, de nem lélegezhetnek fel. Ráadásul a cím is új jelentéssel egészül ki, mint ahogy elsőre gondolnánk.

Guillaume Musso regényeinek visszatérő motívuma a férfi-nő kapcsolatok, illetve alapvetően az emberi életet beárnyékoló halál közelsége. Ettől a romantikus történetek sokszor thrillerré válnak, természetfeletti elemekkel vegyítve. Olyan kérdésekre keresi a választ, amelyeket minden ember feltesz: vannak-e véletlenek, létezik-e a predesztináció? van-e élet a halál után, és ha igen, milyen?

Tudom, hogy a leírtak alapján nem sokat lehet megtudni a történetről, de szándékosan nem akarok többet mondani, hátha egyszer még lefordítják, vagy szeretnétek elolvasni. Érdemes, nagyon izgalmas. 

Stephenie Meyer: Alkonyat

Az este elfogytak a lapok az Alkonyat könyvben:( Pedig úgy olvastam volna még! Nem emlékszem, mikor olvastam olyan regényt, ami ennyire magával ragadott volna! Élvezet volt olvasni minden mondatot. Bár néha nehéz volt olvasni, mert meg kellett állnom, hogy jól kikacagjam magam, vagy épp Bellával együtt olvadoztam:) Szeretem Bellát, szerelmes vagyok Edwardba, az egész történetbe, úgy jó, ahogy van! Köszönöm Stephenie Meyernek, hogy megírta, köszönöm Anettnek, hogy a figyelmembe ajánlotta:)

Visszaszámlálás indul április 23-ig, az Újhold várható megjelenéséig!

Vaszary Gábor: Ő

Vaszary Gábor nevéhez általában könnyed, humoros írásokat kötnek. Ezt a regényt is ebbe a kategóriába sorolták a hátoldalon, illetve nem is kategorizálták, csak egy rövid összefoglalót írtak az íróról.
Hogy ő az az író, akit újra fel kell fedezni. Gábor von Vaszary néven ismerték német nyelvterületen, nyolcvannégy éves korában a svájci Luganóban hunyt el. Állítólag a Monpti és az Ő c. könyvsikeréből film született.
Pályája a harmincas években Franciaországban indult, Párizsban élt, írt és rajzolt. Humora pazar volt, a harmincas évekből származó könnyed-bájos regényeiben különösen bőven pazarolta. Külföldön lett sztár, mégpedig akkora, hogy művei idehaza sokáig nem is voltak kaphatók.

Magáról az Ő történetéről tehát nem tudtam semmit, amikor leemeltem a könyvespolcról. A Ketten Párizs ellen kapcsán valami derűs, kalandos, kitalált történetet vártam, de ehhez képest mást kaptam. Azt hiszem jócskán tartalmaz életrajzi elemeket a mű, bár Vaszary neve konkrétan sosem hangzik el.
Az első oldalakon egy fiatalemberrel találkozunk, akit megcsalta a szerelme, Louise. Hogy ezt kiheverje, elutazik, aztán visszatér Párizsba. Magyar barátaival arról beszélgetnek, hogy legjobb, ha szerelem nélkül házasodik az ember, akkor nem éri akkora csalódás. Megismeri egy könykiadó lányát, Céline-t, aki apja zsarnoksága elől akar menekülni. El is döntik, hogy összeházasodnak, de ehhez még éveket kell(ene) várni, míg a lány nagykorú lesz. Ipszilon lakást bérel, hogy mire összeházasodnak, legyen hol laknia az ifjú párnak. Azonban kicsit felgyorsulnak az események, és kénytelenek beköltözni a lehetetlen lakásba. Négy évet töltenek együtt, ezalatt sok mindenen keresztül mennek.

Viszonylag hamar a végére értem, mert nem tudtam letenni, ha egyszer a kezembe vettem. Sokáig a hatása alatt voltam. Azért is gondolom, hogy önéletrajzi ihletésű lehet, mert ugyan nem mellőzi a humort, de látszik a történeten, hogy nem a minél több nyereség érdekében kitalált, oldalanként nettó öt poént felvonultató regény. Inkább reális események felvonultatása, melyek bárkivel, bárhol megtörténhetnek, ehhez pedig nem kell kifejezetten illusztrátornak lenni Párizsban.
A legviccesebb pillanatok után szívszorító esemény történik, a legkeserűbb helyzetekben pedig sikerül némi humort kipréselni, ami enyhíti, ha csak egy percre is, a bánatot. És ha ennyi nem lenne elég, mindig van valami új fordulat, amit nem vártunk volna. Édes-bús, és nagyon életszerű. Az én szívembe belopta magát! Ajánlom mindenkinek!