Émile Zola: Rougonék szerencséje

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Meg akarom mutatni, hogyan viselkedik valamely társadalomban egy család, élőlényeknek ez a kis csoportja; mint bontakozik ki, hogy életre keltsen tíz-húsz egyedet, akik első pillantásra gyökeresen különbözőnek látszanak, de az elemzés kimutatja, hogy igen szoros kapcsolat van köztük. Az átöröklésnek, akár a nehézkedésnek, megvannak a törvényei.

Azt a fonalat, mely mennyiségtani pontossággal vezet egyik embertől a másikig, úgy igyekszem majd megtalálni és nyomon követni, hogy egyúttal megoldjam az alkat és a környezeti adottságok kettős problémáját is. S az összes szál birtokában, egész társadalmi csoporttal a kezemben, működése közben mutatom be ezt a csoportot, egy történelmi korszak szereplőjeként; megalkotom bonyolult törekvéseivel, elemeire bontom külön-külön minden egyes tagjának akaratát s az egésznek együttes hatóerejét.

A vizsgálódásaim tárgyául választott csoport a Rougon-Macquart család. Jellemzője a vágyak féktelensége, gyönyört hajhászó korunk vad tobzódása. Élettani szempontból tekintve e család tagjai a vér- és idegrendszer olyan elváltozásainak lassú egymásutánban kibontakozó sorozatát alkotják, amelyek egy törzsben valamilyen elsődleges szervi sérülésre vallanak, és a környezet szerint megszabják e törzs minden egyedében az érzelmeket, a vágyakat, a szenvedélyeket, mindenfajta természetes és ösztönös emberi megnyilvánulást, amelyek termékeit hagyományosan erényeknek és bűnöknek nevezik. Történelmi szempontból tekintve a népből származnak, szerteágaznak korunk egész társadalmába, felkapaszkodnak minden rendű és rangú helyre, annak a gyökeresen modern ösztönzésnek a hatása alatt, amely a társadalom testét keresztül-kasul járó alsóbb néposztályokat mozgatja; elbeszélik egyéni drámájukban a második császárság teljes történetét, az államcsíny kelepcéjétől a sedani árulásig.

Már három éve gyűjtögettem a nagy munka anyagát, sőt a jelen kötet készen is volt, amikor a Bonaparték bukása adta meg művem rettentő és szükségszerű megoldását; művészi szempontból szükségem volt erre a bukásra, melyet - bár végzetszerűen mindig ott láttam a dráma végén - ilyen közelinek mégsem reméltem. Mától fogva teljes a mű; a kör bezárult; egy kipusztult rendszernek, egy furcsa, őrült és szégyenletes korszaknak lesz a rajza.

Ez a több részre tagolódó munka, elgondolásom szerint, egy család természet- és társadalomrajza a második császárság^[1] idején. S az első rész címe: Rougonék szerencséje, vagy tudományosan: Az eredet.

Párizs, 1871. július 1-én.

Eme sorokkal indítja útjára Émile Zola a Rougon-Macquart család sorozatot, melynek első kötete, a Rougonék szerencséje, egy család története és korrajz is. Egyik oldalról az ideggyenge, labilis anya és fia története keveredik itt házasságon kívül született gyerekek történetével, nagyravágyó, mohó, irigy, léha, ártatlan, naiv, hősi jellemek keverednek, van itt minden, mint a búcsúban. Másik oldalról nagyon erőteljes politikai vonulata is van, ami hamar rámutatott történelmi ismereteim hiányára, illetve kopottságára, úgyhogy jó tanács mindenkinek, aki még nem olvasta a Rougonék szerencséjét: érdemes utánanézni a történelmi háttérnek. A Wikipédián nagyon szép összefoglalót találni, mindenképpen könnyebb lesz ezután olvasni.

Nekem a családtagok személyes története és jellemrajzaik tetszettek igazán, a végtelenségig tudtam volna olvasni róluk. Zola írásmódját nem lehet leírni, olvasni kell tőle sokat!

Hadd osszam meg veletek egyik kedvenc leírásomat rögtön a regény elejéről.

Egykor temető volt itt, Saint-Mittre oltalmába ajánlva; ez a provence-i szent nagy tiszteletben áll a vidéken. 1851-ben Plassans vénei még emlékeztek, hogy valamikor a falait is látták ennek a temetőnek, mely akkor már évek óta zárva volt. Földjéből, melyet több mint egy évszázadon át tömtek holttestekkel, már gőzölgött a halál, s új sírkertet kellett nyitni a város túlsó végén. Az ótemető, hogy magára hagyták, minden tavasszal tisztult: buja, sötét növényzet lepte el. A zsíros talaj, melyből az ásó minduntalan emberi cafatokat vetett felszínre, elképesztően termékeny lett. A májusi esők s a meleg júniusi napok után már az útról lehetett látni a temető falán is átcsapó füveket; odabent pedig, a sötétzöld, mély tengeren, széles kelyhű, különös fényű virágok nyíltak. Érzett, hogy lent, a szárak sűrű erdeje alatt, a nyirkos televény forralja, szívja az éltető nedveket.

A temető különösségei közé tartoztak akkoriban azok a csavarodott ágú, göcsörtös körtefák is, melyeknek súlyos gyümölcsét le nem szakította volna egyetlen plassans-i háziasszony sem. A városban undorodó fintorral emlegették ezeket a gyümölcsöket, a külvárosi utcagyerekek azonban nem voltak ilyen finnyásak, és az esti szürkületben csapatostul lepték el a falat, hogy a még éretlen körtét megdézsmálják.

Saint-Mittre egykori temetőjében a füvek s a fák mohó élete hamarosan felfalta a halált. A rothadó emberi tetemeket éhesen szívták fel a virágok, míg végül e fertő mentén csupán a vadon nőtt violák átható illata érződött. Néhány nyár megtette a magáét.

Ebbe a leírásba egyszerűen szerelmes vagyok. Hogy lehet ilyen gyönyörűen írni egy temetőről? Zolát végig jellemzi ez a gazdag, szemléltető nyelvhasználat, csodálatos képek, de olyan finoman adagolva, hogy nem válik sem mesterkéltté, sem dagályossá. Zseniális, engem megvesz kilóra.

Mindemellett be kell vallanom, ambivalens élményt nyújtott ez az olvasmány, ami csakis és kizárólag a külső körülményeknek köszönhető, mint például késő este ágyba kerülés, fáradtan olvasás, zene és nyüzsgés körülöttem, szóval csupa olyasmi, ami a ráhangolódást és elmélyült olvasást nehezíti. Hiába, vannak olyan könyvek, amiknek meg kell adni a tiszteletet, a csendet, a kipihentséget és szabadidőt, mert ha ezek nincsenek meg, akkor sajnos könnyű belealudni a könyvbe, vagy csak olvasni anélkül, hogy felfognánk, amit olvasunk. Én most sajnos mindegyikbe belekóstoltam... Silvere és Miette hosszú fejezetét még követtem, aztán amikor vissza kellett ugrani Pierre-hez a sárga szalonba, és újra elolvasni a felkelők bevonulását más szemszögből, akkor teljesen elvesztettem a fonalat, úgyhogy végül jó negyven oldalt újra kellett olvasnom. Ezután már sokkal jobb volt a helyzet, de tudom, sokkal jobb élményt is nyújthatott volna, mert így eléggé darabos volt:(

A történetvezetés érdekes! A sorozat első, alapozó kötetével Zola belecsapott a lecsóba, és rögtön megmutatta, hogy nem akárkivel állunk szemben. Lineáris történetvezetés? Ugyan már! Egy fejezet erről, egy fejezet arról, egyik fejezet néhány napot mesél el, a másikban évek peregnek le... Ez is egy olyan tulajdonsága a regénynek, amit nagyra tartok. Elméletben. Gyakorlatban viszont ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elvesztettem a fonalat... Nem tudom mi lesz így velem, hogy fogom elolvasni a többi kötetet?! Pedig nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre is. Olyan ígéretesen ért véget ez a könyv. Ahogy még befejezésképpen vetünk egy pillantást a szereplőkre, osztozunk egy percre érzéseikben, megfeszül a pillanat és ha filmen néznénk, a kamera szépen elkezdene távolodni. Imádom!

Bár Silvere és Miette idilli gyerekszerelme egy ponton számomra már túl émelyítő volt, túl mesterkélt, de valahol mégis olyan jó volt ilyen tiszta lelkekről olvasni. Felelevenítették kedvenc irodalom óráim emlékeit:)

Egy szó, mint száz: új kedvencet nem avattam, de továbbra is felszólítok mindenkit, hogy tessék Zolát olvasni! Lelovics Zoltánnak - aki volt olyan jó fej, hogy szabadidejében megszerkesztette és elolvasta a regényt - köszönhetően MEK-en prc-ben  is elérhető!

Januári összegzés

Régebben mindig a januárt tartottam az év leghosszabb havának. Hát idén viszont szabályosan elrepült. Olvasás terén hat könyvvel zárult, ami számomra meglepően soknak tűnik, igaz, volt, amit még tavaly kezdtem.

Sorrendben:

Tartalom és borító alapján egyaránt A hölgyek öröme vitte a prímet. Egy véletlennek köszönhetően fedeztem fel ezt a művet még decemberben, amikor egy péntek estén egy kosztümös filmre akadtam a Duna TV-n, majd rövid keresgélés után kiderült, hogy Emile Zola regényén alapszik (noha tulajdonképpen az áruházon és a szereplőkön kívül édes keveset használtak fel az eredeti történetből).

Szégyen, de Lady_L bátorítása kellett, hogy bele merjek kezdeni, annyira féltem, hogy utálni fogom Zolát. Dickens nagyon nagy csalódás volt a Copperfield Dávidban, és azóta nem mertem 1800-as évekbeli szerzőktől olvasni.

Mondanom sem kell, Zolát nemhogy nem utáltam meg, de megszerettem, olyannyira, hogy nagy esélye van, hogy az egyik kedvenc szerzőmmé avanzsáljon!

A történetet jól összefoglalja a fülszöveg:

A regény egy párizsi nagyáruház, a Hölgyek Öröme mindennapjait mutatja be, s ezen keresztül azt a folyamatot, ahogy az újfajta, imperialista módon gátlástalan kereskedelem kiszorítja az elavult, régi patriarchálisat. A fiatal és jóképű Octave Mouret korán felismeri a nagy lehetőségeket, és bőkezű asszonymecénások segítségével valósítja meg merész tervét: a hatalmas, elegáns áruház létrehozását. A gazdag választékkal, olcsó árakkal, ötletes és költséges reklámhadjárattal a régi kiskereskedők képtelenek lépést tartani. Végső és tragikus pusztulásukat a régihez való csökönyös ragaszkodásuk sietteti. Denise, a regény hősnője, egy vidéki kisvárosból érkezik Párizsba. Őt is elkápráztatja a Hölgyek Öröme nagystílűsége, amelynek rövidesen alkalmazottja lesz. Testi-lelki erejét nem törik meg az első idők megaláztatásai, a kíméletlen bánásmód, az embertelen munka. Felemelkedését nem szerencséjének, hanem okos józanságának, szemérmes tartózkodásának köszönheti. Mouret szenvedélye egyre hevesebb iránta, s ezt soha nem a maga céljaira használja. A férfi végül meghódol előtte és életük összefonódik. Idealizált szerelmük hátterében Zola jól kihangsúlyozza a reális valóságot: a különböző manipulációk a nők hiúságával, a szövevényes érdek-kapcsolatok, a pénz utáni hajsza, a szennyes kis üzelmek segítségével lesz teljes a körkép.

Amit nem lehet egy fülszövegben leírni, az az a csoda, amit Zola stílusa és ábrázolásmódja ad hozzá a történethez. Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen csodálatos leírásokat, jellemrajzokat, velős gondolatokat. Talán Szabó Magdánál, de míg Magda leírásai olyanok, mintha ostorral csapkodnák az embert, és hosszan sajgó sebet hagy maga után, addig Zola soraiból inkább gúny árad, ami után azt mondják, bizony jól fején találta a szöget ez a Zola. Akár a kereskedelemről, akár az emberekről írt gondolatait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy ezek mit sem vesztettek aktualitásukból, ugyanakkor számomra még mindig hihetetlen, hogy az 1800-as évek végén is ilyen volt már a világ.

Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy nem olvashattam tovább! De ki tudja, hátha a Rougon-Macquart család sorozatban visszatérnek még:)

 

Csernus Imre friss könyve, A kiút szintén tavaly megkezdett darab volt. Egy könyv a személyes poklok típusairól, arról, hogy hogyan lehet ezekből a poklokból kijutni, önmagunkhoz és másokhoz való őszinteségről, hitelességről, az y generációról, rólunk, a facebookról. Mindez sokszor nem kevés iróniával átitatva. A vége felé már eléggé szájbarágós volt a sok ismétléstől, ami kell is, mert van, amit nem lehet elégszer elmondani az embereknek, de attól még olvasás szintjén nem nyújt olyan nagy élményt.

A citromtorta különös szomorúságáról már írtam. Kár az elvesztegetett időért.

John Greent annyira méltatják a Csillagainkban a hiba kapcsán,hogy nem tudok nem kíváncsi lenni rá. Mivel a nevezett könyv miatt magasan van a mérce és nagyok az elvárások, gondoltam az első könyvével kezdem. Így esett a választásom az Alaska nyomában-ra. Ez a regény azoknak való, akik szeretnének napjainkban játszódó, titokban ivós-cigizős, koleszos történetet olvasni, félénk fiúval, problémás lánnyal a főszerepben. Nekem is volt egy Alaskához hasonló osztálytársam, akin nem lehetett segíteni. Emiatt én nem tudom az ilyen típusú szereplőket megkedvelni, vagy együtt érezni velük. Nálam ez a könyv a "jó, de nem olvasnám el még egyszer" kategória, viszont az tény, hogy John Green jól ír, úgyhogy fogok még tőle olvasni.

Ilyen előzmények után kellett egy krimi. Kitől mástól, mint Agatha Christie-től?! Soron következő regénye a Gyilkosság a golfpályán volt, Poirot-val és Hastings-szel. Agatha Christie milyen lágyszívű volt még a pályája elején! Ez a regénye egy szappanoperával is felért, annyiszor csavart a történeten, és olyan kuszák voltak a viszonyok is. Szórakoztató volt, de vannak ennél jobb regényei is.

Jessica Park regényét biztos nem a magyar címe - Szeretni bolondulásig - alapján választottam, mivel ettől személy szerint sikítófrászt tudnék kapni. Pedig miután végeztem a könyvvel, azt kellett, hogy mondjam, nagyon jól visszaadja a könyv lényegét, az irritálóan közhelyes, szirupos jelentés nélkül. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a könyv címét csak suttogva mertem kimondani a könyvesboltban, úgyhogy a továbbiakban én inkább maradnék az eredeti címnél, és Flat-Out Love-ként fogom emlegetni.

Szóval kétségkívül a borító, valamint MFKata és Angelika bejegyzései alapján lett ez musthave könyv nálam, amit az év eleji könyvstop ellenére, a karácsonyi ajándék könyvutalványomon meg is vettem, majd három nap alatt el is olvastam, azzal az igazi esti, elmélyülős ágyban olvasással.

Bevallom, sokkal sziruposabb, tingli-tanglibb történetre számítottam. Ehhez képest szerintem ez a Jessica Park jól elkapta a fonalat, és nagyon korrekt történetet kanyarított jó kis párbeszédekkel, hiteles karakterekkel, hiteles történettel és hiteles befejezéssel. Idén karácsonykor pedig minden bizonnyal megnő a feldíszített karácsonyfa alatt fekvő molyok száma:) A katarzis néhány napig tartott, de azért várom, hogy megjelenjen a Matt nézőpontjából írt spin off kötet, a Flat-Out Matt.

Végül Émile Zolával és a Rougonék szerencséjével csusszantam át februárba. Ezt még olvasom:) Elöljáróban annyit, hogy nehezen jutottam túl az első oldalakon, mert a temetőről olyan leírást adott Zola, hogy csak olvastam újra és újra, majd hangosan, nem tudtam betelni vele!