Cassandra Clare: Mennyei tűz városa

Egy kicsit félrevezető a bejegyzés címe, mert ugyan valóban a Mennyei tűz városa kapcsán írom, de valójában az egész Végzet ereklyéi sorozatról fog szólni.

A sorozat első részét, a Csontvárost, még szeptemberben olvastam. Miután egy hónapot töltöttem Wass Albert társaságában a Kard és kasza című családregényének köszönhetően, valami könnyedebb hangvételű irományra vágytam, amire nem nehezedik évszázadok történelme.

A történetről nem sokat tudtam, csak amennyit a fülszöveg elárult:

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.

 ... és bevallom ez alapján egy elég gyenge könyvet vártam, és azt hittem körülbelül a feléig fogom bírni idegekkel, aztán félbehagyom. De az egyik kolléganőm addigra már látta a filmadaptációt, ennek hatására épp a könyvet olvasta, és ódákat zengett a történetről, úgyhogy gondoltam elolvasom én is. Tök fura egyébként, mert amikor új könyvet kezdek, általában mindig tudom, hogy hol találkoztam vele először, vagy hogy került a látószögembe, a Csontvárosnál viszont olyan érzésem volt, hogy találkoztam én már vele korábban is, de nem tudom hol. És most, hogy az eredeti és a filmes borítót egymás mellé raktam, leesett, hogy egy időben nagyon sok blogon lehetett értékeléseket olvasni erről a könyvről, és én mindig elzárkóztam előle, mert úgy gondoltam, hogy ez az egész árnyvadászos-démonos fantáziavilág csak dekoráció az írónő erotikus képzelgéseihez, és valószínűleg a regény fókuszában a borítón helyet kapó mellkas áll. (Ez még mindig Laurell K. Hamilton hatása, pedig 2010. januárjában olvastam tőle először és utoljára, de úgy tűnik maradandó traumát okozott.) Szóval a feledés és az új borító jót tett a könyvnek.

Nem mondanám, hogy ez a könyv szerelem volt első olvasásra. Úgy éreztem, mintha összegyúrták volna benne a Harry Pottert (Intézet/Roxfort), a Bűbájos boszorkákat (éledező képességek, démonok legyőzése) és a Twilightot (szerelmi háromszög), mindenből van benne egy kicsike, de hol van a saját, egyedi hangszín? Mintha az írónő maga sem tudta volna, hogy mit is akar... A szereplők? Jace iránt majdnem végig közömbös voltam, Clary is semleges volt, Simont kicsit sajnáltam a viszonzatlan érzelmei miatt, ugyanakkor kezdett egy kicsit ellenszenves is lenni az említett Twilight párhuzam miatt. Ennek ellenére ahogy fogytak a lapok, kezdett magával ragadni a történet, és azt vettem észre, hogy szívesen olvasok a Dumort Hotelről, az Intézetről, a néma testvérekről, kíváncsi vagyok a szereplők sorsára, főként Clary-re és Jace-re. Aztán jött a Hamuváros, ami megvett kilóra, és onnantól kezdve már nem lehetett szépíteni, Végzet Ereklyéi mániás lettem, kezdve azzal, hogy hétvégente nem lehetett hozzám szólni, mert órákon keresztül csak olvastam, volt, hogy mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva, az arcom elé tett kézzel úgy, hogy a párom már megkérdezte, valami horrort olvasok-e, egészen odáig, hogy magas C-n vinnyogva lelkendeztünk a kolléganőmmel. Innentől tudatosan kerültem minden kutakodást a sorozattal kapcsolatban. Molyon épphogy csak bejelöltem a soron következő rész olvasását, nem olvastam értékeléseket, még a fülszövegeket sem olvastam el, mindenről a könyvekből akartam értesülni. Nagyon kellemetlen volt ugyanis, hogy amikor a Beavatott trilógia 3. része megjelent, az egyik moly három nappal a könyv megjelenése után az első értékelők egyikeként, minden figyelmeztetés nélkül, HARSOGÓ NAGYBETŰKKEL kürtölte világgá a könyv befejezését és rontotta el az olvasmányélményemet, úgyhogy azóta nagyon érzékeny pont ez nálam.

November elejére már csak 50 oldal volt vissza az Elveszett lelkek városából, gondoltam tökéletes az időzítés, mert november 4-én megjelenik a Mennyei tűz városa is, én pedig a születésnapomon vígan olvashatom. Mit tudtam én róla, hogy a Könyvmolyképzőnél már olyan is van, hogy Elit Team meg Elit Start premier előtti olvasással, számozott kötetekkel meg zártkörű terjesztéssel... Amikor kiderült, hogy csak a Könyvmolyképzőtől lehetett volna megrendelni, hogy novemberben megkapjam, olyan dühös lettem, hogy toporzékolni tudtam volna. Én általában az Alexandrában vásárolok, esetleg a Libriben, nagyon ritka, hogy közvetlenül kiadótól rendelek, és baromi igazságtalannak tartom, hogyha már a kiadó bevezette ezt a premier előtti olvasást, akkor a könyvesboltoknak az Elit Teames megjelenés dátumát adja meg, majd az úgynevezett megjelenés napja után laza egy hónappal eltolja a tényleges megjelenés dátumát. Mindegy, valami nehezen, de kivártam a december 5-ét. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy vártam-e már ennyire könyvet életemben. Lassan, nagyon lassan eljött a december 5-e, a Premier Péntek napja, és nem jött értesítés az Alexandrából, hogy megjött az addigra már előrendelt könyvem, csak a készletfoglalás történt meg, és az üzletben mondták a lányok, hogy valószínűleg csak hétfőn fog megjönni. Mondanom sem kell, hogy itt már teljesen kész voltam. Még szerencse, hogy a Libriben valami csoda folytán már aznap kapható volt, így én sem üres kézzel tértem haza. Mindenesetre felháborítónak tartom, hogy az előrendelők később kapták meg, mint a nem előrendelők, és megfogadtam két dolgot:

1. a már meglévő Útvesztőn és a Síkvándoron kívül csak olyan sorozatba kezdek bele, aminek már minden része megjelent,
2. többet nem centizem ki annyira az olvasnivalóimat, hogy úgy várjam egy könyv megjelenését, mint a Messiást.

Ilyen rajongás és ennyi várakozás után engem is meglepett, hogy milyen lassan haladtam a Mennyei tűz városával. Egyrészt eléggé sok elfoglaltság is adódott, másrészt akartam is olvasni, mert kíváncsi voltam, közben pedig nem is akartam, mert akkor elfogy, én pedig a történet nélkül maradok. Klasszikus könyvmoly probléma ugyebár:)

Olvasás közben kétféle vélemény fogalmazódott meg bennem. Egy vélemény magáról a könyvről, egy pedig mint sorozatzáró kötetről.

Véleményem a könyvről:

Sajnos hamar szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy kedvenc sorozat ide vagy oda, untat a könyv. Untatott, mert rá kellett döbbennem, hogy a könyv terjedelme nem az utolsó részre tartogatott fordulatok miatt rúg 652 oldalra, hanem azért, mert új szereplők kerültek a történetbe, akik ugyan valóban betöltenek némi segítő szerepet, de egyébként teljesen érdektelen, színtelen, unalmas karakterek (az egy Ty-t kivéve). Mindennek tetejébe nemcsak pár oldalon keresztül szerepelnek, hanem nagyon hosszan! Bevallom, én azt szerettem volna, ha nagyon sok közös jelenete lett volna Jace-nek és Clary-nek, elvégre már öt kötetet végigizgultam miattuk és ők a kedvenceim, rájuk voltam kíváncsi, nem másra. Ehhez képest szerintem róluk esett a legkevesebb szó a könyvben (több mint száz oldal telt el, mire az első közös jelenetük volt). Viszont mindenki másról jó hosszan olvashatunk, nem lehet panaszkodni, Claryéken kívül mindenki ebben a kötetben élt lelki életet. (Igaz, az Elveszett lelkek városában meg alig volt szó a többiekről, de azt nem bántam:)) Az is sokat elmond szerintem, hogy az első párbeszéd, ami tetszett Jace és Alec között hangzott el, bőven a 300. oldal után. (Különösebben nem kedvelem Alecet.) Terjengős volt, és túl sok volt a mellékszál, a finishbe nem kellett volna már ennyi.  Őszintén szólva szerintem jobb lett volna szem előtt tartani a jó öreg "a kevesebb néha több" elvet, és nem térni el ennyire a főszereplőktől, és ragaszkodni ahhoz, hogy ilyen hosszú legyen a könyv. Persze akkor biztos azért reklamálna mindenki, hogy nagyon jó volt, csak rövid. Így viszont komolyan mondom, teljesen elvette a kedvemet az olvasástól ez a sok mellébeszélés, és amikor olvastam, akkor is tompulttá váltam néhány oldal után, így szinte majdnem átsiklottam a várva várt jelenetek fölött is, és nem ütöttek azok a jelenetek sem, amik miatt amúgy tövig rágtam a körmömet az előző kötetekben.
Nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy az oldalszámhoz képest kevés volt a cselekmény is, és az is elég kiszámítható volt, bár nem feltétlenül negatív értelemben. De talán itt már nem is a bonyolultság volt a lényeg, inkább a történet lezárása.
Viszont volt még egy dolog, ami rettentően irritált: az arany, ezüst, vörös, csillog, csillan szavak töménytelen mennyiségű előfordulása, és a naplementék leírása. Értem én, hogy a hatást voltak hivatottak fokozni, de az a helyzet, hogy ezekből megint csak elég lett volna kevesebb is, mert az én szememben nem hozzáadtak az élményhez, épp ellenkezőleg, elvettek, leolcsósították, ponyvásították a történetet.
A teljes csalódástól a prológus mentett meg. Szerencséje Cassandra Clare-nek, hogy itt újra szerepeltette Jace-t és Clary-t, és nagyon eltalálta a happy end mértékét is. A lehetőségekhez képest a legtöbb szereplő élete pozitívan folytatódhat tovább, de várható, hogy a nehezen megszerzett béke nem lesz örök életű.

Sorozatzáró kötetként:
Ha a sorozat záró köteteként nézem a Mennyei tűz városát, akkor egy kicsit jobb a véleményem, bár a terjedelme ebben az esetben is indokolatlanul hosszú szerintem. Viszont olyan szempontból kalapot emelek Cassandra Clare előtt, hogy kigondolta a Végzet ereklyéi lezárását, korrekten elvarrta a szálakat, ugyanakkor megnyitott néhány kis kaput is, hogy a későbbiekben folytathassa. El tudom képzelni például a folytatást néhány év kihagyás után, amikor Jace és Clary már házasok és gyerekeik vannak, vagy akár egy generáció átugrásával is. Eközben megismertetett néhány új szereplőt, akik egész biztos, hogy külön sorozatot kapnak, és emellett nagyon ügyesen beleszövi a történetbe a már megjelent Pokoli szerkezetek szereplőit is. Szép kis önmarketing. Ha a Mennyei tűz városa megjelenése előtt valaki már olvasta a Pokoli szerkezeteket, annak csak öröm, hogy viszont láthatja Tessáékat. Azok pedig, akik még nem olvasták, garantáltan el fogják olvasni, ahogy én is. Nagyon kíváncsi vagyok, sokat várok a Pokoli szerkezetektől is. Emmáékkal kapcsolatban már nem vagyok ennyire bizakodó. Ahogy azt feljebb írtam, engem nem fogtak meg, mint karakterek, és egy kicsit tartok attól, hogy csalódást okoznak majd a későbbi írások, elvégre a Végzet ereklyéi nagyon sikeres lett, innentől kezdve a rajongóknak nagyok az elvárásai, és szerintem az Emmáékról szóló sorozat (a The Dark Artifices, ami öt évvel a Mennyei tűz városa után játszódik) lesz az a vízválasztó, ami eldönti, hogy Cassandra Clare-nek sikerül(t)-e egy "árnyvadász univerzumot" alkotnia, vagy pedig egy igencsak ígéretes kezdet után elkezdi újraírni a történetet, és egy értékesítés orientált, rétestésztaszerűen nyújtott, közepes folytatást hoz létre. Én az első variációnak drukkolok, de félek, hogy a második fog megvalósulni, bár ez a félelem valószínűleg amiatt jött ennyire elő, hogy a Mennyei tűz városa összességében inkább csalódást okozott. Remélem valamikor a jövőben írhatok majd olyan bejegyzést, amiben megkövethetem Cassandra Clare-t eme feltételezésemért, és mindaz (a Cassandra által teremtett világ árnyvadászokkal, vérfarkasokkal, vámpírokkal, boszorkánymesterekkel; a helyszínek; az izgalom/feszültség és az érzelmek finom egyensúlya; szerethető karakterek; normális női főszereplő; az egész sorozat tudatos felépítése, gondolok itt olyasmi például, hogy egy az első részben elejtett mondatnak szerepe lesz a későbbi kötetekben, és nem hagyja veszni, a befejező részt úgy zárja le, hogy a helyére kerül minden; a különböző karakterek feladata, főleg Simoné; nem állt be a szokásos tiniregények sorába kiszámítható szerelmi háromszöggel) amiért a Végzet ereklyéi kedvenc lett megmarad a későbbiekben is.