Ottlik Géza: Iskola a határon

Eszem ágában nem volt épp most elolvasni ezt a történetet, de ahogy a könyvtárban az Oblomovot kerestem (amivel persze a mai napig nem végeztem... ), megláttam a kötelező olvasmányok polcán, nem bírtam magammal, kivettem. (Hát igen, akkor még megvolt az olvasójegyem, amit perpillanat nem mondhatok el, mert még nem került elő^^'.)

A könyvről annyit tudtam, amennyit a fülszöveg elárult:

Egy katonaiskola élete adja a regény témáját, egyik bírálója szerint: az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza. Az Iskola a határon bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges benszülött törzs foglyai egy távoli szigeten. Ottlik nem a fasiszta emberformálás modelljét írta meg a könyvben. Nem ez a lehangoló tény a legfőbb üzenethordozó a regényben, hanem az, hogyan lehet ezt a nem élni való léletet kibírni, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely ezt a dresszúra kellős közepén, vagy a rácsok között is érzékelni tudja. (Legeza Ilona)

Olvasás közben jó pár oldalt kidekoráltam kis, színes tapacsokkal, emlékeztetőül, hogy nagyon szépet, nagyon jót olvastam, volt, hogy egész fejezeteket idéztem vagy megtanultam volna kívülről, annyira tetszettek, és ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy többet vártam. Valahogy összességében nem indított annyira meg, nem éreztem egy percig sem, hogy az "emberiség elölésének pontos rajza", hogy a gyerekhősökkel olyan nagy szörnyűségek történtek, hogy szeretetvágyukat, igazságérzetüket a lehető legbrutálisabban zúzzák szét. Pedig kétségtelen, minden megvan a regényben, amit a katonai iskolákkal, katonasággal kapcsolatban elképzelünk, de valahogy nem éreztem azt a feszültséget, amit érezni kellene, és nagyon sajnálom, hogy így érzek, vagy pont, hogy így nem érzek, mert olyan sokat vártam tőle. (Azt gondoltam, fanatikus lévén, hogy valamiképpen az Abigél párja lesz, de nálam nem rúgott labdába.) Ráadásul azért is sajnálom, mert Ottlik Géza nagyon különlegesen kezeli az időt, ami külön tetszett, nagyon egyedi, és mondom, vannak mondatok, fejezetek, ami maga a SZÉPIRODALOM, olyan hasonlatok, szavak, amiken nem lehet csak úgy tovább lépni, vissza kell menni az elejére, elolvasni sokszor, ízlelgetni a szavakat, és ennek ellenére nem áll össze egésszé, hiányzik a katarzis. Nekem. Sajnos.

Ettől függetlenül érdemes elolvasni (mert kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek:P), mert fontos, hogy ismerjük a saját irodalmunkat, és azért ez nem akármilyen darab, ott a helye a polcokon, jobban, mint mondjuk Balzacnak.

Egészen megszelídültünk, hogy a nyikorgó fapadokon végighasalva vállunkhoz szoríthattuk az élesre töltött öreg mannlicherek fényes, gesztenyebarna agyát, s olyan szívfájással adtuk át helyünket a következő félrajnak, mintha a szeretőnk sima, meleg ágyékától kellene elszakadnunk. (300.o.)