Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak

Még valamikor november végén, a New Moon bemutatója után mondta egyik oroszos sorstársam, Anyita (ahogy lektorunk mondja), hogy ha jó vámpíros könyvet akarok olvasni, olvassak Laurell K. Hamiltont, ő az isten, a könyvei pedig felülmúlják a Twilightot.

Ahogy akkor szóba került, úgy feledésbe is merült, mígnem egyik este msn-en Anyita felvetette, hogy elhozza nekem az első két kötetet (merthogy van vagy 17 része), vizsgák után olvassam el.

Igazság szerint komoly fenntartásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, mert sosem rajongtam a vámpírokért. A klasszikusnak számító Interjú a vámpírral-t sem szeretem, pedig kétszer láttam. Az elsőnél meglepődtem, hogy nem tetszett. Jobbat vártam, többet, mást. Aztán nemrég volt a tévében, megint megnéztem, mert nem emlékeztem pontosan a részletekre. Megint nem tetszett, amin még dobott egyet Antonio Banderas felbukkanása, amire egyáltalán nem emlékeztem, annak idején pedig nem hiszem, hogy értettem. Akkor már bevallom azt is, hogy Brad Pittet sem szeretem, Tom Cruise meg egyenesen pfúj.

Ennek tükrében nem számítottam rá, hogy tetszeni fog, Anyitát fel is készítettem rá, de olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem visszautasítani.

„Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó”

Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.

Ez a fülszöveg, és egyben a részletes leírása a környezetnek, amiben a történet játszódik. Hiába vársz részleteket, azok nincsenek. Állítólag nagyon izgalmas. Én ezt nem tapasztaltam. A nyomozás nem hogy fordulatokban nem gazdag, de gyakorlatilag nincs is, mert vagy Anita helyett nyomoznak, vagy valami rejtélyes oknál fogva az életére törnek, pont, amikor nyomozna, és jól elverik.

Állítólag a nyomozás izgalmain csak a szexuális feszültség tesz túl. Én feszült lettem. Attól, hogy a kigyúrt sztriptíztáncos férfiak/vámpírok neccingben vonaglanak. Pfúj. Ennyi.

Nem értem, mit szeretnek annyian ezen. Állítólag a folytatásokban folyamatosan csöpögnek majd a részletek, és nő a feszültség is. Így, hogy kölcsönbe van, és már sok rész megjelent, és Anyita állítja, hogy jobb lesz, bevállalom a következőt. Ha valaki ezek után még fontolgatja, hogy elolvassa-e, akkor szerintem ne.

Lermontov: Korunk hőse

Na, a Korunk hőse egyike azon könyveknek, amiket valószínűleg sosem olvasnék el, ha nem lenne muszáj. Mint már említettem, szenvedés volt elejétől a végéig, de valószínűleg csak azért éreztem így, mert szívesebben olvastam volna bármi mást.

A regény első részében az író egy katonával folytatott beszélgetésén keresztül ismerkedünk meg a főszereplő Pecsorinnal, majd a harmadik novellától kezdve Pecsorin naplóját olvassuk, amit Pecsorin Makszim Makszimicsnak (a katona barátnak) ad, akit azonban annyira megbánt P. hideg viselkedése, mikor hosszabb idő után újra látják egymást, hogy mérgében az írónak ad, kezdjen vele, amit akar.

A napló három élményt örökít meg: a tamanyi csempészekkel való találkozást, a Mary hercegkisasszony-Grusnyickij-Pecsorin -Vera epizódot, és a végén Vulics halálát.

Számomra a Belás és Makszim Makszimicsos rész maga volt a dögunalom, a Vaskapu-szoros leírásához tudnám hasonlítani az élményt az Arany emberben. Jókai könyörületesebb volt, mint Lermontov, rövidebbre fogta mondandóját.

Ezek után Pecsorin naplója felüdülés volt. Egyrészt a gyógyfürdőben játszódó történet, ahol Pecsorin megismerkedik Ligovszkaja hercegasszonnyal és lányával, hogy bosszantsa fiatal katona ismerősét, a lenézett Grusnyickijt, valahogy inkább érdekelt mint a kaukázusi hegyormok és lovak leírása. Másrészt nagyon jó jellemzéseket lehet olvasni. Az, ahogy Pecsorin saját magát és hiányosságait jellemzi különösen megkapó, de mégsem az a brutális, Szabó Magda féle őszinteség, hanem csak olyan közönyös, mint minden, amit Pecsorin tesz.

Egyébként Pecsorin - Anyeginhoz hasonlóan - a felesleges ember megtestesítője, jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult kallódó ember, aki nem találja helyét az életben; sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut és végül nem csinál semmit.

Érdemes lenne még egyszer elolvasnom, de úgyse fogom valószínűleg, de ez senkit ne tartson vissza:)

Pecsorin írja magáról:

Gyerekkorom óta mindig ez volt a sorsom! Mindenki rossz tulajdonságok jegyeit fedezte fel arcomon, melyek meg sem voltak bennem; de feltételezték, és így meg is születtek. Tartózkodó voltam, megvádoltak ravaszsággal: titkolózó lettem. Mélyen átéreztem, mi a jó, mi a rossz; senki sem volt gyengéd hozzám, mindenki csak sértett: haragtartó lettem; mogorva kisgyermek voltam - a többiek csacskák, vidámak; éreztem, hogy felettük állok, és kevesebbre becsültek náluk, tehát irigykedő lettem. Az egész világot akartam szeretni, s nem értett meg senki; megtanultam gyűlölködni. Terméketlen ifjúságom a magammal s a világgal vívott küzdelemben telt el; legnemesebb érzéseimet, kigúnyolásuktól félve, szívem mélyén eltemettem, ott el is pusztultak. Igazat beszéltem - s nem hittek szavamnak, tehát ámítani kezdtem; mivel jól megismertem a világot és a társadalom mozgató erőit, jártas lettem az élet tudományában, s azt láttam, hogy mások e nélkül a jártasság nélkül lesznek boldogok, ingyen élvezik azokat az előnyöket, amelyekhez én fáradhatatlan törekvéssel jutok hozzá. És akkor kétségbeesés fogant lelkemben, nem az a kétségbeesés, melyet pisztolygolyóval szoktak meggyógyítani, hanem hideg és tehetetlen kétségbeesés. mely nyájas és kedveskedő mosoly mögé rejtőzik. Erkölcsi nyomorék lettem: lelkem egyik fele nem élt, kiszáradt, semmivé lett, meghalt - lemetszettem és elhajítottam -, a másik meg mozgott, és élt mindenki szolgálatára, és ezt nem vette észre senki, mert senki sem tudta, hogy volt egy elpusztult másik fele.

 Pecsorinról írja egykori szerelme, Vera:

Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Annyi jót, sőt, csak jót hallottam erről a regényről, hogy mindenképp el akartam olvasni. Szerencsére épp kiadták újra, mert egy jódarabig sehol nem lehetett kapni.A történet egy házaspárról szól. A férj genetikai rendellenességgel születik, IHSZ (időben hontalan személy), vagyis stressz hatására utazik az időben. A legváratlanabb helyeken és időkben tűnik el, és bukkan fel, teljesen meztelenül, de többnyire a saját élete eseményein belül utazikEgyik ilyen utazása alkalmával ismeri meg az akkor még gyermek Clare-t, élete szerelmét, későbbi feleségét, és tulajdonképpen az egész regény azt mutatja be, hogy miként alakítják közös életüket, illetve hogy tudnak alkalmazkodni ahhoz, hogy Henry el-eltűnik. Közben pedig olyan problémákkal kell szembenézniük, ami bármely házasságban előfordulhat.Dinamikus történet, élvezetes, olvasmányos, szerettem olvasni, de nem fogott meg annyira, mint amennyire vártam, mint amennyire mások írták, hogy varázslatos. Nekem a pillanatnyi kikapcsolódásnál nem adott többet, az én mostani állapotomban bennem nincs utóélete a történetnek.

Stephenie Meyer: Eclipse - Napfogyatkozás

"Mondják, a föld veszte a tűz lesz, vagy a jég.

Én mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz.

De ha kell a kétféle vég, itt gyűlölet is annyi van,

hogy pusztítószerül a jég is éppolyan jó és elég."

(Robert Frost: Tűz és jég)

Miközben Seattle-t rejtélyes gyilkosságsorozat tartja rettegésben, és egy gonosz vámpír még mindig nem adta föl, hogy bosszút álljon rajta, Bellát továbbra is minden oldalról veszély környékezi. És mintha ez nem lenne elég, kénytelen választani Edward iránt érzett szerelme és Jacobbal való barátsága között – és közben tudja, ennek a döntésnek az lehet a következménye, hogy újra lángra lobban az ősi ellenségeskedés a vámpírok és a vérfarkasok között. Miközben vészesen közeledik az érettségi időpontja, Bellára még egy további döntés is vár: választania kell élet és halál között. De vajon melyik melyik?

Elolvastam. Örülök neki, mert szerettem olvasni, és azért is, mert a Vigaszág óta nem olvastam ilyen terjedelmes művet, és már hiányzott. Teljesen belemerültem, átéltem, kellett ez.

Viszont ahogy az utolsó oldalt is elolvastam, az az érzésem támadt, és azóta is az motoszkál bennem, hogy elmaradt a katarzis a végén.

Sőt, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi is tesz ki 640 oldalt a regényben, amikor szinte alig van benne cselekmény?! Van, persze, de más, ugyanekkora terjedelmű regényeknél (nem akarok célozgatni: Harry Potter, de akár az Elfújta a szél című szintén nem rövid ) ez a 640 oldal magába foglalja a konfliktus ismertetését, kibontakozását, valamint megoldását úgy, hogy részletesen olvashatunk az összecsapásról, és a szereplők érzéseiről is, de kiderülnek olyan dolgok is, amikre nem lehetett számítani. Azt kell mondjam, sok a szószaporítás, nagyon sok, ráadásul ugyanazok a mondatok hangzanak el. Őrület, hogy ennek ellenére, vagy még ezzel együtt is milyen magával ragadó.

Kicsit (nem is kicsit) üresnek és felszínesnek tartom Bella és Edward kapcsolatát. Beszédtémájuk az alábbiakra korlátozódik: én jobban szeretlek - nem igaz, én sokkal jobban szeretlek; Bella, veszélyben vagy, és részben miattam kerültél ebbe a helyzetbe, én tehetek mindenről, és nagyon rosszul érzem magam emiatt; Bella, ha veled bármi történik, azt nem élem túl - Edward, mikor elhagytál azt hittem belehalok; kutya-vérszívó; Edward, olyan gyönyörű vagy, nem is értem hogy vagy képes olyannal járni, mint én; és a kedvencem: Edward, változtass át - Bella, légy a feleségem.

Az előző részben megszerettem Jacobot. Őt sajnáltam most (is), de Edwarddal való acsarkodásuk gyerekes és idegesítő volt számomra.

Bella viselkedésén ledöbbentem, és nem amiatt, amilyen érzéseket Jake iránt táplált, mert valahol érthető az előzmények után, meg kell ugye még egy szál a történetbe. Azaz nem Bellával van igazán problémám, hisz ő tulajdonképpen nem is létezik, hanem Meyerrel. Mondhatnak az irodalmárok bármit arról, hogy a narrátor nem egyenlő a szerzővel, de sokszor mégiscsak ez a helyzet. Kicsit meglep, hogy egy harmincas évei közepén járó, családos nő agyilag ott tart, hogy még mindig a külsőségek határozzák meg valaki értékeit. Ha összeszámolnánk, hányszor használja szereplői jellemzésére a szép, gyönyörű, lélegzetelállítóan gyönyörű jelzőket, száz alatt nem állnánk meg.

Sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól sem, hogy kiforratlan a cselekmény is, már ahol van egyáltalán, a Bella és Jacob hosszabb csókját követő események nagyon gázak. Komolyan sajnálom Edwardot, hogy ilyen lányba szerelmes.

Továbbra is furcsa, hogy Bella örökké akar élni, hogy Edwarddal maradhasson, de ódzkodik hozzámenni. Ezt nem értem. Ami engem illet, én sem érzem magam felkészültnek a házasságra, de ha valakinek azt mondom, (merthogy úgy is érzem,), hogy az egész életemet leélném vele, akkor a házasság már csak apró formaság. És akkor csak egy életre vállalkoznék, nem az örökkévalóságra.

Nektek mi a véleményetek?

Szabó Magda: Pilátus

Az üdvtörténet ismerete úgy hozzátartozott neveltetésemhez, mint mindkét ági családom mitológiája, hogyne lettem volna már gyermekként is tisztában azzal, mi miatt kell a világtörténelem előtt felelnie Judea hajdani procuratorának, Pilátusnak. Hamar rájöttem, hasonló helyzet a leghétköznapibb létben is kialakulhat, és jaj annak, aki felismeri, de nem vállalja az igazságot. Értékelésem indulata máig sem változott, míg ezt a regényt korrigáltam, szüntelen azt éreztem, ha ma írnám meg, nyilván nagyobb mesterségbeli tudással, érzékenyebb emberismerettel, de ugyanúgy elítélném Szőcs Izát, ahogy pályám első szakaszában tettem. Elmarasztalnám, mert bűnösnek érezném naiv szeretet hiányában - a szó itt azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli -, mert fürdővárost ugyan mintaszerűt hozott létre, de rosszul diagnosztizálta saját szüleit, egyszer se volt kíváncsi apja hajdani szülőhelyére, nem fogta fel, hogy a Kapitány nevű nyúl nem csak egy háziállat, de az egész odalett múlt jelképe, az utolsó tanú valamire, ami nem lehet többé, és nem vette észre, hogy a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható át sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember. Az én Pilátusom is megbukik, mert rossz a pénznem, amivel fizetne, mindennel ellátja az anyját, mégis gyilkosa lesz, mert fegyelmezett iparkodása már nem ismeri az egyszerű varázsszót, amivel az öregek élete meghosszabbítható, még a köteles hála is leróható szégyen és önmagunk feladása nélkül. (A szerző)

Az első ötven oldal után majdnem félretettem, nem mintha nem tetszett volna, csak kevés időm volt olvasni, és úgy éreztem, méltatlan egy Szabó Magda műhöz, hogy két óra között olvassam. Mást sem szeretek úgy olvasni, hogy nincs csend körülöttem, és hogy tudom, nincs egy-két órám arra, hogy teljesen kikapcsoljak és elmerüljek a történetbe...

... amely jelen esetben a Szőcs házaspárról, és lányukról, Izáról szól. Iza későn született, édesanyja harminckilenc évesen szülte. Iza neves és elismert orvos lesz, aki a fővárosban kezd új életet válása után, míg szülei vidéken maradnak. Mikor édesapja, Szőcs Vince meghal, Iza gondoskodik az édesanyjáról. Felköltözteti Budapestre, mindent megad neki, miközben mindentől megfosztja.

Szegény Iza hiába van tele szeretettel, a szülei vagy bárki más iránt, nem igazán tudja kimutatni, merev és szoborszerű... senki sem bírja mellette sokáig.

Az fogott meg különösen a Pilátusban, hogy bár a korai Szabó Magda regények közé tartozik, mennyire ott van már a csírája a későbbi nagy regények fogalmazásmódjának, szóhasználatának. Szeretem Szabó Magdában, hogy úgy tud fogalmazni, hogy néhány gondosan megválasztott szóval olyan hatást ér el, mintha a Parlamentet ejtené az ember fejére, vagy egy szóval nemzedékek közti különbségeket mond el. Zseniális.

Anna Gavalda: Vigaszág

Még nagyon friss az élmény, most délelőtt fejeztem be.

Bevallom őszintén, az eddigi Anna Gavalda művek közül nekem az Együtt lehetnénk a kedvencem, de az általánosabb értelembe vett kedvenc könyveim listáján is megtalálható. Ezért magasan van a mérce, és picit féltem illetve féltettem attól, hogy az Együtt lehetnénk szintjét nem tudja többet megközelíteni. Szerencsére ez a félelmem alaptalannak bizonyult:)

A Vigaszág főszereplője egy bizonyos Charles Balanda, 47 éves építész. Munkája kapcsán sokat utazik, egyébként Párizsban lakik feleségével és nevelt lányával.
Egy nap szüleinél családi összejövetel van, és elolvas egy levelet, amelyet gyerekkori legjobb barátja küldött. A levél mindössze két szóból áll: "Anouk meghalt."
Anouk halála felkavarja főhősünket, nem is nagyon tudja feldolgozni, folyamatosan ott motoszkál a fejében, és ezáltal felidéződnek az Anoukhoz kapcsolódó gyermekkori, fiatalkori emlékek is, ami a mókuskerékbe rekedt Charles-t tűréshatára végére vezeti. Mikor már lelkileg nem bírja tovább, elutazik Anouk sírjához, de az utazás nem ér véget, sokkal inkább akkor kezdődik.
Nagy kalandokra vagy fordulatokra nem kell számítani, viszont nem is érezni a hiányukat, életszagú a történet, csak rontana a hitelességen, ha meg kellene akadályozni, hogy az imádott kedves máshoz menjen férjhez, vagy hogy repülőre szálljon.
A helyszínek is olyan jól lettek megválasztva, annyira jól kapcsolódnak a lelkiállapotokhoz.
Gavalda művészetek iránti szeretete a Vigaszágban is megnyilvánul. Amíg az Együtt lehetnénk-ben a festészetről olvashattunk, itt az építészetről esik sok szó, de érdekesen és kedvet csinálva mesél. Pár pillanatig megint bepillantunk egy étterembe, és feltűnik egy szakács is (lelki szemeim előtt Franck:)).
Kivételesen még a cím fordításával vagy a borítóval sincs bajom. Tízből tizes.

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának!

Szabó Magdától ezúttal egy ifjúsági regényét olvastam. Főszereplője Nagy Zsófia, egy tíz éves kislány, aki nemrég vesztette el orvos édesapját. Az apa közvetlenül halála előtt akart valamit üzenni Zsófinak, de már nem volt ideje elmondani, hogy mit. Zsófi magánnyomozásba kezd, hogy megtudja, ki volt az a beteg, aki ott volt apjával abban a végzetes pillanatban.
A betegről kiderül, hogy az iskola rettegett portása, ráadásul mielőtt Zsófi megkérdezhetné, nem üzent-e édesapja, az öreg félreérti a látogatást, és felfogadja Zsófit amolyan apoló-bevásárló-szakács-betegápolónak, és ha már így alakult, a kétbalkezes, félszeg Zsófinak helyt kell állnia. Ráadásul legjobb barátnőjével sem állhat szóba, mert a felnőttek zűrzavaros magánélete miatt Dóra feketelistára kerül, pedig Dórának is szüksége van segítségre.

Szeretnivaló, megható történet, szerettem olvasni.

"Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük - mondta Apa -, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre."

Guillaume Musso: Sauve-moi

Közel másfél évvel ezelőtt olvastam Guillaume Musso első, és eddig egyetlen, magyar fordításban megjelent regényét, ami már akkoriban nagyon megfogott, izgalmas volt, tele váratlan fordulatokkal, és egy nagyon megindító befejezéssel.

A szerző honlapján láttam, hogy van több regénye is, de azokat nem fordították le. Így hát mikor Avignonban voltunk, mondtam magamnak: nem jövök haza úgy, hogy nem veszek a könyveiből.

Szokásomhoz híven csomót hezitáltam, mire eldöntöttem, hogy melyikeket vegyem meg, végül kettőt hoztam, de tervben van a többi beszerzése is:)

A Sauve-moi /Ments meg!/ című regénynek a harmincas éveiben járó Sam Galloway, és a 28 éves francia Juliette Beaumont a főszereplői. Sam gyermekorvos-pszichiáter Manhattan-ben, Juliette pedig három éve érkezett az Egyesült Államokba, hogy valóra váltsa színésznői ambícióit, azonban nem igazán jönnek be számításai, ezért úgy dönt, hazatér Franciaországba. Utolsó napjait tölti New Yorkban, amikor Sammel találkoznak, és egymásba szeretnek. Ennek ellenére Sam hagyja felszállni a lányt a repülőre, ami nem sokkal a felszállás után lezuhan.

Ezután indul be igazán a cselekmény. Feltűnik a rejtélyes rendőrnő, Grace Costello, aki tájékoztatja Sam-et, hogy Juliette túlélte a katasztrófát, de nem lélegezhetnek fel. Ráadásul a cím is új jelentéssel egészül ki, mint ahogy elsőre gondolnánk.

Guillaume Musso regényeinek visszatérő motívuma a férfi-nő kapcsolatok, illetve alapvetően az emberi életet beárnyékoló halál közelsége. Ettől a romantikus történetek sokszor thrillerré válnak, természetfeletti elemekkel vegyítve. Olyan kérdésekre keresi a választ, amelyeket minden ember feltesz: vannak-e véletlenek, létezik-e a predesztináció? van-e élet a halál után, és ha igen, milyen?

Tudom, hogy a leírtak alapján nem sokat lehet megtudni a történetről, de szándékosan nem akarok többet mondani, hátha egyszer még lefordítják, vagy szeretnétek elolvasni. Érdemes, nagyon izgalmas. 

Szabó Magda: Az ajtó

Másodszori nekifutásra, immár nyugodt körülmények között, délelőtt elolvastam a könyv utolsó oldalait is, bár ez az a fajta regény, amit sajnál az olvasó, hogy véget ér, olvasná tovább is. Legalábbis én így vagyok vele.

A történet életrajzi ihletésű. Szabó Magda, miután nagyobb lakásba költöznek férjével, a szintén író Szobotka Tiborral, házvezetőnőt keres, aki segít a háztartás vezetésében, hogy ő az írásnak szentelhesse minden idejét. (Szabó Magda 1949-ben Baumgarten-díjat kapott, amelyet meg is vontak tőle, állásából elbocsátották, és 1958-ig nem publikálhatott.)

Szeredás Emerenc tölti be az állást, majd' 20 éven keresztül, egészen haláláig. Emerenc a környék házfelügyelője, szolgálati lakásába senkit nem enged be, vendégeket csak az előtérben fogad. Különös, magának való természete van, nem enged senkit közel magához, ugyanakkor ő a környék jótevője, aki komatálat visz a betegeknek, megmenti a kóbor állatokat. Rendkívül nagy fizikai erőről tesz tanúbizonyságot, tekintélyt parancsoló asszony, olyan, akiről nehéz elhinni, hogy meg tud halni, de természetéből adódóan nem könnyű kijönni vele, mégis az írónő és a bejárónő közt kölcsönös szeretet, ragaszkodás alakul ki, mégha olykor veszekedéssel terhes is ez a kapcsolat.

A húsz együtt megélt évnek számos eseménye tárul elénk a regényben, több ezek közül szívettépően fájdalmas, a tett is, és az őszinteség is, ahogy Szabó Magda bevallja, milyen "hűtlen gyermeke" is volt ő Emerencnek, ezért hát a gyónás. Számomra, aki nagyon is "anyás" vagyok, voltam is világ életemben, emlékeztetőül szolgál, hogy mennyire oda kell figyelnünk Édesanyánkra, igenis viszonozni azt a sok szeretetet és törődést, amit kapunk éltünk folyamán, átvállalni a feladataikból.

"Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm... "

Stephenie Meyer: Alkonyat

Az este elfogytak a lapok az Alkonyat könyvben:( Pedig úgy olvastam volna még! Nem emlékszem, mikor olvastam olyan regényt, ami ennyire magával ragadott volna! Élvezet volt olvasni minden mondatot. Bár néha nehéz volt olvasni, mert meg kellett állnom, hogy jól kikacagjam magam, vagy épp Bellával együtt olvadoztam:) Szeretem Bellát, szerelmes vagyok Edwardba, az egész történetbe, úgy jó, ahogy van! Köszönöm Stephenie Meyernek, hogy megírta, köszönöm Anettnek, hogy a figyelmembe ajánlotta:)

Visszaszámlálás indul április 23-ig, az Újhold várható megjelenéséig!