Isla Dewar: Tánc a világ végén

Javítsatok ki, ha tévedek, Isla Dewar nem tartozik a Magyarországon ismert írók közé. Nem is értem egyébként, hogy mire fel ez az ismeretlenség, ugyanis nagyon jó írónőnek tartom, legalábbis a Tánc a világ végén című - szintén méltatlanul olvasatlan - regénye alapján.

Én sem ismerném sem Isla Dewart, sem a regényt, ha hónapokkal ezelőtt egy random idézet vagy értékelés a Molyon fel nem keltette volna az érdeklődésemet. Ahogy az lenni szokott, várólistára tettem, aztán Fickának köszönhetően beszereztem egy saját példányt, ha jól emlékszem a Könyvudvarban négyszáz forintért lehetett kapni. Hónapokig hevert a polcomon, majd egyszer elolvasom címszóval. Ez az egyszer pedig júniusban érkezett el.

A regény főszereplője a 30-as évei végén járó városi tanítónő, feleség és anya, Iris. Iris élete kettétörik, amikor egy reggel férje munkába menet meghal, és kiderül, egész közös életük hazugságokra épült. A férfi kettős életet élt, munkája és a látszólagos anyagi biztonság mögött lóversenyzés és hatalmas adósságok rejtőzik. Iris csak férje halála után szembesül a valósággal. Ekkor ki kell találnia valamit, amivel még mentheti a menthetőt, valamelyest biztosíthatja gyermekei jövőjét és rendezheti saját életét is. Ehhez Iris felszámolja eddigi életét, és elvállal egy falusi tanítói állást. A regény a faluban eltöltött egy év eseményeit, tapasztalatait írja le. Bemutatja, hogy az egyes családtagok hogy dolgozták fel férjük/apjuk elvesztését, a beilleszkedés és a mindennapi élet nehézségeit az új környezetben. Nagyon olvasmányos regény, aki szereti az ilyesfajta témákat, és az iskola és a tanítók világát, garantáltan örömét leli ebben a történetben. Isla Dewar stílusa nagyon magával ragadó, dinamikusan ír, színesen (anélkül, hogy giccses lenne), igazi élvezet olvasni a mondatait. Ráadásul nagyon szellemes is, többször hangosan felkacagtam olvasás közben. Ennek a nőnek olyan humora van, hogy elhiszem róla, nem erőlködött, hogy valami vicceset írjon, mint sokan mások, egyszerűen jött belőle a szellemesség. A történet nem szűkölködik szójátékokban sem, és dicséret illeti Nikowicz Nóra fordítót, aki kiválóan ültette át magyar nyelvre ezeket a szójátékokat. Csak ajánlani tudom.

Müller Péter: Szeretetkönyv

Közelben tartandó, szükség esetén felütendő.

Amikor minden rendben van, szájbarágósnak és önismétlőnek tűnhet, de ha van egy kis belső káosz, nagy segítség.

(Négy éve állt a polcomon az Örömkönyvvel együtt. Akkor el is kezdtem olvasni, de nem ment. Nem voltam elég érett hozzá, nem tudtam, hogy nem úgy kell olvasni, mint egy regényt. Most viszont hihetetlen élmény volt. Fejezetről fejezetre feltöltött. Szeretem.)

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Bevallom őszintén, A Vörös pöttyös könyveknek nem én vagyok a legnagyobb rajongója. Igazából a Twilight sagát leszámítva csak a Pokoli báléjszakákat olvastam és legszívesebben ki is vágtam volna a szemétbe, és éppen elég volt a könyvesboltok polcain/kirakataiban, Molyon és mindenféle honlapokon látni, hogy se szeri se száma a vámpíros-vérfarkasos történeteknek, amik engem nem vonzanak. A Shiverrel ennek ellenére régóta szemeztem, de sokáig pont ez tartott vissza, hogy biztosan egy a tucatkönyvek közül - és többé-kevésbé így is van.

Annyiból tényleg egy a sikerkönyvek közül, hogy ebben a regényben is egy átlagos lány és egy vérfarkas szerelméről olvashatunk. (Szerencsére ezúttal vámpírok nincsenek a történetben, szóval nem egy fordított Twilight-ról van szó.) Ehhez képest a regény szövege nagyon igényes, magával ragadó, andalító, jó olvasni. Valamelyest ellensúlyozza a tartalmi hiányosságokat. Őszinte leszek: a Shiver cselekménye nem nagy szám. Senki ne számítson nagy fordulatokra, konfliktusokra! Tényleg banális a történet, nem tudom olvastam-e valaha ennél banálisabbat, mégis kíváncsi vagyok a folytatásra.

Nem szeretem egymáshoz hasonlítani az olvasmányaimat, de a Shiver olvasása közben többször is eszembe jutott a Twilight. Egyrészt mindkét regényben egy átlagos, szinte már-már észrevehetetlen, ámbár nagyon önálló lány a főszereplő, aki egy természetfeletti lénybe szeret bele, és sokkal inkább vonzódik ehhez a természetfeletti világhoz, mint saját emberi létéhez. Ami számomra érdekes volt - de lehet, hogy csak nekem az, a pedagógus beállítottságom miatt -, hogy a szülők nemcsak háttérbe szorulnak, hanem alárendelt szerepbe kerülnek mindkét regényben. Gondolkodtam, hogy miért lehet ez. Arra jutottam, hogy mivel ifjúsági regény, ezért igazából - ahogy az ajánlás is tartja - a 16 éves korosztálynak szól igazából, de nem csak Maggie Stiefvater regénye, hanem mindegyik Vörös pöttyös, és erre az életkorra jellemző, hogy függetlenedni akarnak a szülőktől, így szívesen olvasnak olyan történeteket, amelyekben ők lehetnek a főszereplők, nincs szülői kontroll, beleszólás, büntetés. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy sem Stephenie Meyer, sem Maggie Steifvater nem elégszik meg azzal, hogy a szülők egyszerűen szinte teljesen kimaradjanak a történetből. Mert milyenek is Bella és Grace szülei? Önállótlan anyák és apák, akik a szülői szerepeknek és elvárásoknak a legkevésbé sem képesek megfelelni, olyan szülők, akikre a gyereküknek kell főzni, mosni, takarítani, még saját magukról is képtelenek gondoskodni, nemhogy a gyerekükről. Mit gondoltok, csak a főszereplő lányok karakterének erősítéséért választanak az írók ilyen antiszülőket, vagy ez a szomorú valóság, és sok olvasó tud azonosulni Bellával és Grace-szel?

Másrészt mindkét regényben sok olyan jelenetet találni, amelyben az emberlányokra szerelmük egész nap a kocsiban gubbasztva vár, az iskola előtt természetesen. De végül is hol is játszódna egy Vörös pöttyös ifjúsági regény, ha nem a lányok hálószobájában, vagy az iskolában.^^

Pozitívum, hogy Grace és Sam szerelme sokkal hihetőbb, mint Belláé és Edwardé. Nincs az a sok sóhaj és siránkozás, az az "egy percet sem bírok ki nélküle" érzés, Grace sem olyan szerencsétlen és hisztériás, mint Bella, és jó, hogy Sam leheletéről és márvány mellkasáról sem szólnak oldalak. (De lehet, hogy csak azért, mert egy farkas leheletét jobb nem firtatni, a mellkasa meg csupa szőr! XD)

A történet egyszerűsége és banalitása ellenére összességében tetszett a regény, és kíváncsi vagyok a folytatásra. Illetve Maggie Stiefvatertől szívesen olvasnék még tartalmasabb írásokat.

Könyvstop

Azt hiszem könyvstopot hirdetek magamnak. Kemény lesz, de ha arra gondolok, hogy 21 könyvet olvastam el öt és fél hónap alatt, és legalább 25 várja, hogy elolvassam, ezen kívül ott vannak az események, például a "Csökkentsd a várólistádat 2011", akkor azt gondolom, nem kell már idén több könyvet vennem. Tényleg.

Események

Kedves Molyok, könyvbarátok!

A látszattal ellentétben nem halt ki a Könyvkuckó, csak ez a tavasz (pl. szakdolgozatírás) nem kedvezett az olvasásnak. A 2011-es polcomat elnézve, komolyan megkérdezem magamtól, mikor olvastam el 20 könyvet?!

Az utóbbi hónapokban a Molyon is csak lappangtam, de mostanában már végre felfogom a karcokat, nézegetek polcokat, és a minap eljutottam az eseményekhez, és persze rögtön fel is iratkoztam néhányra. Ezeket az eseményeket veszem számba ebben a bejegyzésben.

Az első esemény Lobo kezdeményezése, a "Csökkentsd a várólistádat 2011" esemény.

Nagy firifittyel ki is választottam 12 regényt, amiből kemény két tételt olvastam el idáig. Ezek pedig:

- Háy János: Házasságon innen és túl - ezt kétszer is elolvastam, telitalálat.

- Máté Angi: Mamó - azt hittem meg fogok halni a gyönyörűségtől, de nem igazán érintett meg.

Ahogy a Molyokkal beszélgettem, mások is ugyanebben a cipőben járnak, a várólista csökkentés ügyében, de még van idő.

Talán a legkedvesebb eseményem a "Vásárolj két könyvet - Kampány a magyar ÍRÓKÉRT!". Nem vagyok túlontúl hazafias lelkületű lány, de azt fontosnak tartom, hogy ismerjük és olvassuk a magyar irodalmat. (Ezért csatlakoztam a "Magyarok előnyben" mozgalomhoz is.) A két könyvet a Csodaidők három részével kapásból túlteljesítettem. Ehhez jött még Máté Angi Mamója egy nap, amikor úgy éreztem, most már nem élhetek tovább nélküle (meg A sündisznó eleganciája nélkül). És hát aki már olvasta, egyetérthet velem, hogy Háy János Házasságon innen és túl-ját nem szabadott otthagynom a könyvesboltban, amikor végre kapható lett. Ugye.

Aztán itt van az "A pöttyös az igazi!" esemény, amire azért irakoztam fel, mert zsenge lánykoromból úgy rémlik, nagyon szerettem a pöttyös könyveket, és mert Fehér Klára Bezzeg az én időmben című regényéről már annyi jót hallottam, hogy mindenképpen el akarom olvasni. Mint mondottam, még van idő.

Részt veszek a "Harry Potter (újra)olvasás"-ában is. Még az esemény létrehozása előtt, tavaly ősszel újrakezdtem a sorozatot. Az utolsó két rész van csak vissza, de a Félvér herceg itt pihen már az asztalomon, és a megfelelő hangulatra vár.

A legkedvesebb eseményem az "Olvassunk a szabadban". Van egy kedvenc parkom Kaposváron, és mindig oda megyek, ha jó az idő és rá is érek. Jó, igazából háromszor voltam, egyszer Melania Mazzucco Egy tökéletes napjával, egyszer tanulnivalóval, legutóbb pedig Müller Péter Szeretetkönyvével ültem ki, de sokszor megyek még:)

Az "Éjjeli lámpa" című esemény Polcz Alaine olvasására biztat, és miután megtudtam, hogy Polcz Alaine nem egy 18. századi francia kisasszony, hanem egy huszadik századi magyar pszichológus és írónő, na meg olvastam egy-két idézetet és dicsérő karcot, felkerült a várólistámra.

2012. április 30-ig részt veszek az "Olvassuk Pennac Malaussene-sorozatát!" eseményen is, ami nem meglepő, tekintve, hogy nagyon szeretem Daniel Pennacot.Az Iskolabánat és a Nemkötelező olvasmány is abszolút kedvenc, és az Iskolabánatban szóba kerül Benjamin Malaussene, meg Lady_L is imádja, és én adok az ő véleményére, úgyhogy kíváncsi vagyok rája.

Idén május 25-én is lesz "Törülközőnap", tavaly Pécsen mentem végig törölközőstül, idén előreláthatólag Kaposváron leszek.

2011. július 4. és augusztus 21. között lesz "Az Olvasás 7 Hete". Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Alap. Jó, hogy Andiamo meghirdette:)

Mivel úgysem vállaltam be sok eseményt, és a "Csökkentsd a várólistádat 2011" könyvei is úgy fogynak, mint túrórudi a hűtőből, teljesen logikus, hogy már a 2012-es olvasnivalókat tervezem... No para, "2012 - A Nyomorultak éve" lesz, megvan a rövidített verziója és a teljes is. Már nem is emlékszem miért is hagytam abba annak idején, a 3/4-énél. Pedig emlékszem, a karácsonyi szünetben esténként olvastam.

Azt hiszem, a tőlem legmeglepőbb lépés az "Olvassunk Coelhót" eseményre való feliratkozás. Aki ismer, tudja rólam, hogy enyhén szólva is utálom Coelhót, de a minap Miamona a Szeretetkönyv kapcsán megkérdezte, Coelhót is szeretem-e. Azt válaszoltam, hogy eleinte féltem, hogy a Szeretetkönyvtől is kiborulok, mert túl Coelhós lesz, de az a különbség, hogy Müller Péter célirányosan a szeretetről ír, Coelho viszont lebutított tanmesékbe ágyazza a mondanivalóját. Nekem jobban tetszik, ahogy Müller Péter tálalja. Aztán az eseménynél visszaköszönt, hogy sokan "támadják" Coelhót azzal, hogy lebutított tanmeséket is. Szerintem tényleg lebutított tanmeséket ír, de egye fene, a Tizenegy percet elolvasom. (Úgyis elérhető e-bookban.)

Szóval ezek várhatók tőlem mostanában:)

Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik

Komolyan féltem, hogy az Angyali játszma után nem fogok tudni könyvet venni a kezembe, de szerencsére nem sikerült ennyire elvennie a kedvem. Egy egy-két napos kihagyás után úgy döntöttem, kutyaharapást szőrével, ha már Carlos Ruiz Zafón így csúfot űz a krimiből, lássuk, Stieg Larsson mit hoz ki a Millenium Trilógia második részéből.

A Trilógia első kötetét még tavaly júliusban olvastam, de a fél év kihagyás nem okozott problémát. A főbb szereplőkre, Mikael "Kalle" Blomkvistra és Lisbeth Salanderre jól emlékeztem. Helyenként volt utalás a Tetovált lány cselekményére, de utalás alatt tényleg utalást értek, spoiler nem volt.

Stieg Larsson még mindig jól ír. Ebben a regényében is sikerült olyan témát választania, ami valóban létező probléma a világ nagy részén. Hitelességével levett a lábamról, és kárpótolt némiképp A Zafón és Guillaume Musso okozta traumákért. Végre egy szerző, akinél csak a borító skarlátvörös, a történetet nem lengi körbe a misztikum köde, és nem rohan Hollywoodba sírni, nyáladzani. Ráadásul  a hangnemet is nagyon eltalálta. Köszönet érte.

Ahogy a Tetovált lányt is, úgy ezt a könyvet is négy csillagra értékeltem a Molyon, de ahogy korábban írtam, nem olyan határozott négyes ez sem... Élvezettel olvastam, lekötött, kikapcsolt.
Ennek ellenére hullámzónak tartom a regényt. Ezúttal is vannak olyan (nem is rövid) részek, ahol nem nagyon történik semmi. Ez egyfelől jó, mert tükrözi, milyen lehet bizonyítékok után kutatni, és nem találni semmit, információ hiányában két hétig egy helyben téblábolni, tehát megint csak a történet realisztikus voltát erősíti, de... valljuk be, mi olvasók telhetetlenek vagyunk, és hitelesség ide vagy oda, unjuk az ilyen részeket, ezen kívül kriminálisak is vagyunk (én legalábbis biztosan), ha pörögtek volna az események, és két nap alatt felgöngyölítik a szálakat, akkor meg az lenne a bajom.

Ettől függetlenül azt mondom azonban, hogy megéri elolvasni és polcon tartani ezt a kötetet (is), mert az ismétlődő részektől eltekintve egyedi történetről van szó. Amellett, hogy már megint érdekes és nem várt fordulatokat tartogat, egyfajta társadalmi képet, korrajzot is kapunk. Érdemes elolvasni.

Díjeső zúdul rám...

... méghozzá Andiamo és Ficka jóvoltából, amit annál is inkább köszönök, mert igazán nem árasztom el könyvekről szóló bejegyzésekkel a világhálót. De higgyétek el, ez engem zavar a legjobban. Mármint elárasztani nem is akarok semmit, de tényleg zavar, hogy nem írok az elolvasott könyvekről, és ezen szeretnék változtatni.

Szóval erről a díjról lenne szó:)

A vele kapcsolatos teendők pedig:

1. Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik, és a szabályok feltüntetésre kerülnek. - Megtörtént.

2. Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.

3. Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Bevallom őszintén, hogy kezdő blogtársat nem tudok hirtelen megnevezni.

Akiknek továbbadom:

Ficka - mert Neki köszönhetem, hogy a kortárs magyar irodalom bekerült a látószögembe, és ha egyszer képregényt fogok olvasni, az is egészen biztos miatta lesz:)

Andiamo - mert számomra értékesek a bejegyzései, azért is, mert nem olyan könyveket olvas, amikbe lépten-nyomon belebotlunk.

Norin - az irodalomtanárok beszélnének így a könyvekről, egyből olvasna mindenki.

+ Lady_L - igaz, hogy Te nem írsz könyves blogot, viszont az értékeléseid aranyat érnek, hihetetlenül összefüggően, koncentráltan ragadod meg a lényeget, és mindig indokolsz is. Nemcsak szeretem, de mindig várom is az új értékeléseidet.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Hát ez a könyv... eséllyel pályázik a "2011 legrosszabb olvasmánya" címre. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ennél rosszabbat olvassak még, de biztos lesz egy-két nem várt esélyes.

Hol is kezdjem?
Amikor felfigyeltem Carlos Ruiz Zafón nevére, már mindkét regénye kapható volt. Sokat hezitáltam, hogy melyikkel kezdjem, mert az Angyali játszmáról sokan írták, hogy csalódást okozott A szél árnyékához képest. Végül hagytam magam, és a keletkezés sorrendjében olvastam a két regényt. Amúgy is mániám az időrendi olvasás, így lehet igazán lemérni, hogy egy szerző fejlődőképes-e. (Ha magamhoz tértem az Angyali játszma okozta traumából, Szabó Magda műveit fogom időrendben olvasni.) Érdekes, hogy az Angyali játszma olvasása közben nem kerestem a párhuzamokat a két regény között, nem volt bennem az az elvárás, hogy ennek is olyan jónak kell lennie, mint az első könyvnek, mert kimondottan élvezem, hogyha egy szerző képes megújulni, változatosnak lenni a műveiben. Aztán úgy alakult, hogy ezek a párhuzamok, hasonlóságok maguktól felszínre kerültek azon a 300 oldalon, amíg "a húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír." Így tudom szépen megfogalmazni. Nem szépen pedig úgy hangzik ugyanez, hogy a könyv első felében nem történik semmi, de semmi az ég adta világon! Utólag próbálok összefüggést találni a fejezetek között, meglátni, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, de  nem találok magyarázatot. Ahogy a későbbiek során kapcsolódnak az "események", nem igényelt volna ilyen hosszadalmas előkészítést.

Tekintettel arra, hogy a csavaros történetvezetés nem vonta el a figyelmemet, nem lehetett nem észrevenni és kiakadni olyan dolgokat, hogy Carlos Ruiz Zafón rendre áthozza A szél árnyékában alkalmazott motívumokat. Az, hogy a Sempere és Fiai könyvkereskedés és az Elfeledett Könyvek Temetője felbukkan nem baj, de az kimondottan irritált, hogy az elhagyatott, rejtélyes ház megint főszerepbe kerül. Aztán a nyelvezete... Minden fejezet azzal kezdődik, hogy David az elhagyatott, rejtélyes, tornyos ház ablakából Barcelona utcáit szemléli, és féloldalas időjárás jelentést ír a lehető legdagályosabb, leggiccsesebb, legközhelyesebb, legteátrálisabb stílusban. Carlos Ruiz Zafón Barcelonájában mindig esik az eső, mindig felhős az ég, fekete könnyek hullanak, és valaminek biztos, hogy skarlátvörösnek kell lennie. Nem számoltam, hányszor használja ezt a jelzőt, de szerintem százszor legalább. Volt olyan, hogy három oldalon ötször szerepelt!

Szóval miután a 330. oldal környékén hipp-hopp kezdett közelíteni a fülszövegben ígért tartalomhoz, addigra már sikítófrászt kaptam a nyelvezetétől, a kidolgozatlan karakterektől és az ismétlésektől. A regény hangulatát leginkább erőltetettnek éreztem, és szörnyülködtem, hogy CRZ mennyire erőlködik, hogy misztikus, hátborzongató, titokzatos, sötét (egy újabb gyakori jelző) hangulatot teremtsen.

A regény második felében némiképp beindulnak az események, már mindenhol folyik a skarlátvörös vér, de nem értem, mi mondanivalója van ezzel az írónak. Vagy ha nincs mondanivalója, akkor sem értem, hogy mi a logika az egészben? Értem, átlátom a szereplők viszonyrendszerét, csak úgy érzem CRZ sem tudja pontosan, hogy mit akart kihozni az egészből. Voltak emberek, akiknek az élete összekapcsolódott a múltban. Tragikus dolgok történtek, de eltelt sok idő, élték tovább az életüket, külön-külön. Nem volt olyan konfliktus vagy feszültség, ami miatt újra keresztezniük kellett volna egymás útját. Andreas Corelli szerepét sem értem, meg úgy összességében a többiekét sem... Isabella volt az egyetlen színfolt a regényben. És akkor a vége? Szürrealizmust akart belevinni? Nem bírom követni ezeket a műfaji keveredéseket...

Igaz, hogy A szél árnyékára vonatkozott, de Lady_L értékelésénél jobban nem tudom megfogalmazni az Angyali játszmával kapcsolatos véleményemet:

"Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listák szerint tényleg hasraesnek."

Sajnos van egy olyan érzésem, hogy Carlos Ruiz Zafón is beleesett abba a hibába, mint Guillaume Musso: valami isteni csoda folytán írt egy hatalmas sikert arató könyvet, aminek a kedvező fogadtatásához hozzájátszott, hogy szokatlan, már-már különleges témát dolgoz fel. Csak sajnos a következő könyvében - és félek, könyveiben - újra és újra ugyanazt a témát lovagolja meg apró változtatásokkal. Sablonossá válik, az a helyzet. Ráadásul ebben a regényben tényleg nem találta el, hogy miből mennyi kell. Olyan lesz, mint David Martín, megélhetésért ponyvaíró, egy túlsminkelt bohóc az irodalom színpadán.

Baráth Katalin: A fekete zongora

"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

Minél többet olvasok, annál inkább kirajzolódik számomra, hogy kik azok a szerzők, melyek azok a témák és műfajok, amik igazán közel állnak hozzám. Bár egyre többször érzem, hogy a szórakoztató irodalomnál jobban szeretem a tartalmas nyelvezetű, jellemábrázolásban gazdag, szépirodalmat, időről időre olvasok krimit, bűnügyi regényt is. Első szabadon választott olvasmányaim között sok Agatha Christie regény van, meghatározó szerző számomra. Azt hiszem, Poirot és Miss Marple alakjával, a bűnesetek felderítése során felsejlő logikai és pszichológiai háttérrel és atmoszféra termető képességével magasra tette a mércét, és sokszor úgy érzem, hogy a későbbi krimiszerzők - több-kevesebb sikerrel - utánozni próbálják Agatha Christie-t. Ezzel pedig nagy fába vágják a fejszéjüket. Elég veszélyesnek tartom, amikor egyes regényekre - például A fekete zongorára - ráírják, hogy Agatha Christie rajongói nagy élvezettel fogják forgatni.

Nagyon nem forgattam élvezettel Baráth Katalin könyvét.

Bár tényleg semmi kifogásom az ellen, hogy egy könyvnek kidolgozott, képekben gazdag nyelvezete legyen, de nem árt mértéket tartani az írónak, mert ha nem vigyáz, átlépi a határt, és a kívánt hatástól eltérően dagályossá, giccsessé, üressé válik a szöveg, ami engem még egy szerelmi történetben - A gójátékosban például - is zavar, egy krimihez meg végképp nem illik.

Nagyon ötletesnek tartottam Ady felolvasóestjét, a gyilkosságok vers köré építését. Meg úgy egyáltalán, Ókanizsát, mint helyszínt, az 1900-as évek elejét, mint időt - de olyan hiteltelennek éreztem az egészet. Nem lehet komolyan venni egy ilyen habkönnyed szöveget! A megfogalmazásnak nem a krimi komor-komoly voltát kellene erősítenie? És a szereplők? A boldogtalan szinonimájaként csak emancipáltnak nevezett Dávid Veron, aki úgy van feltüntetve, mint a nyomozócsapat oszlopos tagja, aki majd ravasz észjárásával hozzájárul a bűnesetek felderítéséhez, közben meg úgy vezetik orránál fogva, ahogy akarják? Az elviselhetetlenül bugyuta, nehéz felfogású rendőrkapitány, akinek minden összefüggést úgy kell elmagyarázni, mert magától rá nem jönne semmire? Jajj, nem szeretem az ilyen közhelyes, elnagyolt karaktereket... 

Olvasás közben minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Egyáltalán nem kötött le a történet, minden szempontból elég unalmas volt. Lawrence Blockhoz tudnám hasonlítani: 200-300 oldalon olyan látszat keltése, mintha a szereplőknek bármi köze lenne a gyilkosságok felderítéséhez, nagy mellébeszélés az egész, rizsázás, logikának nincs helye, a végén az a gyilkos, akiről Lawrence Block/Baráth Katalin azt mondja. Híg, íztelen limonádé.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

A szél árnyéka és A tizenharmadik történet volt számomra a két legáhítottabb regény 2010-ben. Mindkét könyvre közel egy évet vártam. A szél árnyéka számomra olyan élményt nyújtott, hogy a befejezése után két-három nappal beszereztem a saját példányomat belőle.  A tizenharmadik történet ellenben nagy csalódás volt - minden szempontból.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy ebben a regényben minden apró mozzanatra figyelni kell, mert a tizenharmadik történet Vida Winter elejtett célzásaiból, utalásaiból bontakozik majd ki. Hogy Margaret Lea kisasszony számára feladott rejtvény megfejteni a tizenharmadik történet titkát.
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!

A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.

Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.

Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.

A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!

Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)