Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.
A szél árnyéka és A tizenharmadik történet volt számomra a két legáhítottabb regény 2010-ben. Mindkét könyvre közel egy évet vártam. A szél árnyéka számomra olyan élményt nyújtott, hogy a befejezése után két-három nappal beszereztem a saját példányomat belőle. A tizenharmadik történet ellenben nagy csalódás volt - minden szempontból.
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
A cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy ebben a regényben minden apró mozzanatra figyelni kell, mert a tizenharmadik történet Vida Winter elejtett célzásaiból, utalásaiból bontakozik majd ki. Hogy Margaret Lea kisasszony számára feladott rejtvény megfejteni a tizenharmadik történet titkát.
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!
A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.
Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.
Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.
A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!
Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!
A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.
Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.
Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.
A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!
Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)
Fogjunk kezet! :) Nekem sem jött be, pedig hogy örültem, mikor féláron rábukkantam a nyomorékban (ráadásul a bibije is pici is gyógyítható volt). Annyira utáltam szegényt, de csak azért is egyhuzamban olvastam el kb.: az utolsó 80-100 oldalt. Amikor befejeztem, felért egy megváltással.
VálaszTörlésÓ:-((( Én is beszereztem a millió pozitív vélemény után...most meg sorra jönnek a negatív kritikák...mhm
VálaszTörlésÓ jaj.
VálaszTörlésLányok, ne ijedjetek meg, lehet, hogy Nektek tetszeni fog, ahogy sok más olvasónak! ;)
VálaszTörlés