Anna Gavalda: Édes életünk

Egy új Anna Gavalda könyv megjelenése mindig ünnep volt számomra, és ha jól emlékszem magyarul utoljára 2010-ben jelent meg műve, a Kis kiruccanás, szóval ideje volt valami újnak. Nézzük mit kaptunk.

Fülszöveg

Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez – különösképpen a pénzt megtaláló férfi – megváltoztatja az életét. Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor…
Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.

Vélemény

Konkrétan a kisregényekről:

Idén úgy alakult, hogy javarészt szórakoztató irodalmat olvastam, valahogy egy kicsit háttérbe szorult a szépirodalom, így nagyon furcsa volt a visszatérés. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a megszokott autó helyett át kell szállni egy másikba. Nem jobb, nem rosszabb, csak hirtelen szokatlan.

Amúgy én az a típus vagyok, akinek az olvasási élmény a 250-300+ oldalas regényeknél a legideálisabb, mert én az ilyeneknél tudom a legjobban megélni a történetet (ráhangolódás, benne levés, elengedés), a rövidebb műveknél mindig azt élem meg, hogy ráhangolódtam, belemerültem és hopp, vége van. Röviden összefoglalva elmondható, hogy minél rövidebb a mű, annál kevésbé élvezetes számomra, így rájöttem, hogy jobb, ha kerülöm a kisregényeket, novellákat, tárcákat, de nyilván kivételt képez, ha Anna Gavalda ír kisregényt.

Mathilde története kevésbé tetszett nekem, mint Yanné. Nem igazán tudtam azonosulni a bulizós, pasizós, üres életű lánnyal, bár elég frappánsan sikerült megfogalmaznia néhány gondolatot, és jó volt beleképzelni magam a helyébe, amikor Párizs utcáit rótta a biciklijével. Ennek ellenére nekem furcsa volt a szöveg szerkezetének kuszasága, hogy egy ideig egyes szám első személyben beszél, aztán kiszól az olvasóhoz. Ettől a fajta szerkesztési módtól teljesen elszoktam mostanában, és hideg zuhanyként ért, hogy miközben épp azonosulni próbálnék Mathilde-dal, magamhoz térítenek, hogy ez azért tudjam, hogy ez nem a valóság, van ebben stílusgyakorlat bőven, Anna Gavalda komponál. Meg aztán nekem a befejezése is olyan fura volt, nem is ragoznám tovább, ez nem az én történetem volt.

Yannal viszont az első perctől meg volt a szimpátia. Sokkal követhetőbb is volt a története, sokkal kedvesebb, bájosabb, és Isaac egyszerű kérdései ütöttek rendesen, vagy úgy is mondhatnám, hogy "egyszer csak lezuhant a nagyon gyöngéd nyaktiló". A történet végével itt sem voltam maradéktalanul elégedett. Régen éltem-haltam az ilyen befejezésekért, de ezekből már kinőttem, nem hiszek a 180 fokos fordulatokban, túl sok, túl hiteltelen (mert mindig kívülről kell jönnie valakinek, vagy történnie valaminek a változáshoz, sosem belülről fakad), túl színpadias számomra.

Két fiatal történetét kapjuk, akik keresik a helyüket, a céljaikat az életben; elégedetlenek, kétségbeesettek, üresek, érzik, hogy változtatni kellene, de nem tudják hogyan, merre tovább. Valahogy azért csak alakul, és legalább jön a megnyugvás, hogy nem vagyunk egyedül, lám a nagy Párizsban is ugyanazoktól a dolgoktól szoronganak ifjú embertársaink. Toporgó francia barátaim, olvassátok inkább Farkas Líviát, könnyebb lesz elindulni, mint a sült galambot várni.

Összességében kellemes kitérő volt mindkét kisregény, keserédes francia hangulat, egy kis rágódás, egy kis segítség, egy kis happy end.

Anna Gavaldáról:

Ha a két kisregényt nemcsak önmagukban nézem, hanem hozzáveszem, hogy Anna Gavalda írta őket, elfog a méreg és a csalódottság. Mi történt azzal az Anna Gavaldával, aki az Együtt lehetnénk-et írta? Aki a Vigaszágat írta? De említhetném akár a Csak azt szeretném... -et vagy a Szerettem őt is attól függetlenül, hogy utóbbit nem annyira szerettem. Lehet, hogy pont az a baj, hogy semmi nem történt vele? Nincs inspiráció, nincs ihlet? De annyira nincs, hogy muszáj önmagát ismételnie? Olyan szinten, hogy most már lassan minden írásában visszatér a művészettörténész, csontsovány lány és a szakácsfiú? Meg a késő esti séta a hidegben a munkahelyről hazafelé. A munkahelyi biztonsági őr a kutyával. Vagy a kiadó elvárása lenne, hogy olyat írjon, ami eladható, és ugyan mi lenne biztosabb, mint ami egyszer már meghozta a sikert? (Olvastam egy francia blogon, hogy Yann kisregénye a 2000-es Ceux qui savent comprendront c. elbeszélésének mása... ) Vagy volt egyszer egy csontsovány művészettörténész/festő lány, aki beleszeretett a szakácsfiúba, és ezt a kapcsolatot a mai napig nem tudta feldolgozni, és a műveiben próbálkozik vele? Vagy szimplán csak szerelmes ebbe a témába? Én nem tudom mi áll a háttérben, de azt igen, hogy Anna Gavalda a kedvenc íróim egyike lett az Együtt lehetnénk-kel, olyan kedvenc, akinek mindig nagyon vártam az új könyveit, de most már sorozatosan csalódást okoz. Az ő neve egy időben garancia volt a minőségre, de mostanában már csak árnyéka önmagának. Pedig néha ezeken a lapokon is fel-felbukkan mutatóba egy-két annyira Anna Gavaldás mondat a régi szép időkből, hogy az ember csak szíve csak még jobban megfájdul, hogy ilyen gyenge a körítés.

Egy új Anna Gavalda könyv megjelenése mindig ünnep volt számomra. Eddig. Most azonban nagyon úgy érzem, hogy a következő könyve érkezésekor nem fogom törni magam, hogy azonnal olvashassam.