Émile Zola: Rougonék szerencséje

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Meg akarom mutatni, hogyan viselkedik valamely társadalomban egy család, élőlényeknek ez a kis csoportja; mint bontakozik ki, hogy életre keltsen tíz-húsz egyedet, akik első pillantásra gyökeresen különbözőnek látszanak, de az elemzés kimutatja, hogy igen szoros kapcsolat van köztük. Az átöröklésnek, akár a nehézkedésnek, megvannak a törvényei.

Azt a fonalat, mely mennyiségtani pontossággal vezet egyik embertől a másikig, úgy igyekszem majd megtalálni és nyomon követni, hogy egyúttal megoldjam az alkat és a környezeti adottságok kettős problémáját is. S az összes szál birtokában, egész társadalmi csoporttal a kezemben, működése közben mutatom be ezt a csoportot, egy történelmi korszak szereplőjeként; megalkotom bonyolult törekvéseivel, elemeire bontom külön-külön minden egyes tagjának akaratát s az egésznek együttes hatóerejét.

A vizsgálódásaim tárgyául választott csoport a Rougon-Macquart család. Jellemzője a vágyak féktelensége, gyönyört hajhászó korunk vad tobzódása. Élettani szempontból tekintve e család tagjai a vér- és idegrendszer olyan elváltozásainak lassú egymásutánban kibontakozó sorozatát alkotják, amelyek egy törzsben valamilyen elsődleges szervi sérülésre vallanak, és a környezet szerint megszabják e törzs minden egyedében az érzelmeket, a vágyakat, a szenvedélyeket, mindenfajta természetes és ösztönös emberi megnyilvánulást, amelyek termékeit hagyományosan erényeknek és bűnöknek nevezik. Történelmi szempontból tekintve a népből származnak, szerteágaznak korunk egész társadalmába, felkapaszkodnak minden rendű és rangú helyre, annak a gyökeresen modern ösztönzésnek a hatása alatt, amely a társadalom testét keresztül-kasul járó alsóbb néposztályokat mozgatja; elbeszélik egyéni drámájukban a második császárság teljes történetét, az államcsíny kelepcéjétől a sedani árulásig.

Már három éve gyűjtögettem a nagy munka anyagát, sőt a jelen kötet készen is volt, amikor a Bonaparték bukása adta meg művem rettentő és szükségszerű megoldását; művészi szempontból szükségem volt erre a bukásra, melyet - bár végzetszerűen mindig ott láttam a dráma végén - ilyen közelinek mégsem reméltem. Mától fogva teljes a mű; a kör bezárult; egy kipusztult rendszernek, egy furcsa, őrült és szégyenletes korszaknak lesz a rajza.

Ez a több részre tagolódó munka, elgondolásom szerint, egy család természet- és társadalomrajza a második császárság^[1] idején. S az első rész címe: Rougonék szerencséje, vagy tudományosan: Az eredet.

Párizs, 1871. július 1-én.

Eme sorokkal indítja útjára Émile Zola a Rougon-Macquart család sorozatot, melynek első kötete, a Rougonék szerencséje, egy család története és korrajz is. Egyik oldalról az ideggyenge, labilis anya és fia története keveredik itt házasságon kívül született gyerekek történetével, nagyravágyó, mohó, irigy, léha, ártatlan, naiv, hősi jellemek keverednek, van itt minden, mint a búcsúban. Másik oldalról nagyon erőteljes politikai vonulata is van, ami hamar rámutatott történelmi ismereteim hiányára, illetve kopottságára, úgyhogy jó tanács mindenkinek, aki még nem olvasta a Rougonék szerencséjét: érdemes utánanézni a történelmi háttérnek. A Wikipédián nagyon szép összefoglalót találni, mindenképpen könnyebb lesz ezután olvasni.

Nekem a családtagok személyes története és jellemrajzaik tetszettek igazán, a végtelenségig tudtam volna olvasni róluk. Zola írásmódját nem lehet leírni, olvasni kell tőle sokat!

Hadd osszam meg veletek egyik kedvenc leírásomat rögtön a regény elejéről.

Egykor temető volt itt, Saint-Mittre oltalmába ajánlva; ez a provence-i szent nagy tiszteletben áll a vidéken. 1851-ben Plassans vénei még emlékeztek, hogy valamikor a falait is látták ennek a temetőnek, mely akkor már évek óta zárva volt. Földjéből, melyet több mint egy évszázadon át tömtek holttestekkel, már gőzölgött a halál, s új sírkertet kellett nyitni a város túlsó végén. Az ótemető, hogy magára hagyták, minden tavasszal tisztult: buja, sötét növényzet lepte el. A zsíros talaj, melyből az ásó minduntalan emberi cafatokat vetett felszínre, elképesztően termékeny lett. A májusi esők s a meleg júniusi napok után már az útról lehetett látni a temető falán is átcsapó füveket; odabent pedig, a sötétzöld, mély tengeren, széles kelyhű, különös fényű virágok nyíltak. Érzett, hogy lent, a szárak sűrű erdeje alatt, a nyirkos televény forralja, szívja az éltető nedveket.

A temető különösségei közé tartoztak akkoriban azok a csavarodott ágú, göcsörtös körtefák is, melyeknek súlyos gyümölcsét le nem szakította volna egyetlen plassans-i háziasszony sem. A városban undorodó fintorral emlegették ezeket a gyümölcsöket, a külvárosi utcagyerekek azonban nem voltak ilyen finnyásak, és az esti szürkületben csapatostul lepték el a falat, hogy a még éretlen körtét megdézsmálják.

Saint-Mittre egykori temetőjében a füvek s a fák mohó élete hamarosan felfalta a halált. A rothadó emberi tetemeket éhesen szívták fel a virágok, míg végül e fertő mentén csupán a vadon nőtt violák átható illata érződött. Néhány nyár megtette a magáét.

Ebbe a leírásba egyszerűen szerelmes vagyok. Hogy lehet ilyen gyönyörűen írni egy temetőről? Zolát végig jellemzi ez a gazdag, szemléltető nyelvhasználat, csodálatos képek, de olyan finoman adagolva, hogy nem válik sem mesterkéltté, sem dagályossá. Zseniális, engem megvesz kilóra.

Mindemellett be kell vallanom, ambivalens élményt nyújtott ez az olvasmány, ami csakis és kizárólag a külső körülményeknek köszönhető, mint például késő este ágyba kerülés, fáradtan olvasás, zene és nyüzsgés körülöttem, szóval csupa olyasmi, ami a ráhangolódást és elmélyült olvasást nehezíti. Hiába, vannak olyan könyvek, amiknek meg kell adni a tiszteletet, a csendet, a kipihentséget és szabadidőt, mert ha ezek nincsenek meg, akkor sajnos könnyű belealudni a könyvbe, vagy csak olvasni anélkül, hogy felfognánk, amit olvasunk. Én most sajnos mindegyikbe belekóstoltam... Silvere és Miette hosszú fejezetét még követtem, aztán amikor vissza kellett ugrani Pierre-hez a sárga szalonba, és újra elolvasni a felkelők bevonulását más szemszögből, akkor teljesen elvesztettem a fonalat, úgyhogy végül jó negyven oldalt újra kellett olvasnom. Ezután már sokkal jobb volt a helyzet, de tudom, sokkal jobb élményt is nyújthatott volna, mert így eléggé darabos volt:(

A történetvezetés érdekes! A sorozat első, alapozó kötetével Zola belecsapott a lecsóba, és rögtön megmutatta, hogy nem akárkivel állunk szemben. Lineáris történetvezetés? Ugyan már! Egy fejezet erről, egy fejezet arról, egyik fejezet néhány napot mesél el, a másikban évek peregnek le... Ez is egy olyan tulajdonsága a regénynek, amit nagyra tartok. Elméletben. Gyakorlatban viszont ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elvesztettem a fonalat... Nem tudom mi lesz így velem, hogy fogom elolvasni a többi kötetet?! Pedig nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre is. Olyan ígéretesen ért véget ez a könyv. Ahogy még befejezésképpen vetünk egy pillantást a szereplőkre, osztozunk egy percre érzéseikben, megfeszül a pillanat és ha filmen néznénk, a kamera szépen elkezdene távolodni. Imádom!

Bár Silvere és Miette idilli gyerekszerelme egy ponton számomra már túl émelyítő volt, túl mesterkélt, de valahol mégis olyan jó volt ilyen tiszta lelkekről olvasni. Felelevenítették kedvenc irodalom óráim emlékeit:)

Egy szó, mint száz: új kedvencet nem avattam, de továbbra is felszólítok mindenkit, hogy tessék Zolát olvasni! Lelovics Zoltánnak - aki volt olyan jó fej, hogy szabadidejében megszerkesztette és elolvasta a regényt - köszönhetően MEK-en prc-ben  is elérhető!