Arundhati Roy Az Apró Dolgok Istene című regényéről szokatlan értékelést írok, ugyanis még nem olvastam teljesen ki, 120 oldal vissza van. Ettől függetlenül úgy érzem, kialakult a véleményem a regényről, és kötve hiszem, hogy ez változni fog.
Nem érint meg ez a történet. Családregény, ízléses, buja nyelvezettel, jó ritmusa van a szövegnek, és nem érint meg. Időnként sikerült egészen ráhangolódnom, és magával ragadott a szöveg, máskor (és ez a jellemzőbb) meg csak olvasom, és semmi, de semmi hatása nincs. Ha csak az nem, hogy untat, és bosszant, hogy egy regény, aminek ilyen csodálatos címe van, és amiről ódákat zengtek, ennyire közömbös.
Amikor ilyen érzésem van egy könyvvel kapcsolatban, mindig elgondolkodom, hogy feltétlenül akkor lehet-e azt mondani egy könyvre, hogy olvastuk, ha tényleg elejétől a végéig olvastuk. Illetve, hogy például egy ilyen várólista csökkentő kihívás során csak akkor ér-e a könyv, ha ténylegesen végigolvasom. Hiszen fent volt a várólistámon, tehát kíváncsi voltam rá. Beszereztem a könyvet, a két harmadát elolvastam, és kielégítettem a kíváncsiságomat: megtudtam, hogy nem tetszik. Muszáj folytatni? Nem muszáj, de valószínűleg végigolvasom. Egyrészt azért, mert úgy tartom, az utolsó szó elolvasásáig mindig minden megtörténhet, minden csoda és katarzis eljöhet. Másrészt a mások által legimádottabb részek szerintem még ezután következnek. Mindenesetre most úgy érzem, ebben a könyvben nem olvashatok már olyat, ami miatt még egyszer elolvassam az első 270 oldalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése