Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

Bevallom őszintén, A Vörös pöttyös könyveknek nem én vagyok a legnagyobb rajongója. Igazából a Twilight sagát leszámítva csak a Pokoli báléjszakákat olvastam és legszívesebben ki is vágtam volna a szemétbe, és éppen elég volt a könyvesboltok polcain/kirakataiban, Molyon és mindenféle honlapokon látni, hogy se szeri se száma a vámpíros-vérfarkasos történeteknek, amik engem nem vonzanak. A Shiverrel ennek ellenére régóta szemeztem, de sokáig pont ez tartott vissza, hogy biztosan egy a tucatkönyvek közül - és többé-kevésbé így is van.

Annyiból tényleg egy a sikerkönyvek közül, hogy ebben a regényben is egy átlagos lány és egy vérfarkas szerelméről olvashatunk. (Szerencsére ezúttal vámpírok nincsenek a történetben, szóval nem egy fordított Twilight-ról van szó.) Ehhez képest a regény szövege nagyon igényes, magával ragadó, andalító, jó olvasni. Valamelyest ellensúlyozza a tartalmi hiányosságokat. Őszinte leszek: a Shiver cselekménye nem nagy szám. Senki ne számítson nagy fordulatokra, konfliktusokra! Tényleg banális a történet, nem tudom olvastam-e valaha ennél banálisabbat, mégis kíváncsi vagyok a folytatásra.

Nem szeretem egymáshoz hasonlítani az olvasmányaimat, de a Shiver olvasása közben többször is eszembe jutott a Twilight. Egyrészt mindkét regényben egy átlagos, szinte már-már észrevehetetlen, ámbár nagyon önálló lány a főszereplő, aki egy természetfeletti lénybe szeret bele, és sokkal inkább vonzódik ehhez a természetfeletti világhoz, mint saját emberi létéhez. Ami számomra érdekes volt - de lehet, hogy csak nekem az, a pedagógus beállítottságom miatt -, hogy a szülők nemcsak háttérbe szorulnak, hanem alárendelt szerepbe kerülnek mindkét regényben. Gondolkodtam, hogy miért lehet ez. Arra jutottam, hogy mivel ifjúsági regény, ezért igazából - ahogy az ajánlás is tartja - a 16 éves korosztálynak szól igazából, de nem csak Maggie Stiefvater regénye, hanem mindegyik Vörös pöttyös, és erre az életkorra jellemző, hogy függetlenedni akarnak a szülőktől, így szívesen olvasnak olyan történeteket, amelyekben ők lehetnek a főszereplők, nincs szülői kontroll, beleszólás, büntetés. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy sem Stephenie Meyer, sem Maggie Steifvater nem elégszik meg azzal, hogy a szülők egyszerűen szinte teljesen kimaradjanak a történetből. Mert milyenek is Bella és Grace szülei? Önállótlan anyák és apák, akik a szülői szerepeknek és elvárásoknak a legkevésbé sem képesek megfelelni, olyan szülők, akikre a gyereküknek kell főzni, mosni, takarítani, még saját magukról is képtelenek gondoskodni, nemhogy a gyerekükről. Mit gondoltok, csak a főszereplő lányok karakterének erősítéséért választanak az írók ilyen antiszülőket, vagy ez a szomorú valóság, és sok olvasó tud azonosulni Bellával és Grace-szel?

Másrészt mindkét regényben sok olyan jelenetet találni, amelyben az emberlányokra szerelmük egész nap a kocsiban gubbasztva vár, az iskola előtt természetesen. De végül is hol is játszódna egy Vörös pöttyös ifjúsági regény, ha nem a lányok hálószobájában, vagy az iskolában.^^

Pozitívum, hogy Grace és Sam szerelme sokkal hihetőbb, mint Belláé és Edwardé. Nincs az a sok sóhaj és siránkozás, az az "egy percet sem bírok ki nélküle" érzés, Grace sem olyan szerencsétlen és hisztériás, mint Bella, és jó, hogy Sam leheletéről és márvány mellkasáról sem szólnak oldalak. (De lehet, hogy csak azért, mert egy farkas leheletét jobb nem firtatni, a mellkasa meg csupa szőr! XD)

A történet egyszerűsége és banalitása ellenére összességében tetszett a regény, és kíváncsi vagyok a folytatásra. Illetve Maggie Stiefvatertől szívesen olvasnék még tartalmasabb írásokat.