A regény első részében az író egy katonával folytatott beszélgetésén keresztül ismerkedünk meg a főszereplő Pecsorinnal, majd a harmadik novellától kezdve Pecsorin naplóját olvassuk, amit Pecsorin Makszim Makszimicsnak (a katona barátnak) ad, akit azonban annyira megbánt P. hideg viselkedése, mikor hosszabb idő után újra látják egymást, hogy mérgében az írónak ad, kezdjen vele, amit akar.
A napló három élményt örökít meg: a tamanyi csempészekkel való találkozást, a Mary hercegkisasszony-Grusnyickij-Pecsorin -Vera epizódot, és a végén Vulics halálát.
Számomra a Belás és Makszim Makszimicsos rész maga volt a dögunalom, a Vaskapu-szoros leírásához tudnám hasonlítani az élményt az Arany emberben. Jókai könyörületesebb volt, mint Lermontov, rövidebbre fogta mondandóját.
Ezek után Pecsorin naplója felüdülés volt. Egyrészt a gyógyfürdőben játszódó történet, ahol Pecsorin megismerkedik Ligovszkaja hercegasszonnyal és lányával, hogy bosszantsa fiatal katona ismerősét, a lenézett Grusnyickijt, valahogy inkább érdekelt mint a kaukázusi hegyormok és lovak leírása. Másrészt nagyon jó jellemzéseket lehet olvasni. Az, ahogy Pecsorin saját magát és hiányosságait jellemzi különösen megkapó, de mégsem az a brutális, Szabó Magda féle őszinteség, hanem csak olyan közönyös, mint minden, amit Pecsorin tesz.
Egyébként Pecsorin - Anyeginhoz hasonlóan - a felesleges ember megtestesítője, jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult kallódó ember, aki nem találja helyét az életben; sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut és végül nem csinál semmit.
Érdemes lenne még egyszer elolvasnom, de úgyse fogom valószínűleg, de ez senkit ne tartson vissza:)
Pecsorin írja magáról:
Gyerekkorom óta mindig ez volt a sorsom! Mindenki rossz tulajdonságok jegyeit fedezte fel arcomon, melyek meg sem voltak bennem; de feltételezték, és így meg is születtek. Tartózkodó voltam, megvádoltak ravaszsággal: titkolózó lettem. Mélyen átéreztem, mi a jó, mi a rossz; senki sem volt gyengéd hozzám, mindenki csak sértett: haragtartó lettem; mogorva kisgyermek voltam - a többiek csacskák, vidámak; éreztem, hogy felettük állok, és kevesebbre becsültek náluk, tehát irigykedő lettem. Az egész világot akartam szeretni, s nem értett meg senki; megtanultam gyűlölködni. Terméketlen ifjúságom a magammal s a világgal vívott küzdelemben telt el; legnemesebb érzéseimet, kigúnyolásuktól félve, szívem mélyén eltemettem, ott el is pusztultak. Igazat beszéltem - s nem hittek szavamnak, tehát ámítani kezdtem; mivel jól megismertem a világot és a társadalom mozgató erőit, jártas lettem az élet tudományában, s azt láttam, hogy mások e nélkül a jártasság nélkül lesznek boldogok, ingyen élvezik azokat az előnyöket, amelyekhez én fáradhatatlan törekvéssel jutok hozzá. És akkor kétségbeesés fogant lelkemben, nem az a kétségbeesés, melyet pisztolygolyóval szoktak meggyógyítani, hanem hideg és tehetetlen kétségbeesés. mely nyájas és kedveskedő mosoly mögé rejtőzik. Erkölcsi nyomorék lettem: lelkem egyik fele nem élt, kiszáradt, semmivé lett, meghalt - lemetszettem és elhajítottam -, a másik meg mozgott, és élt mindenki szolgálatára, és ezt nem vette észre senki, mert senki sem tudta, hogy volt egy elpusztult másik fele.
Pecsorinról írja egykori szerelme, Vera:
Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése