Könyvszemle

A Csillagainkban a hiba után egyelőre még képtelen vagyok másik könyvet a kezembe venni, ahhoz túl elevenen él bennem az élmény. A legváratlanabb pillanatokban jutnak eszembe a jelenetek, megyek az utcán, és egyszer csak Hazel szavai visszhangzanak a fejemben, idézetek villannak be, vagy csak szimplán űrt érzek. Még nincs hely bennem más történetnek, ez azonban nem gátol meg abban, hogy nézelődjek. Délután a kezembe került az Alexandra könyvjelző márciusi száma, át is lapoztam gyorsan.

Meg kellett állapítanom, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet Bridget Jones iránt, pedig év elején még lelkesen feltettem a 2014-es listámra, de ahogy közeledik a megjelenés, egyre inkább érzem, igazából nem is vagyok én kíváncsi Bridgetre, csak mivel az első két részt olvastam és szerettem, magától értetődőnek tűnt, hogy ezt is el kell olvasnom.

A magazinban szereplő könyvek közül kigyűjtöttem, amik érdekelnek. Persze ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindet el is olvasnám, főleg, hogy jelenleg egyáltalán nem tudok olvasni, de amúgy is komolyan elgondolkodok a 2014-es listámat nézve, hogy mi vitt rá egyes könyvek kiválasztására?!

Csillagainkban a hiba (előzetes)

Jó egy éve szemezünk már. Sokáig ellenálltam. Aztán győzött a kíváncsiság, és nekiálltam angolul. Nem ment, túl nehéz volt a nyelvezete. Aztán megláttam az előzetesét, és azóta mindennap megnézem, és volt, hogy ezzel álmodtam. Nem bírom tovább. Megrendeltem.

Émile Zola: Rougonék szerencséje

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Meg akarom mutatni, hogyan viselkedik valamely társadalomban egy család, élőlényeknek ez a kis csoportja; mint bontakozik ki, hogy életre keltsen tíz-húsz egyedet, akik első pillantásra gyökeresen különbözőnek látszanak, de az elemzés kimutatja, hogy igen szoros kapcsolat van köztük. Az átöröklésnek, akár a nehézkedésnek, megvannak a törvényei.

Azt a fonalat, mely mennyiségtani pontossággal vezet egyik embertől a másikig, úgy igyekszem majd megtalálni és nyomon követni, hogy egyúttal megoldjam az alkat és a környezeti adottságok kettős problémáját is. S az összes szál birtokában, egész társadalmi csoporttal a kezemben, működése közben mutatom be ezt a csoportot, egy történelmi korszak szereplőjeként; megalkotom bonyolult törekvéseivel, elemeire bontom külön-külön minden egyes tagjának akaratát s az egésznek együttes hatóerejét.

A vizsgálódásaim tárgyául választott csoport a Rougon-Macquart család. Jellemzője a vágyak féktelensége, gyönyört hajhászó korunk vad tobzódása. Élettani szempontból tekintve e család tagjai a vér- és idegrendszer olyan elváltozásainak lassú egymásutánban kibontakozó sorozatát alkotják, amelyek egy törzsben valamilyen elsődleges szervi sérülésre vallanak, és a környezet szerint megszabják e törzs minden egyedében az érzelmeket, a vágyakat, a szenvedélyeket, mindenfajta természetes és ösztönös emberi megnyilvánulást, amelyek termékeit hagyományosan erényeknek és bűnöknek nevezik. Történelmi szempontból tekintve a népből származnak, szerteágaznak korunk egész társadalmába, felkapaszkodnak minden rendű és rangú helyre, annak a gyökeresen modern ösztönzésnek a hatása alatt, amely a társadalom testét keresztül-kasul járó alsóbb néposztályokat mozgatja; elbeszélik egyéni drámájukban a második császárság teljes történetét, az államcsíny kelepcéjétől a sedani árulásig.

Már három éve gyűjtögettem a nagy munka anyagát, sőt a jelen kötet készen is volt, amikor a Bonaparték bukása adta meg művem rettentő és szükségszerű megoldását; művészi szempontból szükségem volt erre a bukásra, melyet - bár végzetszerűen mindig ott láttam a dráma végén - ilyen közelinek mégsem reméltem. Mától fogva teljes a mű; a kör bezárult; egy kipusztult rendszernek, egy furcsa, őrült és szégyenletes korszaknak lesz a rajza.

Ez a több részre tagolódó munka, elgondolásom szerint, egy család természet- és társadalomrajza a második császárság^[1] idején. S az első rész címe: Rougonék szerencséje, vagy tudományosan: Az eredet.

Párizs, 1871. július 1-én.

Eme sorokkal indítja útjára Émile Zola a Rougon-Macquart család sorozatot, melynek első kötete, a Rougonék szerencséje, egy család története és korrajz is. Egyik oldalról az ideggyenge, labilis anya és fia története keveredik itt házasságon kívül született gyerekek történetével, nagyravágyó, mohó, irigy, léha, ártatlan, naiv, hősi jellemek keverednek, van itt minden, mint a búcsúban. Másik oldalról nagyon erőteljes politikai vonulata is van, ami hamar rámutatott történelmi ismereteim hiányára, illetve kopottságára, úgyhogy jó tanács mindenkinek, aki még nem olvasta a Rougonék szerencséjét: érdemes utánanézni a történelmi háttérnek. A Wikipédián nagyon szép összefoglalót találni, mindenképpen könnyebb lesz ezután olvasni.

Nekem a családtagok személyes története és jellemrajzaik tetszettek igazán, a végtelenségig tudtam volna olvasni róluk. Zola írásmódját nem lehet leírni, olvasni kell tőle sokat!

Hadd osszam meg veletek egyik kedvenc leírásomat rögtön a regény elejéről.

Egykor temető volt itt, Saint-Mittre oltalmába ajánlva; ez a provence-i szent nagy tiszteletben áll a vidéken. 1851-ben Plassans vénei még emlékeztek, hogy valamikor a falait is látták ennek a temetőnek, mely akkor már évek óta zárva volt. Földjéből, melyet több mint egy évszázadon át tömtek holttestekkel, már gőzölgött a halál, s új sírkertet kellett nyitni a város túlsó végén. Az ótemető, hogy magára hagyták, minden tavasszal tisztult: buja, sötét növényzet lepte el. A zsíros talaj, melyből az ásó minduntalan emberi cafatokat vetett felszínre, elképesztően termékeny lett. A májusi esők s a meleg júniusi napok után már az útról lehetett látni a temető falán is átcsapó füveket; odabent pedig, a sötétzöld, mély tengeren, széles kelyhű, különös fényű virágok nyíltak. Érzett, hogy lent, a szárak sűrű erdeje alatt, a nyirkos televény forralja, szívja az éltető nedveket.

A temető különösségei közé tartoztak akkoriban azok a csavarodott ágú, göcsörtös körtefák is, melyeknek súlyos gyümölcsét le nem szakította volna egyetlen plassans-i háziasszony sem. A városban undorodó fintorral emlegették ezeket a gyümölcsöket, a külvárosi utcagyerekek azonban nem voltak ilyen finnyásak, és az esti szürkületben csapatostul lepték el a falat, hogy a még éretlen körtét megdézsmálják.

Saint-Mittre egykori temetőjében a füvek s a fák mohó élete hamarosan felfalta a halált. A rothadó emberi tetemeket éhesen szívták fel a virágok, míg végül e fertő mentén csupán a vadon nőtt violák átható illata érződött. Néhány nyár megtette a magáét.

Ebbe a leírásba egyszerűen szerelmes vagyok. Hogy lehet ilyen gyönyörűen írni egy temetőről? Zolát végig jellemzi ez a gazdag, szemléltető nyelvhasználat, csodálatos képek, de olyan finoman adagolva, hogy nem válik sem mesterkéltté, sem dagályossá. Zseniális, engem megvesz kilóra.

Mindemellett be kell vallanom, ambivalens élményt nyújtott ez az olvasmány, ami csakis és kizárólag a külső körülményeknek köszönhető, mint például késő este ágyba kerülés, fáradtan olvasás, zene és nyüzsgés körülöttem, szóval csupa olyasmi, ami a ráhangolódást és elmélyült olvasást nehezíti. Hiába, vannak olyan könyvek, amiknek meg kell adni a tiszteletet, a csendet, a kipihentséget és szabadidőt, mert ha ezek nincsenek meg, akkor sajnos könnyű belealudni a könyvbe, vagy csak olvasni anélkül, hogy felfognánk, amit olvasunk. Én most sajnos mindegyikbe belekóstoltam... Silvere és Miette hosszú fejezetét még követtem, aztán amikor vissza kellett ugrani Pierre-hez a sárga szalonba, és újra elolvasni a felkelők bevonulását más szemszögből, akkor teljesen elvesztettem a fonalat, úgyhogy végül jó negyven oldalt újra kellett olvasnom. Ezután már sokkal jobb volt a helyzet, de tudom, sokkal jobb élményt is nyújthatott volna, mert így eléggé darabos volt:(

A történetvezetés érdekes! A sorozat első, alapozó kötetével Zola belecsapott a lecsóba, és rögtön megmutatta, hogy nem akárkivel állunk szemben. Lineáris történetvezetés? Ugyan már! Egy fejezet erről, egy fejezet arról, egyik fejezet néhány napot mesél el, a másikban évek peregnek le... Ez is egy olyan tulajdonsága a regénynek, amit nagyra tartok. Elméletben. Gyakorlatban viszont ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elvesztettem a fonalat... Nem tudom mi lesz így velem, hogy fogom elolvasni a többi kötetet?! Pedig nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre is. Olyan ígéretesen ért véget ez a könyv. Ahogy még befejezésképpen vetünk egy pillantást a szereplőkre, osztozunk egy percre érzéseikben, megfeszül a pillanat és ha filmen néznénk, a kamera szépen elkezdene távolodni. Imádom!

Bár Silvere és Miette idilli gyerekszerelme egy ponton számomra már túl émelyítő volt, túl mesterkélt, de valahol mégis olyan jó volt ilyen tiszta lelkekről olvasni. Felelevenítették kedvenc irodalom óráim emlékeit:)

Egy szó, mint száz: új kedvencet nem avattam, de továbbra is felszólítok mindenkit, hogy tessék Zolát olvasni! Lelovics Zoltánnak - aki volt olyan jó fej, hogy szabadidejében megszerkesztette és elolvasta a regényt - köszönhetően MEK-en prc-ben  is elérhető!

Januári összegzés

Régebben mindig a januárt tartottam az év leghosszabb havának. Hát idén viszont szabályosan elrepült. Olvasás terén hat könyvvel zárult, ami számomra meglepően soknak tűnik, igaz, volt, amit még tavaly kezdtem.

Sorrendben:

Tartalom és borító alapján egyaránt A hölgyek öröme vitte a prímet. Egy véletlennek köszönhetően fedeztem fel ezt a művet még decemberben, amikor egy péntek estén egy kosztümös filmre akadtam a Duna TV-n, majd rövid keresgélés után kiderült, hogy Emile Zola regényén alapszik (noha tulajdonképpen az áruházon és a szereplőkön kívül édes keveset használtak fel az eredeti történetből).

Szégyen, de Lady_L bátorítása kellett, hogy bele merjek kezdeni, annyira féltem, hogy utálni fogom Zolát. Dickens nagyon nagy csalódás volt a Copperfield Dávidban, és azóta nem mertem 1800-as évekbeli szerzőktől olvasni.

Mondanom sem kell, Zolát nemhogy nem utáltam meg, de megszerettem, olyannyira, hogy nagy esélye van, hogy az egyik kedvenc szerzőmmé avanzsáljon!

A történetet jól összefoglalja a fülszöveg:

A regény egy párizsi nagyáruház, a Hölgyek Öröme mindennapjait mutatja be, s ezen keresztül azt a folyamatot, ahogy az újfajta, imperialista módon gátlástalan kereskedelem kiszorítja az elavult, régi patriarchálisat. A fiatal és jóképű Octave Mouret korán felismeri a nagy lehetőségeket, és bőkezű asszonymecénások segítségével valósítja meg merész tervét: a hatalmas, elegáns áruház létrehozását. A gazdag választékkal, olcsó árakkal, ötletes és költséges reklámhadjárattal a régi kiskereskedők képtelenek lépést tartani. Végső és tragikus pusztulásukat a régihez való csökönyös ragaszkodásuk sietteti. Denise, a regény hősnője, egy vidéki kisvárosból érkezik Párizsba. Őt is elkápráztatja a Hölgyek Öröme nagystílűsége, amelynek rövidesen alkalmazottja lesz. Testi-lelki erejét nem törik meg az első idők megaláztatásai, a kíméletlen bánásmód, az embertelen munka. Felemelkedését nem szerencséjének, hanem okos józanságának, szemérmes tartózkodásának köszönheti. Mouret szenvedélye egyre hevesebb iránta, s ezt soha nem a maga céljaira használja. A férfi végül meghódol előtte és életük összefonódik. Idealizált szerelmük hátterében Zola jól kihangsúlyozza a reális valóságot: a különböző manipulációk a nők hiúságával, a szövevényes érdek-kapcsolatok, a pénz utáni hajsza, a szennyes kis üzelmek segítségével lesz teljes a körkép.

Amit nem lehet egy fülszövegben leírni, az az a csoda, amit Zola stílusa és ábrázolásmódja ad hozzá a történethez. Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen csodálatos leírásokat, jellemrajzokat, velős gondolatokat. Talán Szabó Magdánál, de míg Magda leírásai olyanok, mintha ostorral csapkodnák az embert, és hosszan sajgó sebet hagy maga után, addig Zola soraiból inkább gúny árad, ami után azt mondják, bizony jól fején találta a szöget ez a Zola. Akár a kereskedelemről, akár az emberekről írt gondolatait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy ezek mit sem vesztettek aktualitásukból, ugyanakkor számomra még mindig hihetetlen, hogy az 1800-as évek végén is ilyen volt már a világ.

Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy nem olvashattam tovább! De ki tudja, hátha a Rougon-Macquart család sorozatban visszatérnek még:)

 

Csernus Imre friss könyve, A kiút szintén tavaly megkezdett darab volt. Egy könyv a személyes poklok típusairól, arról, hogy hogyan lehet ezekből a poklokból kijutni, önmagunkhoz és másokhoz való őszinteségről, hitelességről, az y generációról, rólunk, a facebookról. Mindez sokszor nem kevés iróniával átitatva. A vége felé már eléggé szájbarágós volt a sok ismétléstől, ami kell is, mert van, amit nem lehet elégszer elmondani az embereknek, de attól még olvasás szintjén nem nyújt olyan nagy élményt.

A citromtorta különös szomorúságáról már írtam. Kár az elvesztegetett időért.

John Greent annyira méltatják a Csillagainkban a hiba kapcsán,hogy nem tudok nem kíváncsi lenni rá. Mivel a nevezett könyv miatt magasan van a mérce és nagyok az elvárások, gondoltam az első könyvével kezdem. Így esett a választásom az Alaska nyomában-ra. Ez a regény azoknak való, akik szeretnének napjainkban játszódó, titokban ivós-cigizős, koleszos történetet olvasni, félénk fiúval, problémás lánnyal a főszerepben. Nekem is volt egy Alaskához hasonló osztálytársam, akin nem lehetett segíteni. Emiatt én nem tudom az ilyen típusú szereplőket megkedvelni, vagy együtt érezni velük. Nálam ez a könyv a "jó, de nem olvasnám el még egyszer" kategória, viszont az tény, hogy John Green jól ír, úgyhogy fogok még tőle olvasni.

Ilyen előzmények után kellett egy krimi. Kitől mástól, mint Agatha Christie-től?! Soron következő regénye a Gyilkosság a golfpályán volt, Poirot-val és Hastings-szel. Agatha Christie milyen lágyszívű volt még a pályája elején! Ez a regénye egy szappanoperával is felért, annyiszor csavart a történeten, és olyan kuszák voltak a viszonyok is. Szórakoztató volt, de vannak ennél jobb regényei is.

Jessica Park regényét biztos nem a magyar címe - Szeretni bolondulásig - alapján választottam, mivel ettől személy szerint sikítófrászt tudnék kapni. Pedig miután végeztem a könyvvel, azt kellett, hogy mondjam, nagyon jól visszaadja a könyv lényegét, az irritálóan közhelyes, szirupos jelentés nélkül. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a könyv címét csak suttogva mertem kimondani a könyvesboltban, úgyhogy a továbbiakban én inkább maradnék az eredeti címnél, és Flat-Out Love-ként fogom emlegetni.

Szóval kétségkívül a borító, valamint MFKata és Angelika bejegyzései alapján lett ez musthave könyv nálam, amit az év eleji könyvstop ellenére, a karácsonyi ajándék könyvutalványomon meg is vettem, majd három nap alatt el is olvastam, azzal az igazi esti, elmélyülős ágyban olvasással.

Bevallom, sokkal sziruposabb, tingli-tanglibb történetre számítottam. Ehhez képest szerintem ez a Jessica Park jól elkapta a fonalat, és nagyon korrekt történetet kanyarított jó kis párbeszédekkel, hiteles karakterekkel, hiteles történettel és hiteles befejezéssel. Idén karácsonykor pedig minden bizonnyal megnő a feldíszített karácsonyfa alatt fekvő molyok száma:) A katarzis néhány napig tartott, de azért várom, hogy megjelenjen a Matt nézőpontjából írt spin off kötet, a Flat-Out Matt.

Végül Émile Zolával és a Rougonék szerencséjével csusszantam át februárba. Ezt még olvasom:) Elöljáróban annyit, hogy nehezen jutottam túl az első oldalakon, mert a temetőről olyan leírást adott Zola, hogy csak olvastam újra és újra, majd hangosan, nem tudtam betelni vele!

A citromtorta különös szomorúsága az én bosszúságom

Aimee Bender

Aimee Bender regénye akkor keltette fel a figyelmemet, amikor néhány hónapja a Molyon sokszor előkerült a friss olvasások között. Örültem, hogy a könyvtárunkban fellelhető (igaz, elő kell jegyeztetni), és annak is, amikor jött az értesítés, hogy átvehető. Nem is halogattam, gyorsan el is kezdtem olvasni.

Az első fejezetek nagyon könnyen peregtek, és szívesen is olvastam, mert bemutatkozott egy szimpatikus kislány és családja, egy idilli otthon. Aztán ahogy Rose a kilencedik születésnapjára sütött citromos tortában megérezte édesanyja érzéseit, és onnantól kezdve minden ételből kiérezte a készítője érzéseit, vártam, hogy a fülszövegben ígért sziporkázó mese kibontakozását elolvashassam, ám sajnos csalódnom kellett. Túl nagyok voltak az elvárásaim, és a fülszöveg is már megint sokkal többet és mást sugallt, mint amit a könyv valójában nyújtani tudott.

Vigyázat, cselekményleírást tartalmaz!

Először is lehet, hogy túl sok Szellemekkel suttogót néztem mostanában, de volt egy olyan elképzelésem, hogy Rose a képességét használni fogja valamire. Nevezetesen arra, hogy felismertesse az emberekkel az érzéseiket, amikkel talán nincsenek is mindig tisztában, és így esélyt adjon nekik, hogy a ráeszméléstől változtassanak életükön. Akkor ért az első csalódás, amikor rájöttem, hogy ezt hiába várom. A következő pedig akkor, amikor ennek a képességnek az lett a következménye, hogy Rose mások kéretlen érzéseit kivédendő, amikor csak tehette chipsen és mindenféle junk foodon élt. Felháborítónak és elfogadhatatlannak tartom, hogy egy díjazott írónő bármilyen oknál fogva is chipsszel és egyéb hasonlóan tápláló és egészséges étellel etesse a főszereplőjét, pláne nem megoldásként beállítva!

A szereplők közül George-ot és az apát tudtam csak megkedvelni. Rose-zal elvoltam, de az anya és Joseph elmondhatatlanul irritáltak, és az egész családszerkezetük rendkívül nyomasztó volt, rosszul éreztem magam a "társaságukban". Nekem elég életszerűtlennek tűntek a viszonyok, bár ahogy haladtam a történettel rájöttem, hogy semmi életszerűt nem kell itt várnom.

Joseph eltűnései nagyon nyugtalanítóak voltak, jókora feszültséget adtak a történetnek. Ráadásul Joe-ról szinte semmit nem lehetett tudni, csak azt, hogy el-eltünedezik, és állandóan le akarja rázni a húgát.

A regény felétől többször is késztetést éreztem, hogy félbehagyjam, majd hogy falhoz vágjam a könyvet. A párbeszédeknél a gondolatjel hiánya kevésbé zavart, mint a "mondta-mondtam" ismétlődése, de a legjobban az zavart, hogy a karakterek jelleme semmit sem fejlődik.

Végül a kíváncsiság erősebb volt, és elolvastam a könyvet. A 291. oldaltól a kegyelemdöfést is megkaptam (jelöld ki, és látható lesz), amikor megerősítést nyert, hogy Joseph székké és egyéb bútorokká változik át. Ez már nekem végképp sok volt.

Spoiler vége! 

Sajnos csalódást okozott ez a könyv. Eleve, ha tudom, hogy túlmegy a mágikus realizmuson, és átcsap szürreálisba, akkor bele sem kezdek. (Érdekes, de ha eleve egy fantasyt vagy sci-fit olvasok, akkor ott semmi bajom nincs a természetfeletti vagy varázslatos dolgokkal, de a szürrealizmust nem bírom.)  Egyrészt nekem ez túl elvont, nemhogy nem tetszik az ilyesmi, de egyenesen sikítófrászt kapok tőle. Másrészt se füle se farka nem volt a történetnek, tök irreális volt az egész, és ahogy a végére értem a katarzis is elmaradt, csak a nagy feszültség maradt.

2013-as olvasmányaim és egy kis 2014-es előretekintés

2013-ban 34 könyvet olvastam el (a polcot itt találjátok), ami darabszámilag majdnem a duplája a 2012-es olvasmányaimnak. Ez önmagában mondjuk nem mérvadó, ha hozzávesszük, hogy tavaly elolvastam mind az öt Trónok harca kötetet, ami alsó hangon kb. 5000 oldalt tett ki. Amúgy számomra nem az elolvasott könyvek mennyisége, hanem a minősége a fontos, és ilyen szempontból az idei év nagyon jó volt, mert csupa jó könyvet olvastam.

Nézzük a legjobbakat.

-Daniel Glattauer: A hetedik hullám (erről nem gondoltam volna év elején, hogy ilyen maradandó jó élményként marad meg)

- Joanne Harris: Csokoládécipő + a folytatása, amit angolul olvastam a Peaches for monsieur le curé (magyarul Csokoládás barack)

- Kathryne Stockett: A Segítség

- Scott Westerfeld: Leviatán és Behemót (nekem ez egy sorozat, nem tudom külön kezelni a két kötetet)

- Katie McGarry: Pushing the limits (kiváló ifjúsági)

- Farkas Lívia: Ennél zöldebb nem lesz

- Jennifer Worth: Hívják a bábát

- Sarah Addison Allen: Édes élet

- Kathrine Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

- Jules Verne: Nyolcvan nap alatt a Föld körül

Két könyvet nem említettem még, ők az abszolút befutók, az idei év legeslegeslegjobbjai:

- Stephen King: 11/22/63 (bármikor újra olvasnám és csak ajánlani tudom)

- Agatha Christie: A titkos ellenfél

Előrelépés, hogy tavaly két könyvet franciául, kettőt pedig angolul olvastam. Érdekes, hogy az év első felében olvastam mindegyiket. Úgy néz ki a második félévre elfáradhattam. Mindenesetre jövőre is szeretnék idegennyelven olvasni.

A 34 könyvből összesen csak 15-öt olvastam könyv formájában, ráadásul ebből 5 könyvtárból kölcsönzött példány volt, 19 pedig e-book volt. Ez az arány meglepett, mert úgy éreztem, több volt a hagyományos könyv, de elmondhatjuk, hogy érdemes volt e-book olvasót venni:)

Összesen két olyan könyv volt, amiket ha nem olvasok el, akkor sem vesztettem volna sokat: A Szent Johanna gimi első része, és a Penumbra úr nonstop könyvesboltja. Számomra mindkettő nagyon unalmas volt. 

15 könyvvel gyarapodtam, amiből hármat ajándékba kaptam. A 15-ből nyolcat már elolvastam, a többi 2014-re marad. 

Várólista csökkentő kihívásra továbbra sem vállalkozom, az olvasás maradjon öröm, nem pedig kényszer. Viszont a 2013-ban beszerzett könyveket szeretném elolvasni, ha már egyszer fontos volt valamikor, hogy meglegyenek, ezenkívül pedig idén javarészt e-bookokat ill. könyvtári könyveket szeretnék olvasni. Van még 3500 Ft értékű könyvutalványom, ami egy évig felhasználható, de a jogosítvány megszerzéséig könyvstopot hirdettem magamnak.

Jövőre 3 könyvet várok nagyon: az új Bridget Jones könyvet, A Leviatán trilógia 3. részét és Anna Gavalda Billie-jét.

Ezekkel, és a tarsolyomban lévő könyvekkel jól megleszek, úgy érzem. :)

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

Arundhati Roy Az Apró Dolgok Istene című regényéről szokatlan értékelést írok, ugyanis még nem olvastam teljesen ki, 120 oldal vissza van. Ettől függetlenül úgy érzem, kialakult a véleményem a regényről, és kötve hiszem, hogy ez változni fog.

Nem érint meg ez a történet. Családregény, ízléses, buja nyelvezettel, jó ritmusa van a szövegnek, és nem érint meg. Időnként sikerült egészen ráhangolódnom, és magával ragadott a szöveg, máskor (és ez a jellemzőbb) meg csak olvasom, és semmi, de semmi hatása nincs. Ha csak az nem, hogy untat, és bosszant, hogy egy regény, aminek ilyen csodálatos címe van, és amiről ódákat zengtek, ennyire közömbös.

Amikor ilyen érzésem van egy könyvvel kapcsolatban, mindig elgondolkodom, hogy feltétlenül akkor lehet-e azt mondani egy könyvre, hogy olvastuk, ha tényleg elejétől a végéig olvastuk. Illetve, hogy például egy ilyen várólista csökkentő kihívás során csak akkor ér-e a könyv, ha ténylegesen végigolvasom. Hiszen fent volt a várólistámon, tehát kíváncsi voltam rá. Beszereztem a könyvet, a két harmadát elolvastam, és kielégítettem a kíváncsiságomat: megtudtam, hogy nem tetszik. Muszáj folytatni? Nem muszáj, de valószínűleg végigolvasom. Egyrészt azért, mert úgy tartom, az utolsó szó elolvasásáig mindig minden megtörténhet, minden csoda és katarzis eljöhet. Másrészt a mások által legimádottabb részek szerintem még ezután következnek. Mindenesetre most úgy érzem, ebben a könyvben nem olvashatok már olyat, ami miatt még egyszer elolvassam az első 270 oldalt.

Jodi Picoult: A nővérem húga

Jodi Picoult regényét múlt hétvégén fejeztem be, és annyira heves érzelmeket váltott ki belőlem - és nem a jó értelemben -, hogy nem is tudtam írni róla, éppen csak egy rövid értékelést a Molyra, és egy vázlatot a menet közben felmerülő gondolataimról. Közel egy hét távlatából megpróbálom rendszerezni ezeket a gondolatokat.

 

Nem tudom, mennyire kell a regény kiinduló helyzetét bemutatnom. Gondolom legtöbbünk könyvesboltban járva tartotta már a kezében a könyvet, olvasta a fülszöveget, talán bele is olvasott már. Aki számára viszont ismeretlen a történet, elég annyit tudni, hogy egy boldog, amerikai család élete dől romokba, amikor hároméves lányukról kiderül, hogy leukémiás. A szülők és orvosok karöltve küzdenek Kate életben maradásáért. A kislány életét egy genetikailag tökéletes donor megmentheti, ezért a szülők még egy gyermeket vállalnak. Eleinte úgy néz ki, elég lesz az újszülött köldökzsinórjából levett őssejtekkel gyógyítani Kate-et, aztán az évek során Annának egyre többször kell orvosi beavatkozásokon átesnie, hogy segítsen Kate-en. Amikor Annának a fél veséjét kellene odaadnia nővérének, Anna ügyvédhez fordul, és pert indít szülei ellen, hogy saját teste felett önrendelkezési jogot szerezhessen, vagyis eldönthesse, milyen orvosi beavatkozásokon vegyen részt. Erről a perről szól a regény, és arról, hogy a szereplők, vagyis a család tagjai hogy élik meg nemcsak Anna lépését, hanem egyáltalán Kate betegségét.

A leírtak alapján A nővérem húga egy mély, fájdalmas és felkavaró regény lehetne, de számomra inkább csalódást okozott, nem is akármilyet. Körülbelül a regény 100. oldalától tudtam, hogy nem fogom szeretni ezt a könyvet, és ahogy haladtam, egyre hevesebb undort éreztem.

Ebben a regényben megtestesül minden, amitől sikítva rohanok ki a világból:

Vigyázat, SPOILERT tartalmaz!

- az alapszituáció a 22-es csapdája: lehetetlen jó döntést hozni, valaki mindenképpen rosszul jár. Egyébként  egyrészt ez az a téma, ami mindenkit érdekel, de senki sem foglalna állást, vagy legfeljebb csak addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerülne, mert szerintem onnantól kezdve senki sem tudná megőrizni az objektivitását. Másrészt ez megint csak egy olyan téma - az ikres meg az időutazós történetekhez hasonlóan -, aminek nincs túl sok perspektívája. A történet befejezésére általában 2-4 forgatókönyv van, és ezek közül egy tuti bejön, tehát nem túl fantáziadús a dolog. Számomra.

- irodalmilag konvergál a nullához: a történetben hat szereplő az elbeszélő: anya, apa, a mártír lány, az elhanyagolt, ezért deviáns magaviseletű báty, az ügyvéd és a jogi gyám. Elég különböző személyiségek, mégis mindenki ugyanolyan nyelvezetet használ, semmi kifejezésbeli eltérés nincs közöttük, pedig ha belegondolunk, valószínű, hogy egy 16 éves lázadó kamasz, aki utálja a világot, nem ugyanúgy kommunikál, mint egy ügyvéd. Például.

- a karakterek sablonosak és közhelyesek, semmi eredetiség nincs bennük. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de rinyagép az összes. Azt a siránkozást, amit a szereplők művelnek, még egy délutáni szappanoperában sem viselem el, nemhogy egy regényben! Egyébként hiszem, hogy nem a történet témájával van a probléma, hanem a regény stílusával.

- a szerelmi szál kiszámítható, undorítóan felszínes, és giccses. Egyrészt, persze, hogy pont nekik, pont most kell találkozniuk. Jodi Picoult feltalálta a spanyol viaszt, ilyen szerelemre irodalmi művekben még tényleg nem volt példa, csak minden ponyva így kezdődik (így folytatódik, és így végződik). LERÁGOTT CSONT! Én nem hiszem, hogy van még egy olyan hülye, mint Julia, aki egész életében nem tudja kiheverni, hogy tizennyolc évesen otthagyja a barátja. Bocsánat, van még egy ilyen hülye: Campbell. És most őszintén, ki szakít szó nélkül ilyen ürüggyel, mint Campbell? Aki ilyen hülye, haljon meg.

- a tárgyalás: bármennyire borzalmas is a regény 90%-a, az utolsó oldalak tényleg tartogattak olyan fordulatokat, hogy megenyhültem. Ha a tárgyalás ítéletével véget ért a regény, megkönnyebbültem volna. De így, hogy nem ért véget, csak megint felhúztam magam. A szeretetnek valóban elképesztő ereje van, de számomra ez annyira cukormázzal leöntött, hollywoodi befejezés volt, hogy szörnyű. Nagyon mű, rettentő nyálas. Megtörténik a csoda. Csak nem valóságos. Szegény kis Anna, aki azért született, hogy a nővére donorja legyen, lám, megtette feladatát... Sajnálom, de ezt a fajta fordulatot nem tudom szépnek értékelni. Jodi Picoult kezet foghat Audrey Niffeneggerrel.

- a regény drámaisága: Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa mamija jut eszembe, és arra gondolok, hogy abban a rövid kis könyvecskében mennyivel több drámaiság van, mennyivel szívhez szólóbb, noha nem hangzanak el benne nagy szavak. Szerintem egy dráma nem attól lesz dráma, hogy az anya két oldalanként bőg és azt hajtogatja, hogy "de hát az életedről" van szó. Megint csak azt tudom mondani, a rinyálás nem egyenlő a drámaisággal, és nem hiszem, hogy ezt a témát nem lehetett volna másként kezelni.

Hogy én mit gondolok a befejezésről?
Kate 13 éve leukémiás. Tökéletesen tisztában van vele, hogy még ha Anna oda is adná neki az egyik veséjét, az életét nem mentené meg vele, legfeljebb meghosszabbítaná, amíg a többi szerve is fel nem mondaná a szolgálatot. Vagyis ha ilyen szempontból nézzük, hiábavaló lenne a vesetranszplantáció, hiszen Anna addig tudná csak nővérét segíteni, amíg olyan szervére nem lenne szüksége, ami neki is kell. Akkor a szülők mit csinálnának?  Sara mondaná, hogy Anna, kislányom, add oda bármelyik szervedet, tudod, hogy Kate-et csak így menthetjük meg, hiszen ő a lányom, nem hagyhatom meghalni. Jodi Picoult istent játszik, és közbeavatkozik úgy, hogy se Annának, se a szülőknek ne kelljen döntést hozniuk, és Kate is életben maradjon, ezúttal örökre egészségesen. Ez az, a karakterek és a szöveg mellett ez teszi számomra ellenszenvessé és ellentmondásossá ezt a regényt, megtaláltam az okát. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szituációban borzasztó nehéz és rossz lehet anyának lenni. A 'ha ezt az ujjamat harapom, ez fáj, ha a másikat, akkor pedig az' klasszikus esete. Olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy Anna tényleg csak egy bármikor feláldozható eszköz az anyja szemében, ami kimondhatatlanul ellenszenvessé tette Sarát, olyannyira, hogy nem tudtam átérezni igazából a család helyzetét. Holott amikor Anna megfogant, akkor még tényleg csak az őssejt levételéről volt szó, tehát lehetett volna úgy is, hogy Kate meggyógyul tőle, és akkor Kate is és Anna is egyszerű gyerekekként nőjenek fel. Ezzel szemben azonban az az érzésem, hogy az anya karakterében Jodi Picoult akarata, érzései jelennek meg, aki mindenáron életben akarja tudni Kate-et, le akarja győzni a rákot, és nem számít, hogy ezt milyen áron éri el. Ezért érzem Sarán is végig, hogy egyedül Kate számít, és Anna csak bármikor felhasználható szervek összessége, akinek pechére lelke és személyisége is van. Számomra itt vérzik végképp el a regény.

Ti mit gondoltok, hogy látjátok?

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

"Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol… A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak?" 

Szerintem Agatha Christie a Tíz kicsi négerrel műfajt váltott: krimi helyett drámát írt. Hiába a próza forma, annyira minimális a leírás, szinte párbeszédekre épül. Nyomasztó, fenyegető regény, minduntalan Maurice Maeterlinck Hívatlan vendég című drámáját juttatta eszembe. El tudom képzelni, hogy ebben teljesedett ki Agatha művészi pályája, de sokkal jobban szeretem a regényesebb Miss Marple vagy Poirot történeteket.

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu!

Rácz Zsuzsa. Terézanyu. Néhány évvel ezelőttről vannak róla emlékeim. Rémlik, hogy szerettem Rácz Zsuzsa stílusát, és az is, hogy mennyire zavart a brit-magyar párhuzam Bridget Jonesszal. Sokáig egyáltalán nem is voltam kíváncsi a folytatásra. Először nyár elején inogtam meg, amikor egy üzletben megláttam 399 forintos áron. Akkor még ellenálltam. De amikor két hónappal később még mindig megvolt, betettem a kosaramba, mondván: mit veszíthetek?

Nagyon is sokat veszíthettem volna! Megfosztottam volna magam egy nagyon jó olvasás élménytől, mert nagyon jó volt ezt a könyvet olvasni. Rácz Zsuzsa nagyon jól ír. Nem bírtam megállni, hogy ne olvassam a könyvet. Annyira jó a stílusa. Annyira lendületesen és tartalmasan ír, látszik, hogy ő jó ebben, egyáltalán nincs erőlködésszaga a sorainak. Számomra hatalmas pozitívum, hogy a "szingli-vagyok-pasi nélkül is megállom a helyem-de jajj, miért nem kellek én senkinek" problémakörén átléptünk, ez már inkább az én-keresés és a hogyan tovább krónikája. Egy könyv arról, hogy miként lesz egy nőből Terézanyu, és hogyan talál vissza a nőiségéhez, hogy egyes családtagok milyen kitartó munkával ássák alá az önbecsülésünket, és hogy lehet ezen túllépni. Egy csodálatos fejezet egy csodálatos, irodalmár nagymamáról, és Indián:)

(Személyes véleményem: Rácz Zsuzsában minden megvan ahhoz, hogy jó író legyen, de az az érzésem, hogy egyelőre még terápiás céllal ír. Szeretem az önéletrajzi ihletésű regényeket, de remélem olvashatunk másmilyen műveket is tőle!)

U.i.: Könyv nem esett még így szét a kezemben! Hogy lehet így kötni egy könyvet?