Garay Zsuzsanna: Találkozások

Hosszú regényeket megszégyenítően magával ragadott ez az alig 150 oldalas kisregény. Tizennyolc véletlen találkozás, az elérhetetlen, titokzatos egyik, és a mindig rendelkezésre álló, nem kellő másik. Vágy, inspiráció, gondolatok. Az ilyen típusú "kapcsolatokban" a felek mint a zár meg a kulcs: illeszkednek, és az egyik minden további (erőfeszítés és folytatás) nélkül megnyitja a másikat, szabad folyást engedve érzelmeknek, önismeretnek. A tragédia, hogy a zár nem hat a kulcsra.

Imádom az ilyen történeteket és Garay Zsuzsanna nagyon jól ír, olvastam volna még tovább is. Olvassátok el.

Olyan rendszertelen találkozások sorozatáról szól ez a könyv, amiket nem terveztek meg előre, nem egyeztették a helyszínt, az időpontot, csak úgy megtörténtek. Az író felidézi a találkozásokat, hogy megértse, mi is történt valójában. Minden egyes találkozás után új színben látjuk az író szerelmét. Valahányszor az elbeszélő azt hitte, hogy egy lépéssel közelebb került a lány titkához, mindig kiderült, hogy csak egy festett maszkot látott, és nem a valódi arcot. A kiragadott mondatok sablonosak önmagukban, el kell olvasni az egész történetet ahhoz, hogy kirajzolódjon az igazi arckép.

Ki lennék?

PuPilla kérdésére válaszolva, három szereplőt választottam arra a kérdésre, hogy

Melyik általad olvasott könyvben vállalnál szerepet, ki lennél és miért?

PuPillához hasonlóan elsőre nekem is a Harry Potter könyvek ugrottak be. Azt hiszem a legtöbb embert valamilyen formában vonzza ez a mágikus világ. Nagyon szívesen kipróbálnám a roxforti varázsló életet, na meg a vajsört (vajsör híján Werther's Originalt szoktam eszegetni HP olvasás közben, de legutóbb - tudjátok, amikor kinevettek - nem kaptam -.- ), de a sütőtöklé ellen sem lenne kifogásom. Legszívesebben Hermione vagy Ron lennék, Harry semmiképp.

Miss Marple is szívesen lennék. Nagyon élvezném a nyomozásokat. Imádnám. Poirot-t is szeretem, de ő olyan kényeskedő, hogy nem azonosulnék vele. Miss Marple viszont aranyos:)

Nem könnyű bevallani, de Bella is lennék. Bár a karakter és jómagam között nem nagyon vélek közös vonást felfedezni, ráadásul a vámpír körítés sem vonz, de Edward miatt lennék a helyében: szeretnék én is ennyire szeretni valakit, úgy, hogy nem csökkennek az érzelmeim, nem bizonytalanodok el, nem unom meg, nem ábrándít/ábrándulok ki, és ez fordítva is igaz.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

"A könyv szereplői, akik ugyanolyan valóságosnak tűntek a szememben, mint a levegő, amelyet belélegeztem, magukkal ragadtak, és végigvonszoltak egy kalandokkal és rejtélyekkel teli alagúton, melyből eszem ágában sem volt megszökni. Nem tudtam kivonni magam a történet varázsa alól, lapról lapra követtem őket, amíg csak fáradt tekintetem az utolsó oldalra nem siklott."

Carlos Ruiz Zafónnál jobban nem tudom megfogalmazni, én is így éreztem magam. Hihetetlenül bensőséges élmény volt olvasni, olyan érzés, mintha egy puha és meleg pléd takarna, ami alá mindig jó bebújni. A terjedelme (~ 600 oldal) is igen kellemes - mondjuk én szeretem a hosszabb műveket, amiket egy hétig is olvasok akár, úgy, hogy 60-80 oldalt olvasok naponta, és ha még tetszik is, az csodálatos -, szerencsére Zafón nem sajnálta a papírt, hagyta életre kelni és saját ütemében kibontakozni a történetet.

Ami a szereplőket illeti, véleményem szerint egy szereplőről, Fermínről mondható el, hogy igazán kidolgozott a karaktere, nekem ő a személyes kedvencem is,  de a többieket is igyekezett valamiféle egyedi attribútummal ellátni a szerző, amit szintén csak értékelni tudok.
Sokan írták, hogy a Szél árnyéka egy izgalmas krimi, szerelmi történet, de nincs híján a misztikumnak sem. Ezen kívül gyönyörű a nyelvezete, és kikiáltották szépirodalomnak, amivel egyet is értek. (A fenti borítót azért szeretem, mert annyira illik Carlos Ruiz Zafón stílusához.) Viszont ami engem illet, tartózkodnék a műfaji kategorizálástól, mert számomra valahogy túl nagy elvárásokat támasztanak ezek a nagy szavak, ezzel szemben a történetre azt mondanám, nyomozás egy különös-különleges író után. Rejtély, de még mindig azt mondom, hogy a krimi Agatha Christie-nél kezdődik.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, legszívesebben már most újra is olvasnám (de hát ugyebár azon vagyok, hogy nullára redukáljam a jelenlegi olvasmányaimat, mielőtt az itthon várakozó inkább meg sem mondom hány könyv közül elkezdeném valamelyiket). Így érezhették magukat Dumas és Hugo korabeli olvasói. Jó, hogy minden században vannak ilyen írói.

Barcelona csendes óvárosának szívében hatalmas épület áll. Az ódon palota falai különös labirintust rejtenek: ez az Elfeledett Könyvek Temetője. 1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a látogatás az akkor tízéves Daniel Sampere egész életét gyökeresen megváltoztatja majd.

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka hatalmas nemzetközi sikert aratott, több, mint negyven nyelven jelent meg. Az író páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényével olvasók millióit hódította meg világszerte. Regényei valóságos labirintusok, tele titokkal, szenvedéllyel és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

A Viharsziget óta nem olvastam krimit mostanában. Az az igazság, hogy akkor abban. Sokkal többet vártam tőle. Nem is annyira a történetben csalódtam, sokkal inkább az elbeszélés módjában, és még csak azt sem mondhatom, hogy rossz stílusa lenne az írónak, egyszerűen nem érintett meg, nem ragadott magával. Anyának tetszett, ezért kihoztam a Sötétség, fogd meg a kezem című regényét is. El is olvasta, egy héttel később beszélgettünk, és érdekelt, hogy milyennek találta. Hosszasan gondolkodott, mire eszébe jutott, hogy egyáltalán miről szólt... Ez, azt hiszem sok mindent elárul, úgyhogy nyugodt szívvel félreteszem Dennis Lehanet egy időre.

Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?

Miután annyi jót hallottam már a Dexter című sorozatról, mertem remélni, hogy nem lesz ekkora csalódás tetszeni fog, és így is lett. Nagyon magával ragadó az egész regény stílusa. Annak ellenére, hogy egy sorozatgyilkos egyes szám első személyű elbeszélését olvassuk, már-már azon kapjuk magunkat, hogy szimpatizálunk a sráccal, nem rossz ember ő, sorozatgyilkos volta csupán a bűnügyek felderítését szolgálja, de a légynek sem tudna ártani, a sorozatgyilkosokat sem megöli, hanem mondjuk letöri a matchboxuk visszapillantótükrét. Számomra inkább könnyed kikapcsolódást nyújtott, mintsem izgalmas nyomozást, vagy ijesztő, gyomorforgató lélekelemzést. Viszont nem tudom egy ilyen témájú történetnél mennyiben pozitívum a könnyedség, elvégre nem feltört nyuszitojásokat találtak a fűben, valahogy mégsem tudtam kellőképp komolyan venni. Elnagyoltnak érzem a regényt, Dexteren kívül elnagyoltak a karakterek, elnagyolt a nyomozás (igazából több gyilkosság is történik, és hamar rájönnek, hogy ugyanaz az elkövető. Ki kellene deríteni, hogy ki az, de nem tudják honnan induljanak, hol kezdjék a nyomozást. Aztán egyszer csak Dexter telepátiás úton megoldja az ügyet, ami tulajdonképpen érdekes volt, de amilyen régimódi vagyok, jobban szeretem, ha úgy kell összerakni a részleteket... avagy Agatha Christie szintjét minimum tessék megütni), viszont forgatókönyvnek kiváló. A sorozatot nem láttam, de megfilmesítve nem lehet rossz, lehet, hogy a folytatásokra inkább sorozatként lennék kíváncsi. Nekem kellemes kikapcsolódás volt, egy kis hiányérzettel a végén, de ez ne rettentsen el senkit.

NAPPAL SÁRMOS RENDŐRSÉGI SZAKÉRTŐ. ÉJSZAKA BRUTÁLIS SOROZATGYILKOS. HÁT LEHET EGY ILYEN EMBERT NEM SZERETNI? Íme Dexter Morgan, a báránybőrbe bújt farkas. Jóképű, jó humorú, udvarias és végtelenül kellemes ember, aki a miami rendőrség szakértőjeként dolgozik. De a gyerekkorában ért traumák hatására folyamatos küzdelmet vív dühödt démonaival. Nincs mit szépíteni a dolgon: Dexter Morgan egy sorozatgyilkos. Bár pszichopatának elég szimpatikus, hiszen kizárólag rossz embereket öl meg. Aztán amikor kegyetlen gyilkosságsorozat áldozatai bukkannak fel egymás után a városban, és a tettes módszereiben Dexter mintha a sajátját vélné felismerni, cselekednie kell. Kénytelen lesz végére járni az ügynek. Ja, és természetesen le kell csillapítania egyre veszettebbül dühöngő démonait is, ami szintén nem egyszerű feladat. Jeff Lindsay 1952-ben született, és korábban színpadi szerzőként dolgozott, akinek műveit nagy kritikai sikerrel játszották New Yorkban és Londonban is. Jelenleg Floridában él feleségével, a szintén író Hilary Hemingwayjel, aki Ernest Hemingway unokahúga. Közösen írták a Hunting With Hemingway (Vadászat Hemingwayjel) című dokumentumregényt. Lindsay számára a Dexter-könyvek hozták meg az átütő sikert. Többszörös díjnyertes tévésorozat készült belőlük a Sírhant Művekből is ismert Michael C. Hall-lal a főszerepben.

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

A legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról, és az igazi testvéri összetartásról.

Az időutazó feleségét már olvastam, magával ragadott, jó volt olvasni, de mint azt tudjátok, nem szeretem az időutazásos történeteket. Kíváncsi voltam a Highgate temető ikreire. Már a puszta tény, hogy nincs  benne szó időutazásról, is szimpatikussá tette a történetet, érdekelt, mit hoz ki ebből az ikres-kísértetes alapból. 

Lobo és Nima nagyon jól leírták, amiket a szereplőkről tudni lehet, ezért ebbe nem is mennék bele. Inkább csak kiegészítem néhány gondolattal.

Egészen az utolsó negyven oldalig ódákat zengtem a könyvről: nagyon-nagyon olvasmányos volt, teljesen magába szippantott, láttam magam előtt a Highgate temetőt és a Vautravers-házat, az ikreket, Martin lakását, Amszterdamot, úgy éreztem, szépen hagyja kibontakozni a szereplők közti kapcsolatokat. Aztán jött a 382. oldal, és azóta meg tudnám ütni Audrey Niffeneggert. Hogy ilyen fordulatot vegyenek az események?!

Audrey Niffenegger ugyanazon oknál fogva szeretem és nem szeretem: a játékossága miatt. Tetszik, hogy meséket ír. Olyan történeteket, amikről tudjuk, hogy ilyen úgysincs a valóságban, mégis nagyon valóságos karaktereket, érzéseket ábrázol. Szeretem, ahogy ezt a két végletet ötvözi, és olvasás közben magára vonja és fenntartja a figyelmet, mintha jelen lenne olvasás közben, nem minden írónak jön ez össze.

Egy bajom van a meséivel. Az oké, hogy nem híve a sablonos, happy enddel végződő történeteknek, tanmeséknek. Le a kiszámíthatósággal, népneveléssel, volt, van, és lesz mindig valaki, aki kimondja a nagy igazságokat, rendben. De hogy a tetőpont után rendre úgy fejezi be a regényeit, hogy nem enyhíti, hanem még direkt fokozza a feszültséget, és nem oldja fel a végén sem?! Ki vagyok akadva ettől, ami úgy látszik Niffenegger védjegyévé válik. Elolvastam. Addig a bizonyos 382. oldalig nagyon-nagyon tetszett, azt hittem belopja magát a kedvenceim közé. De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy ha ennek ez a vége, mit nyertem azzal, hogy elolvastam? Sok hűhó semmiért, ugyanúgy, mint az Időutazó esetében.

Azt gondolnám, hogy egy regényen belül az író óhatatlanul szimpatizál valamilyen szinten a szereplőivel. Itt úgy kiszúrnak azokkal, akikkel azt hittem szimpatizál, hogy csak néztem... Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy az Időutazóban Clare-nek hatszor vagy hétszer el kellett vetélnie, mire Alba megfogant, majd Henry lábait egy laza mondattal levágta, de miután a Highgate-ben is tartogat egy-két kedves gesztust, megállapítom: ez a nő könyörtelen és beteg. Haragszom rá, mert a történetei még napokig a fejemben járnak, tovább élnek a szereplők, de nagy valószínűséggel nem olvasom el őket még egyszer, mert tudom, hogy csak felidegesíteném magam a végén. Megint. -.-

Kedvenc karakterem: Martin és Valentina. 

Körkérdés az olvasásról

Október 9-én kerül Orosházán megrendezésre a Justh Zsigmond Városi Könyvtár által szervezett könyves programokkal tűzdelt vidám kis nap. Lesz itt könyvelhagyás, sok-sok meghívott könyvesbloggerrel (még nem tudom, hogy el tudok-e menni) kerekasztal beszélgetés, meg író-olvasó találkozók és mindenféle móka-kacagás.

A kerekasztal beszélgetésen a jelen lévő bloggerek és az érdeklődő közönség együtt vitatkozhat majd a könyvekkel kapcsolatban felvetett kérdéseken. Feldobták a labdát a bloggereknek, így 5 szóra kell asszociálni újabb 5 szót, ami majd terítékre kerül az asztalon. Én Szilvitől és Zakkanttól kaptam felkérést.

Olvasás: kikapcsolódás, látókör tágítása, utazás, függőség, színes cetlik a kedvenc részeknél

Kortárs magyar irodalom: többnyire ismeretlen, novellák, ponyvák - eltúlzott marketing, nem ponyvák - méltánytalanul mellőzöttek

E-könyv: "csak" egy fájl, személytelen, idegen, elérhető olvasó kellene, praktikus

Könyves blogok: sok van, bővebb értékelések, barátkozás, érdekes, hasznos

Könyvtár: széles választék, segítőkész emberek, spórolás, olvasott könyvek (betört gerinc, szamárfül, aláhúzások), a már nem kapható könyvek tárhelye

Akiknek tovább adom: Ficka, PuPilla, Tasi Orsi, Plüsskutya, Miestas

Az októberi találkozón a bejegyzést vagy e-mailt írók között kisorsolunk egy három könyvből álló könyvcsomagot is a Partvonal Kiadó jóvoltából. Sőt, az összegzett véleményekről íróvendégeinket, Rácz Zsuzsát és Závada Pált is alaposan kikérdezzük majd.

Augusztusi könyvmustra

Nem tudom ki hogy van vele, de ha ideges vagyok, nem tudok olvasni, legyen szó akármilyen jó könyvről, nem tereli el a figyelmemet, nem tudok félrevonulni egy-két órára, és ha mégis olvasok, akkor még azon is beidegesedem, hogy nem tudok elég figyelmet szentelni a regényre, nincs az az élmény, amit úgy szeretek.

Az augusztus elég stresszes volt számomra, nem írtam az elolvasott könyvekről a könyves blogomon, nem is értékeltem őket, sőt, molyon is elég felszínesen nézelődtem. Számomra is meglepő, de ettől függetlenül olvastam. (A címekhez belinkelem a molyos adatlapjukat, és azt hiszem spoilerezni is fogok, szóval óvatosan olvassátok.)

Először is itt volt A történetárus. A sok dicsérő szó, a szép borító és a fülszöveg tévútra vitt, azt hittem egy fajsúlyos szépirodalmi művet fogok olvasni. Nem így lett. Az első oldalakon nagyon ellenszenves volt a főszereplő első szám első személyű elbeszélése, irritált a nagyképűsége, hiába tudtam, hogy van mire büszkének lennie, akkor sem szimpatizáltam vele. A későbbi, másokról szóló fejezeteket már sokkal jobban élveztem, az Írói Segélyszolgálatról szóló rész pedig kimondottan tetszett, mondjuk nekem mi nem tetszik, ha az írásról szól? Szerencsére Márai Négy évszakában is mindig akad egy-egy gondolat magáról az írásról, szívesen olvasok erről. (Mily meglepő.)

Ha elkezdtem olvasni, pillanatok alatt magával ragadott, szerettem olvasni. Ennek ellenére vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Hiába, nem mindenkinek megy a műfajok keverése, Jostein Gaarder esetében is többre értékeltem volna, ha nem próbálja ötvözni a memoárt, a krimit és azt a fajsúlyos szépirodalmat, amikor beteges szerelem szövődik a szereplők között, hanem kiválasztott volna egyet, de azt rendesen megírja. Nem sajnálom, hogy könyvtári könyvként olvastam, fájt volna, ha pénzt adtam volna érte. Na jó, még akciósként nem zárom ki, de teljes áron jobb, hogy nem.

A gójátékosra emiatt az értékelés miatt figyeltem fel:

Ez egy nagyon szépen megírt történet, lágy és nőies, közben pedig tele van erővel. Írója úgy játszik a szavakkal, mintha hárfavirtuóz lenne. A hangulata valami félelmetesen gyönyörű, költőiséget lop a lelkembe, pedig néhol borzalmakról mesél.

Végül ezzel az értékeléssel értettem egyet:

Talán igaz a hír, hogy kitin van a szívemen. nekem ez fájt. A történet lágya inkább az agyamat támadta. Oké, szóvirágsziromhullás , sőt mondatvirágtengeráramlás… de még ez is kevés. Nem nyafognék, de most már késõ, kitint nem old a jégszívében.( bocsánat ;)

Szóvirágsziromhullás, mondatvirágtengeráramlás - tökéletesen kifejezik ezek a szavak a regény stílusát. A végtelenségig erőltetett leírása minden fűszálnak, falevélnek, napfelkeltének és alkonyatnak. Szegény írónő nagyon szépirodalmit akart alkotni, ponyvára futotta, abból is a gyengébb fajtából. Tulajdonképpen a fülszöveg minden mondata igaz a regényre, ha tagmondatonként nézzük, csak az a probléma, hogy összességében egy teljesen más történetre utal, mint amiről valójában szól a könyv. Nevezetesen egy 16 éves lányról, aki lefekszik egy sráccal, teherbe esik, de el kell vetetni, mert a szigorú társadalmi szabályok miatt nem vállalhatja sem a kapcsolatot, sem a babát. A srácot megölik, mert ellenálló, és az utolsó negyven oldalon a lány kitalálja, hogy élete szerelme a másik srác, akivel minden délután gót játszik. Igaz, hogy az előtte lévő 220 oldalon kábé szóra sem méltatja, nem is tetszik neki, igaz, hogy a srác is minden prostituálttal lefekszik, de ott, az utolsó negyven oldalon csak úgy egymásba szeretnek, és meghalnak. Csodálatos történet, tényleg... Komoly fenntartásaim voltak már néhány oldal után, de kíváncsi voltam, mi sül ki belőle végül. Kellenek az ilyen könyvek is, hogy a jókat még jobban tudjam értékelni.

Eric-Emmanuel Schmitt a Noé gyermekével sem okozott csalódást. Az ő műveit mindig nagyon intim élmény olvasni, megérinti az ember szívét, nem tehet róla. Szerintem ő még egy kiló narancsról is tudna úgy írni, hogy megnevettessen és megríkasson.

A Noé gyermeke  visszamegy a második világháború idejére, egy vidéki kolostorba, ahol zsidó és nem zsidó gyerekek próbálják átvészelni a háborút. Nagyon szép a mondanivalója, simán elolvastatnám a gyerekekkel, amikor a második világháborúról tanulnak.

Számomra EES a 21. századi mesemondó, igazi felüdülés minden műve.  Tetszett, csak ajánlani tudom.

A Viharszigettől is sokat vártam, de engem ez sem vett le annyira a lábamról, mint másokat. Mondjuk tudom magamról, hogy a krimiket alapvetően nem tudom annyira értékelni, mint pl. a családregényeket, de az eddig olvasott krimijeimhez képest sem volt nagy eresztés.

A történet 1954-ben játszódik, ami fontos, mivel a történet egy elmegyógyintézetben játszódik, olyan korban, amikor a pszichológia és pszichiátria kezelési módszerei meglehetősen kezdetlegesek és kegyetlenek voltak. Ehhez képest egyszer-kétszer szóba kerül az évszám, de nem nagyon van olyan leírás, amitől úgy éreznénk, tényleg az ötvenes években járunk. Ugyanakkor elég univerzális a történet, hogy ne kelljen feltétlenül a múlthoz kötni.

A szereplőket nem tudtam igazán megszeretni, bár többször megnevettetek. A végkifejletet ismerve tökéletes a nyomozás, de ugyanaz a bajom ezzel a könyvvel is, mint az időutazásos sztorikkal: ha kettőt ismersz, ismered az összeset. Kikapcsolódásnak kellemes, de nekem ez is könyvtárból kölcsönzős kategória.

Heti könyvbeszerzés és olvasás

A héten jobbnál jobb könyvekre tettem szert.

Először is gyorsan megrendeltem akciósan a Novecento-t, még mielőtt úgy járnék, mint a Tengeróceánnal: teljesen beleszeretek, aztán sehonnan nem lehet beszerezni.

Utána megrendeltem Dennis Lehane Megszentelt életek című könyvét, mert annyi jót olvastam már róla, és ez is akciós volt:D

Menet közben be kellett ugranom a könyvtárba Charles de Coster Thyl Ulenspiegel című regényéért. Ez amolyan kötelező olvasmány. Ebből buktam belga irodalomból, úgyhogy el akarom olvasni. Amúgy már előre utálom, talán pont emiatt... mindenesetre molyon sem szerették túlságosan...

Rejtély, hogy hogyan, de még három könyv vándorolt aznap haza velem... A Viharsziget, szintén Dennis Lehane-től, mert végre pont bent volt. A Pi élete Yann Marteltől, amiről tényleg mindenki csak szuperlatívuszokban nyilatkozik. A prológust elolvastam, ígéretesnek tűnik, bár nem jó jelnek tekintettem, hogy a hátulján a Godot-ra várvát megemlítik... A gójátékos volt az utolsó zsákmányom, de hatvan oldal után épp azt fontolgatom, hogy abbahagyom. Dagályos és giccses, de adok neki még egy esélyt, hátha más lesz, ahogy összeérnek a szálak.

Az a legszebb az egészben, hogy ennyi könyv mellett a Harry Potter sorozatot olvasom a legszívesebben. A molyos várólistám megállt 66-nál, már direkt nem is teszek hozzá semmit, olvasok, egyre csak olvasok, és mégsem fogy a lista^^' Három Szabó Magda könyv is vár amúgy, és Harry Pottert olvasok, esetleg krimire vágyom, de végül Harry Potter lesz belőle... és ennek ellenére még Eric-Emmanuel Schmitt Noé gyermeke című művét biztos megveszem, mert kell. Azt hiszem erre mondják, hogy hörcsög. XD

Kreatív összeállítás díj:)

Köszönöm Fickának, hogy megint meglepett! Nagyon örültem neki.

Ezt a díjat most két molynak adnám tovább: Ildynek és tataijuccnak. Nemrég fedeztem fel a blogjukat, de nagyon szívesen olvasom az értékeléseiket.

A gójátékos

"A város ott nyúlik el alattunk az ezüstösen csillogó szürke halpikkelyekhez hasonló háztetők végtelen sorával. A kanyargó utcák mély barázdákat vágnak a felületbe. A csupasz platánok az égre rajzolják száraz-szikár írásjeleiket."

Szeretem a szépirodalmat, a képeket, de ez így, egymás után, minden oldalon töménytelen mennyiségben nekem sok. Megvakulok. XD