2014-es olvasmányaim és egy kis 2015-ös előretekintés

Tavaly is írtam évösszegzést, idén sincs ez másként. Valahogy mindig olyan jó érzés áttekinteni egy egész év olvasmányait.

Ők voltak a 2014-es kiválasztottak:

Mennyiségileg 35 könyvről van szó, igaz, kettő még folyamatban van (az Ennél zöldebb nem lesz és a 8 perces meditáció). Ebből 21 önálló könyv volt, a többi pedig 4 sorozat részeiből állt össze. 4 könyv újraolvasás volt, oldalszámot tekintve 10-11000 oldal lehet összesen. 17 a saját könyveim közül került ki, 14-et e-bookban olvastam, 2-t könyvtárból kölcsönöztem. 2014-ben 18 könyvet vásároltam magamnak (amin meg vagyok lepődve, év közben úgy tűnt, mintha csak 1-2 könyvet vettem volna), 7-et pedig ajándékba kaptam. Idegen nyelven (angolul) csak egyetlen könyvet olvastam, John Greentől a The Fault in Our Stars-t, bár podcasteket és videókat viszont néztem eredetiben.

Egy híján ugyanannyi könyvet olvastam el, mint 2013-ban. Év elején összeállítottam magamnak egy listát a 2014-es év várományosaival, ami 26 könyvet tartalmazott, és nagyon lendületesen el is kezdtem olvasni őket, aztán a lelkesedésem nem tartott sokáig, 8 könyv után kifulladt. Ennek egyik oka az volt, hogy rájöttem, a feltett könyvek egy része iránt nem érzek valódi kíváncsiságot, mások dicsérő szavai kapcsán kerültek a látóterembe, de igazán nem szólítanak meg. Ezenkívül az sem bizonyult szerencsés választásnak, hogy sorozatok első részeit is feltettem a listára, és úgy voltam vele, hogy ha belekezdek egy sorozatba, nem fogom félretenni azért, mert a folytatás nem szerepel a listán, ha viszont tetszik, nyilván folytatom, akkor pedig a listával nem haladok. Ekkor feltettem magamnak azt a nagyon egyszerű kérdést, hogy miért is olvasok? Nem azért, hogy jól érezzem magam közben? De igen. Nekem pedig ezzel nem fér össze, hogy előírások alapján olvassak, úgyhogy szépen hagytam a csudába a listát. Év vége felé majdnem elcsábultam a várólista csökkentő posztok és 2015-ös Reading Challenge láttán, de végül beláttam, hogy ezek nem nekem valók.

Az idei év célkitűzése, hogy az itthoni olvasatlan könyveket elolvassam, és hogy valóban olyan könyveket olvassak, amik megszólítanak. A tavaly ilyenkori bejegyzésemet visszaolvasva nem változott a szemléletem. Akkor azt írtam, 3 könyvet várok nagyon: a Bridget Jones 3-at, Scott Westerfeldtől a Leviatán trilógia 3. részét és Anna Gavalda Billie-jét. Ezek közül végül csak a Góliátot olvastam, de nem bánom, hogy a másik kettő kimaradt.

A tavalyi olvasmányaimra egyáltalán nem panaszkodhatok, mindössze egy könyv volt, amit kiemelkedően rossznak éltem meg: Aimee Bendertől A citromtorta különös szomorúsága. Volt néhány könyv, ami nem hagyott mély nyomokat bennem, de a java magával ragadó, emlékezetes olvasmány volt.

A legjobbak időrendi sorrendben:
- Émile Zola: Hölgyek öröme (kedvenc könyvet és kedvenc írót is avattam)
- John Green: Csillagainban a hiba
- Veronica Roth: A beavatott trilógia
- Scott Westerfeld: Leviatán trilógia
- Cassandra Clare: A Végzet Ereklyéi sorozat

Kíváncsi vagyok 2015-re. :)

Cassandra Clare: Mennyei tűz városa

Egy kicsit félrevezető a bejegyzés címe, mert ugyan valóban a Mennyei tűz városa kapcsán írom, de valójában az egész Végzet ereklyéi sorozatról fog szólni.

A sorozat első részét, a Csontvárost, még szeptemberben olvastam. Miután egy hónapot töltöttem Wass Albert társaságában a Kard és kasza című családregényének köszönhetően, valami könnyedebb hangvételű irományra vágytam, amire nem nehezedik évszázadok történelme.

A történetről nem sokat tudtam, csak amennyit a fülszöveg elárult:

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.

 ... és bevallom ez alapján egy elég gyenge könyvet vártam, és azt hittem körülbelül a feléig fogom bírni idegekkel, aztán félbehagyom. De az egyik kolléganőm addigra már látta a filmadaptációt, ennek hatására épp a könyvet olvasta, és ódákat zengett a történetről, úgyhogy gondoltam elolvasom én is. Tök fura egyébként, mert amikor új könyvet kezdek, általában mindig tudom, hogy hol találkoztam vele először, vagy hogy került a látószögembe, a Csontvárosnál viszont olyan érzésem volt, hogy találkoztam én már vele korábban is, de nem tudom hol. És most, hogy az eredeti és a filmes borítót egymás mellé raktam, leesett, hogy egy időben nagyon sok blogon lehetett értékeléseket olvasni erről a könyvről, és én mindig elzárkóztam előle, mert úgy gondoltam, hogy ez az egész árnyvadászos-démonos fantáziavilág csak dekoráció az írónő erotikus képzelgéseihez, és valószínűleg a regény fókuszában a borítón helyet kapó mellkas áll. (Ez még mindig Laurell K. Hamilton hatása, pedig 2010. januárjában olvastam tőle először és utoljára, de úgy tűnik maradandó traumát okozott.) Szóval a feledés és az új borító jót tett a könyvnek.

Nem mondanám, hogy ez a könyv szerelem volt első olvasásra. Úgy éreztem, mintha összegyúrták volna benne a Harry Pottert (Intézet/Roxfort), a Bűbájos boszorkákat (éledező képességek, démonok legyőzése) és a Twilightot (szerelmi háromszög), mindenből van benne egy kicsike, de hol van a saját, egyedi hangszín? Mintha az írónő maga sem tudta volna, hogy mit is akar... A szereplők? Jace iránt majdnem végig közömbös voltam, Clary is semleges volt, Simont kicsit sajnáltam a viszonzatlan érzelmei miatt, ugyanakkor kezdett egy kicsit ellenszenves is lenni az említett Twilight párhuzam miatt. Ennek ellenére ahogy fogytak a lapok, kezdett magával ragadni a történet, és azt vettem észre, hogy szívesen olvasok a Dumort Hotelről, az Intézetről, a néma testvérekről, kíváncsi vagyok a szereplők sorsára, főként Clary-re és Jace-re. Aztán jött a Hamuváros, ami megvett kilóra, és onnantól kezdve már nem lehetett szépíteni, Végzet Ereklyéi mániás lettem, kezdve azzal, hogy hétvégente nem lehetett hozzám szólni, mert órákon keresztül csak olvastam, volt, hogy mozdulatlanul, lélegzet visszafojtva, az arcom elé tett kézzel úgy, hogy a párom már megkérdezte, valami horrort olvasok-e, egészen odáig, hogy magas C-n vinnyogva lelkendeztünk a kolléganőmmel. Innentől tudatosan kerültem minden kutakodást a sorozattal kapcsolatban. Molyon épphogy csak bejelöltem a soron következő rész olvasását, nem olvastam értékeléseket, még a fülszövegeket sem olvastam el, mindenről a könyvekből akartam értesülni. Nagyon kellemetlen volt ugyanis, hogy amikor a Beavatott trilógia 3. része megjelent, az egyik moly három nappal a könyv megjelenése után az első értékelők egyikeként, minden figyelmeztetés nélkül, HARSOGÓ NAGYBETŰKKEL kürtölte világgá a könyv befejezését és rontotta el az olvasmányélményemet, úgyhogy azóta nagyon érzékeny pont ez nálam.

November elejére már csak 50 oldal volt vissza az Elveszett lelkek városából, gondoltam tökéletes az időzítés, mert november 4-én megjelenik a Mennyei tűz városa is, én pedig a születésnapomon vígan olvashatom. Mit tudtam én róla, hogy a Könyvmolyképzőnél már olyan is van, hogy Elit Team meg Elit Start premier előtti olvasással, számozott kötetekkel meg zártkörű terjesztéssel... Amikor kiderült, hogy csak a Könyvmolyképzőtől lehetett volna megrendelni, hogy novemberben megkapjam, olyan dühös lettem, hogy toporzékolni tudtam volna. Én általában az Alexandrában vásárolok, esetleg a Libriben, nagyon ritka, hogy közvetlenül kiadótól rendelek, és baromi igazságtalannak tartom, hogyha már a kiadó bevezette ezt a premier előtti olvasást, akkor a könyvesboltoknak az Elit Teames megjelenés dátumát adja meg, majd az úgynevezett megjelenés napja után laza egy hónappal eltolja a tényleges megjelenés dátumát. Mindegy, valami nehezen, de kivártam a december 5-ét. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy vártam-e már ennyire könyvet életemben. Lassan, nagyon lassan eljött a december 5-e, a Premier Péntek napja, és nem jött értesítés az Alexandrából, hogy megjött az addigra már előrendelt könyvem, csak a készletfoglalás történt meg, és az üzletben mondták a lányok, hogy valószínűleg csak hétfőn fog megjönni. Mondanom sem kell, hogy itt már teljesen kész voltam. Még szerencse, hogy a Libriben valami csoda folytán már aznap kapható volt, így én sem üres kézzel tértem haza. Mindenesetre felháborítónak tartom, hogy az előrendelők később kapták meg, mint a nem előrendelők, és megfogadtam két dolgot:

1. a már meglévő Útvesztőn és a Síkvándoron kívül csak olyan sorozatba kezdek bele, aminek már minden része megjelent,
2. többet nem centizem ki annyira az olvasnivalóimat, hogy úgy várjam egy könyv megjelenését, mint a Messiást.

Ilyen rajongás és ennyi várakozás után engem is meglepett, hogy milyen lassan haladtam a Mennyei tűz városával. Egyrészt eléggé sok elfoglaltság is adódott, másrészt akartam is olvasni, mert kíváncsi voltam, közben pedig nem is akartam, mert akkor elfogy, én pedig a történet nélkül maradok. Klasszikus könyvmoly probléma ugyebár:)

Olvasás közben kétféle vélemény fogalmazódott meg bennem. Egy vélemény magáról a könyvről, egy pedig mint sorozatzáró kötetről.

Véleményem a könyvről:

Sajnos hamar szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy kedvenc sorozat ide vagy oda, untat a könyv. Untatott, mert rá kellett döbbennem, hogy a könyv terjedelme nem az utolsó részre tartogatott fordulatok miatt rúg 652 oldalra, hanem azért, mert új szereplők kerültek a történetbe, akik ugyan valóban betöltenek némi segítő szerepet, de egyébként teljesen érdektelen, színtelen, unalmas karakterek (az egy Ty-t kivéve). Mindennek tetejébe nemcsak pár oldalon keresztül szerepelnek, hanem nagyon hosszan! Bevallom, én azt szerettem volna, ha nagyon sok közös jelenete lett volna Jace-nek és Clary-nek, elvégre már öt kötetet végigizgultam miattuk és ők a kedvenceim, rájuk voltam kíváncsi, nem másra. Ehhez képest szerintem róluk esett a legkevesebb szó a könyvben (több mint száz oldal telt el, mire az első közös jelenetük volt). Viszont mindenki másról jó hosszan olvashatunk, nem lehet panaszkodni, Claryéken kívül mindenki ebben a kötetben élt lelki életet. (Igaz, az Elveszett lelkek városában meg alig volt szó a többiekről, de azt nem bántam:)) Az is sokat elmond szerintem, hogy az első párbeszéd, ami tetszett Jace és Alec között hangzott el, bőven a 300. oldal után. (Különösebben nem kedvelem Alecet.) Terjengős volt, és túl sok volt a mellékszál, a finishbe nem kellett volna már ennyi.  Őszintén szólva szerintem jobb lett volna szem előtt tartani a jó öreg "a kevesebb néha több" elvet, és nem térni el ennyire a főszereplőktől, és ragaszkodni ahhoz, hogy ilyen hosszú legyen a könyv. Persze akkor biztos azért reklamálna mindenki, hogy nagyon jó volt, csak rövid. Így viszont komolyan mondom, teljesen elvette a kedvemet az olvasástól ez a sok mellébeszélés, és amikor olvastam, akkor is tompulttá váltam néhány oldal után, így szinte majdnem átsiklottam a várva várt jelenetek fölött is, és nem ütöttek azok a jelenetek sem, amik miatt amúgy tövig rágtam a körmömet az előző kötetekben.
Nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy az oldalszámhoz képest kevés volt a cselekmény is, és az is elég kiszámítható volt, bár nem feltétlenül negatív értelemben. De talán itt már nem is a bonyolultság volt a lényeg, inkább a történet lezárása.
Viszont volt még egy dolog, ami rettentően irritált: az arany, ezüst, vörös, csillog, csillan szavak töménytelen mennyiségű előfordulása, és a naplementék leírása. Értem én, hogy a hatást voltak hivatottak fokozni, de az a helyzet, hogy ezekből megint csak elég lett volna kevesebb is, mert az én szememben nem hozzáadtak az élményhez, épp ellenkezőleg, elvettek, leolcsósították, ponyvásították a történetet.
A teljes csalódástól a prológus mentett meg. Szerencséje Cassandra Clare-nek, hogy itt újra szerepeltette Jace-t és Clary-t, és nagyon eltalálta a happy end mértékét is. A lehetőségekhez képest a legtöbb szereplő élete pozitívan folytatódhat tovább, de várható, hogy a nehezen megszerzett béke nem lesz örök életű.

Sorozatzáró kötetként:
Ha a sorozat záró köteteként nézem a Mennyei tűz városát, akkor egy kicsit jobb a véleményem, bár a terjedelme ebben az esetben is indokolatlanul hosszú szerintem. Viszont olyan szempontból kalapot emelek Cassandra Clare előtt, hogy kigondolta a Végzet ereklyéi lezárását, korrekten elvarrta a szálakat, ugyanakkor megnyitott néhány kis kaput is, hogy a későbbiekben folytathassa. El tudom képzelni például a folytatást néhány év kihagyás után, amikor Jace és Clary már házasok és gyerekeik vannak, vagy akár egy generáció átugrásával is. Eközben megismertetett néhány új szereplőt, akik egész biztos, hogy külön sorozatot kapnak, és emellett nagyon ügyesen beleszövi a történetbe a már megjelent Pokoli szerkezetek szereplőit is. Szép kis önmarketing. Ha a Mennyei tűz városa megjelenése előtt valaki már olvasta a Pokoli szerkezeteket, annak csak öröm, hogy viszont láthatja Tessáékat. Azok pedig, akik még nem olvasták, garantáltan el fogják olvasni, ahogy én is. Nagyon kíváncsi vagyok, sokat várok a Pokoli szerkezetektől is. Emmáékkal kapcsolatban már nem vagyok ennyire bizakodó. Ahogy azt feljebb írtam, engem nem fogtak meg, mint karakterek, és egy kicsit tartok attól, hogy csalódást okoznak majd a későbbi írások, elvégre a Végzet ereklyéi nagyon sikeres lett, innentől kezdve a rajongóknak nagyok az elvárásai, és szerintem az Emmáékról szóló sorozat (a The Dark Artifices, ami öt évvel a Mennyei tűz városa után játszódik) lesz az a vízválasztó, ami eldönti, hogy Cassandra Clare-nek sikerül(t)-e egy "árnyvadász univerzumot" alkotnia, vagy pedig egy igencsak ígéretes kezdet után elkezdi újraírni a történetet, és egy értékesítés orientált, rétestésztaszerűen nyújtott, közepes folytatást hoz létre. Én az első variációnak drukkolok, de félek, hogy a második fog megvalósulni, bár ez a félelem valószínűleg amiatt jött ennyire elő, hogy a Mennyei tűz városa összességében inkább csalódást okozott. Remélem valamikor a jövőben írhatok majd olyan bejegyzést, amiben megkövethetem Cassandra Clare-t eme feltételezésemért, és mindaz (a Cassandra által teremtett világ árnyvadászokkal, vérfarkasokkal, vámpírokkal, boszorkánymesterekkel; a helyszínek; az izgalom/feszültség és az érzelmek finom egyensúlya; szerethető karakterek; normális női főszereplő; az egész sorozat tudatos felépítése, gondolok itt olyasmi például, hogy egy az első részben elejtett mondatnak szerepe lesz a későbbi kötetekben, és nem hagyja veszni, a befejező részt úgy zárja le, hogy a helyére kerül minden; a különböző karakterek feladata, főleg Simoné; nem állt be a szokásos tiniregények sorába kiszámítható szerelmi háromszöggel) amiért a Végzet ereklyéi kedvenc lett megmarad a későbbiekben is.

Novemberi beszerzések és itthoni olvasatlanok

Az év első felében nagyon diszkrét és visszafogott, hovatovább fegyelmezett voltam könyvvásárlások tekintetében. A könyvesboltokat jobbnak láttam kerülni, csak akkor mentem, ha befejeztem az aktuális olvasmányomat, megvettem, amit olvasni akartam és el is olvastam rögtön.

Most novemberben kezdtem meg a hörcsögölést azzal, hogy mindenkitől könyvet kértem szülinapomra. Így került hozzám a Candlefordi kisasszonyok, a 8 perces meditáció, az Útvesztő 1. és a Síkvándor 1.

Mondanom sem kell, hogy a 8 perces meditáció kivételével érintetlenül hevernek a könyvek az éjjeli szekrényemen.

Amit a legszívesebben olvasnék, arra még várnom kell, de ha minden jól megy, akkor csak jövő péntekig, és utána már olvasok megint folyamatosan. Merthogy most nem olvasok, mert értelmetlennek láttam új könyvbe kezdeni addig.

Az ajándékba kapott könyveken kívül megszállt az előrendelés szelleme is. Jelenleg négy könyvnél tartok, ebből 3 sorozatzáró, a 4. pedig az új Rowling könyv.

Ha körülnézek a könyveim között, magamhoz képest feltűnően sok olvasatlan könyvet látok, ami eléggé frusztrál, úgyhogy listába rendeztem őket, és eldöntöttem, hogy addig nem veszek új könyvet, amíg ezeket el nem olvasom.

Amik ténylegesen itthon vannak:

- Daniel Pennac: Zabo királynő baklövése - félretettem, mert ez az utolsó magyarul megjelent Malaussene kötet,

- Raana Raas: Időcsodák 2. - Ellenállók - félretettem, mert már alig emlékszem az előző részre, előbb újra el kellene olvasnom, de az sem ártana, ha az egész Csodaidők sorozatot elolvasnám, de akkor már lehet, hogy célszerűbb lenne megvárnom, amíg az Időcsodák sorozat is teljes lesz, és akkor olvasni el az egészet,

- Scott Westerfeld: Csúfok, Szépek, Különlegesek - nem akartam elkezdeni, amíg ki nem derült, hogy jövőre megjelenik az Afterworlds is magyarul, nehogy Scott Westerfeld nélkül maradjak,

- E. L. James: A szabadság ötven árnyalata - ajándékba kaptam, de először is az első két részét kellene elolvasnom, amihez hangulat is kellene,

- Julia Quinn: Lent délen, édes - ajándékba kaptam, de ez is 3. kötete egy trilógiának...

- Johanna Spyri: Heidi - gyerekkorom egyik kedvenc karácsonyi története, hamarosan sorra kerülhet

- Emily Arsenault: Az eltört teáspohár - ezt egyszer már elkezdtem, de akkor nem kötött le

- Robert Merle: Íme, a király! - nyugodt körülmények kellenek hozzá

- Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret - akciós volt és mindenki dicsérte, nem hagyhattam ott, talán karácsonykor sorra kerül

- Flora Thompson: Candlefordi kisasszonyok - télre tökéletes lesz

- James Dashner: Az útvesztő - rosszul lettem volna, ha nem kaphatom meg, most viszont nem akarom elkezdeni még, mert ha tetszik, akkor folytatni akarom, ezzel pedig a következő problémáim vannak: venni egy újabb könyvet, miközben tele vagyok olvasatlannal; megint egy trilógia, aminek ki tudja mikor jön a 3. része...

- Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló-sorozat 1.) - még egy sorozat, aminek ki tudja mikor lesz vége...

- Gabrielle Bernstein: Történhetnek csodák és Victor Davich: 8 perces meditáció - mindkét könyv egy-egy programot állított össze az olvasónak, ezek mehetnek majd egymás után, párhuzamosan a regények mellett

Előrendelések:

- Cassandra Clare: Mennyei tűz városa - záró kötet

- Veronica Roth: Négyes - kiegészítő novellák, amolyan zárókötet

- Jessica Park: Flat-Out Matt - Titkolni bolondulásig - kisregény, kiegészítés a Flat-Out Love-hoz

- Robert Galbraith: A selyemhernyó - jövő februárra tervezik

A fenti listát elnézve megkérdezem magamtól, hogy komolyan kellett-e nekem így halmozni a könyveket / betáblázni magam? Költői kérdés volt, inkább ne válaszoljuk meg! :)

Anna Gavalda: Édes életünk

Egy új Anna Gavalda könyv megjelenése mindig ünnep volt számomra, és ha jól emlékszem magyarul utoljára 2010-ben jelent meg műve, a Kis kiruccanás, szóval ideje volt valami újnak. Nézzük mit kaptunk.

Fülszöveg

Mathilde 24 éves. Hivatalosan művészettörténet szakos egyetemi hallgató. Valójában a sógorának dolgozik, és a munkája leginkább abban merül ki, hogy álnéven kommentelget különböző honlapokon. A nagyvárosi fiatalok tipikus életét éli. Bulizik, pasizik, lazul. Aztán egyszer elhagy egy tekintélyes összeget, és ez – különösképpen a pénzt megtaláló férfi – megváltoztatja az életét. Yann 26 éves. Bár egyetemet végzett, egy bemutatóteremben dolgozik, ahol kis koreai háztartási robotokat prezentál az érdeklődőknek. Már két éve él együtt a barátnőjével, akivel egyre hűvösebb a viszonya. Egy majdhogynem vadidegen házaspárral kell elbeszélgetnie, hogy rájöjjön, valamit nagyon elrontott az életében. Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor…
Anna Gavalda két – egymáshoz lazán kapcsolódó – kisregénye szórakoztatóan és elgondolkodtatóan szól a 21. századi fiatalok égető problémáiról, két kor- és kórtörténetet nyújtva az olvasónak. Hősei kiútkeresők, vagy nagyobb szavakkal: az élet értelmét kutatják.

Vélemény

Konkrétan a kisregényekről:

Idén úgy alakult, hogy javarészt szórakoztató irodalmat olvastam, valahogy egy kicsit háttérbe szorult a szépirodalom, így nagyon furcsa volt a visszatérés. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a megszokott autó helyett át kell szállni egy másikba. Nem jobb, nem rosszabb, csak hirtelen szokatlan.

Amúgy én az a típus vagyok, akinek az olvasási élmény a 250-300+ oldalas regényeknél a legideálisabb, mert én az ilyeneknél tudom a legjobban megélni a történetet (ráhangolódás, benne levés, elengedés), a rövidebb műveknél mindig azt élem meg, hogy ráhangolódtam, belemerültem és hopp, vége van. Röviden összefoglalva elmondható, hogy minél rövidebb a mű, annál kevésbé élvezetes számomra, így rájöttem, hogy jobb, ha kerülöm a kisregényeket, novellákat, tárcákat, de nyilván kivételt képez, ha Anna Gavalda ír kisregényt.

Mathilde története kevésbé tetszett nekem, mint Yanné. Nem igazán tudtam azonosulni a bulizós, pasizós, üres életű lánnyal, bár elég frappánsan sikerült megfogalmaznia néhány gondolatot, és jó volt beleképzelni magam a helyébe, amikor Párizs utcáit rótta a biciklijével. Ennek ellenére nekem furcsa volt a szöveg szerkezetének kuszasága, hogy egy ideig egyes szám első személyben beszél, aztán kiszól az olvasóhoz. Ettől a fajta szerkesztési módtól teljesen elszoktam mostanában, és hideg zuhanyként ért, hogy miközben épp azonosulni próbálnék Mathilde-dal, magamhoz térítenek, hogy ez azért tudjam, hogy ez nem a valóság, van ebben stílusgyakorlat bőven, Anna Gavalda komponál. Meg aztán nekem a befejezése is olyan fura volt, nem is ragoznám tovább, ez nem az én történetem volt.

Yannal viszont az első perctől meg volt a szimpátia. Sokkal követhetőbb is volt a története, sokkal kedvesebb, bájosabb, és Isaac egyszerű kérdései ütöttek rendesen, vagy úgy is mondhatnám, hogy "egyszer csak lezuhant a nagyon gyöngéd nyaktiló". A történet végével itt sem voltam maradéktalanul elégedett. Régen éltem-haltam az ilyen befejezésekért, de ezekből már kinőttem, nem hiszek a 180 fokos fordulatokban, túl sok, túl hiteltelen (mert mindig kívülről kell jönnie valakinek, vagy történnie valaminek a változáshoz, sosem belülről fakad), túl színpadias számomra.

Két fiatal történetét kapjuk, akik keresik a helyüket, a céljaikat az életben; elégedetlenek, kétségbeesettek, üresek, érzik, hogy változtatni kellene, de nem tudják hogyan, merre tovább. Valahogy azért csak alakul, és legalább jön a megnyugvás, hogy nem vagyunk egyedül, lám a nagy Párizsban is ugyanazoktól a dolgoktól szoronganak ifjú embertársaink. Toporgó francia barátaim, olvassátok inkább Farkas Líviát, könnyebb lesz elindulni, mint a sült galambot várni.

Összességében kellemes kitérő volt mindkét kisregény, keserédes francia hangulat, egy kis rágódás, egy kis segítség, egy kis happy end.

Anna Gavaldáról:

Ha a két kisregényt nemcsak önmagukban nézem, hanem hozzáveszem, hogy Anna Gavalda írta őket, elfog a méreg és a csalódottság. Mi történt azzal az Anna Gavaldával, aki az Együtt lehetnénk-et írta? Aki a Vigaszágat írta? De említhetném akár a Csak azt szeretném... -et vagy a Szerettem őt is attól függetlenül, hogy utóbbit nem annyira szerettem. Lehet, hogy pont az a baj, hogy semmi nem történt vele? Nincs inspiráció, nincs ihlet? De annyira nincs, hogy muszáj önmagát ismételnie? Olyan szinten, hogy most már lassan minden írásában visszatér a művészettörténész, csontsovány lány és a szakácsfiú? Meg a késő esti séta a hidegben a munkahelyről hazafelé. A munkahelyi biztonsági őr a kutyával. Vagy a kiadó elvárása lenne, hogy olyat írjon, ami eladható, és ugyan mi lenne biztosabb, mint ami egyszer már meghozta a sikert? (Olvastam egy francia blogon, hogy Yann kisregénye a 2000-es Ceux qui savent comprendront c. elbeszélésének mása... ) Vagy volt egyszer egy csontsovány művészettörténész/festő lány, aki beleszeretett a szakácsfiúba, és ezt a kapcsolatot a mai napig nem tudta feldolgozni, és a műveiben próbálkozik vele? Vagy szimplán csak szerelmes ebbe a témába? Én nem tudom mi áll a háttérben, de azt igen, hogy Anna Gavalda a kedvenc íróim egyike lett az Együtt lehetnénk-kel, olyan kedvenc, akinek mindig nagyon vártam az új könyveit, de most már sorozatosan csalódást okoz. Az ő neve egy időben garancia volt a minőségre, de mostanában már csak árnyéka önmagának. Pedig néha ezeken a lapokon is fel-felbukkan mutatóba egy-két annyira Anna Gavaldás mondat a régi szép időkből, hogy az ember csak szíve csak még jobban megfájdul, hogy ilyen gyenge a körítés.

Egy új Anna Gavalda könyv megjelenése mindig ünnep volt számomra. Eddig. Most azonban nagyon úgy érzem, hogy a következő könyve érkezésekor nem fogom törni magam, hogy azonnal olvashassam.

A téli hétvégékre készülve

Több olyan megjelenés is volt és lesz mostanában, amikre azt mondtam, hogy ide velük rögtön azonnal, mert nekem el kell olvasnom őket, így hát ráállítottam a családot, hogy ne fáradozzanak meglepetésekkel, szerezzék be inkább a könyveket nyugodtan születésnapomra:) Szerencsére szót fogadtak, úgyhogy most már csak egy kis szabadidő hiányzik. Nem tudom még, hogy melyikkel fogom kezdeni, de nem is akarom előre eltervezni.

A lényeg, hogy közeledik az év vége, amikor szabadságon leszek; a tél, amikor a hideg miatt jobb a meleg szobában meghúzódni, és én nem akarok semmi mást csinálni, csak olvasni, órákon keresztül, megszakítás nélkül.

Márciusi összegzés

Nem lehet egy rossz szavam sem, olvasnivaló tekintetében március abszolút elkényeztetett.

Valamilyen - számomra is kissé rejtélyes okból kifolyólag - régóta szemeztem Emily Colin: Az emléktolvaj című regényével. Ebben a regényben főhősnőnk magára marad kisfiával, miután hegymászó férje életét veszti egy expedíció során, és a könyv tulajdonképpen kapcsolatuk kezdetét, majd a gyászt, férje halálának feldolgozását és az újrakezdést dolgozza fel egyik oldalon, a másik oldalon pedig egy motorbaleset után ébredő férfi útkeresését, aki a baleset következtében elvesztette a memóriáját, sőt ahogy az várható, a halott hegymászó emlékeit megörökli.

A könyv első fele még nagyon tetszett, majd a végére már a feleség személyisége és viselkedése erősen irritált, másrészt ekkorra kijött, hogy a szerző is jócskán ismétli önmagát. (Mindegyik ágyjelenet ugyanúgy zajlott, mozdulatra pontosan, függetlenül attól, hogy ki volt az "elkövető".) Visszatérve a feleségre, a legnagyobb problémám a hiteltelenséggel volt. Egyrészt Madeleine és Aidan szeretik egymást, ez a kiindulópont. Madeleine-nak rossz előérzete van az expedícióval kapcsolatban, ezért könyörög a férjének, hogy maradjon otthon, persze hiába. Aidan annyira szereti Madeleine-t, hogy halála pillanatában is csak arra gondol, hogy megígérte neki, visszajön. Persze, ha az ember lánya hegymászóhoz megy feleségül, akkor bele kell kalkulálnia, hogy bármikor bármi megtörténhet. Na de hogy Aidan halála után néhány héttel már a férje legjobb barátjával összejöjjön, aki persze évek óta szerelmes már Madeleine-ba... Itt bennem felmerül a kérdés, hogy akkor kit is szeretett valójában? Ezen a ponton vált teljesen hiteltelenné a történet, úgyhogy több szót nem is akarok rá pazarolni.

Ezután következett a Csillagainkban a hiba John Greentől, amire nem tudok mást mondani, egyszerűen zseniális. Nem tudom, hogy honnan vette az ötletet, hogy rákos gyerekekről írjon, de ahogy én képzelem, nem lehetett könnyű megírni. Olvasni is nehéz volt, de érdemes. Egyrészt gyönyörű, megható történet kiváló karakterekkel. Jól olvasható, sokat idézhető, az a fajta, ami után kissé más emberré válsz. Másrészt le a kalappal a könyv őszintesége miatt is! Szerintem csak nagyon kevesen képesek őszintén szembenézni a halandóságukkal. Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a könyvecskét, én is biztosan el fogom olvasni még. Nekem ez az a könyv, aminek ott a helye a polcomon, és örökös helye van a Nookomon is. És szerelmes vagyok Augustus Watersbe. És ha lehetne egy kívánságom, kiírtanám a rákot az egész világról.

A Csillagainkban a hiba után napokig képtelen voltam új könyvbe kezdeni. Végül Gary Chapman Egymásra hangolva c. vékony kötetét választottam. Ebben olvastam egy kicsit a szeretetnyelvekről, ami érdekes és hasznos, egy kicsit növelte a rálátásomat a környezetemmel való kapcsolatomhoz.

Aztán a film bemutatója kapcsán előtérbe került Veronica Roth: A beavatott című regénye. Disztópia és kasztrendszer. A könyvtárban épp bent volt, kihoztam gyorsan, aztán a második részét már megvettem. Idejét sem tudom, hogy mikor olvastam ilyen jó és izgalmas regényt. Nagyon tetszett és alig várom, hogy megjelenjen a harmadik kötet április 30-án. Véresnek mondjuk elég véres, de nagyon szépen váltogatják egymást az akciódús és érzelmi elemek. Erről majd a harmadik rész elolvasása után bővebben írok.

Könyvszemle

A Csillagainkban a hiba után egyelőre még képtelen vagyok másik könyvet a kezembe venni, ahhoz túl elevenen él bennem az élmény. A legváratlanabb pillanatokban jutnak eszembe a jelenetek, megyek az utcán, és egyszer csak Hazel szavai visszhangzanak a fejemben, idézetek villannak be, vagy csak szimplán űrt érzek. Még nincs hely bennem más történetnek, ez azonban nem gátol meg abban, hogy nézelődjek. Délután a kezembe került az Alexandra könyvjelző márciusi száma, át is lapoztam gyorsan.

Meg kellett állapítanom, hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésemet Bridget Jones iránt, pedig év elején még lelkesen feltettem a 2014-es listámra, de ahogy közeledik a megjelenés, egyre inkább érzem, igazából nem is vagyok én kíváncsi Bridgetre, csak mivel az első két részt olvastam és szerettem, magától értetődőnek tűnt, hogy ezt is el kell olvasnom.

A magazinban szereplő könyvek közül kigyűjtöttem, amik érdekelnek. Persze ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindet el is olvasnám, főleg, hogy jelenleg egyáltalán nem tudok olvasni, de amúgy is komolyan elgondolkodok a 2014-es listámat nézve, hogy mi vitt rá egyes könyvek kiválasztására?!

Csillagainkban a hiba (előzetes)

Jó egy éve szemezünk már. Sokáig ellenálltam. Aztán győzött a kíváncsiság, és nekiálltam angolul. Nem ment, túl nehéz volt a nyelvezete. Aztán megláttam az előzetesét, és azóta mindennap megnézem, és volt, hogy ezzel álmodtam. Nem bírom tovább. Megrendeltem.

Émile Zola: Rougonék szerencséje

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Meg akarom mutatni, hogyan viselkedik valamely társadalomban egy család, élőlényeknek ez a kis csoportja; mint bontakozik ki, hogy életre keltsen tíz-húsz egyedet, akik első pillantásra gyökeresen különbözőnek látszanak, de az elemzés kimutatja, hogy igen szoros kapcsolat van köztük. Az átöröklésnek, akár a nehézkedésnek, megvannak a törvényei.

Azt a fonalat, mely mennyiségtani pontossággal vezet egyik embertől a másikig, úgy igyekszem majd megtalálni és nyomon követni, hogy egyúttal megoldjam az alkat és a környezeti adottságok kettős problémáját is. S az összes szál birtokában, egész társadalmi csoporttal a kezemben, működése közben mutatom be ezt a csoportot, egy történelmi korszak szereplőjeként; megalkotom bonyolult törekvéseivel, elemeire bontom külön-külön minden egyes tagjának akaratát s az egésznek együttes hatóerejét.

A vizsgálódásaim tárgyául választott csoport a Rougon-Macquart család. Jellemzője a vágyak féktelensége, gyönyört hajhászó korunk vad tobzódása. Élettani szempontból tekintve e család tagjai a vér- és idegrendszer olyan elváltozásainak lassú egymásutánban kibontakozó sorozatát alkotják, amelyek egy törzsben valamilyen elsődleges szervi sérülésre vallanak, és a környezet szerint megszabják e törzs minden egyedében az érzelmeket, a vágyakat, a szenvedélyeket, mindenfajta természetes és ösztönös emberi megnyilvánulást, amelyek termékeit hagyományosan erényeknek és bűnöknek nevezik. Történelmi szempontból tekintve a népből származnak, szerteágaznak korunk egész társadalmába, felkapaszkodnak minden rendű és rangú helyre, annak a gyökeresen modern ösztönzésnek a hatása alatt, amely a társadalom testét keresztül-kasul járó alsóbb néposztályokat mozgatja; elbeszélik egyéni drámájukban a második császárság teljes történetét, az államcsíny kelepcéjétől a sedani árulásig.

Már három éve gyűjtögettem a nagy munka anyagát, sőt a jelen kötet készen is volt, amikor a Bonaparték bukása adta meg művem rettentő és szükségszerű megoldását; művészi szempontból szükségem volt erre a bukásra, melyet - bár végzetszerűen mindig ott láttam a dráma végén - ilyen közelinek mégsem reméltem. Mától fogva teljes a mű; a kör bezárult; egy kipusztult rendszernek, egy furcsa, őrült és szégyenletes korszaknak lesz a rajza.

Ez a több részre tagolódó munka, elgondolásom szerint, egy család természet- és társadalomrajza a második császárság^[1] idején. S az első rész címe: Rougonék szerencséje, vagy tudományosan: Az eredet.

Párizs, 1871. július 1-én.

Eme sorokkal indítja útjára Émile Zola a Rougon-Macquart család sorozatot, melynek első kötete, a Rougonék szerencséje, egy család története és korrajz is. Egyik oldalról az ideggyenge, labilis anya és fia története keveredik itt házasságon kívül született gyerekek történetével, nagyravágyó, mohó, irigy, léha, ártatlan, naiv, hősi jellemek keverednek, van itt minden, mint a búcsúban. Másik oldalról nagyon erőteljes politikai vonulata is van, ami hamar rámutatott történelmi ismereteim hiányára, illetve kopottságára, úgyhogy jó tanács mindenkinek, aki még nem olvasta a Rougonék szerencséjét: érdemes utánanézni a történelmi háttérnek. A Wikipédián nagyon szép összefoglalót találni, mindenképpen könnyebb lesz ezután olvasni.

Nekem a családtagok személyes története és jellemrajzaik tetszettek igazán, a végtelenségig tudtam volna olvasni róluk. Zola írásmódját nem lehet leírni, olvasni kell tőle sokat!

Hadd osszam meg veletek egyik kedvenc leírásomat rögtön a regény elejéről.

Egykor temető volt itt, Saint-Mittre oltalmába ajánlva; ez a provence-i szent nagy tiszteletben áll a vidéken. 1851-ben Plassans vénei még emlékeztek, hogy valamikor a falait is látták ennek a temetőnek, mely akkor már évek óta zárva volt. Földjéből, melyet több mint egy évszázadon át tömtek holttestekkel, már gőzölgött a halál, s új sírkertet kellett nyitni a város túlsó végén. Az ótemető, hogy magára hagyták, minden tavasszal tisztult: buja, sötét növényzet lepte el. A zsíros talaj, melyből az ásó minduntalan emberi cafatokat vetett felszínre, elképesztően termékeny lett. A májusi esők s a meleg júniusi napok után már az útról lehetett látni a temető falán is átcsapó füveket; odabent pedig, a sötétzöld, mély tengeren, széles kelyhű, különös fényű virágok nyíltak. Érzett, hogy lent, a szárak sűrű erdeje alatt, a nyirkos televény forralja, szívja az éltető nedveket.

A temető különösségei közé tartoztak akkoriban azok a csavarodott ágú, göcsörtös körtefák is, melyeknek súlyos gyümölcsét le nem szakította volna egyetlen plassans-i háziasszony sem. A városban undorodó fintorral emlegették ezeket a gyümölcsöket, a külvárosi utcagyerekek azonban nem voltak ilyen finnyásak, és az esti szürkületben csapatostul lepték el a falat, hogy a még éretlen körtét megdézsmálják.

Saint-Mittre egykori temetőjében a füvek s a fák mohó élete hamarosan felfalta a halált. A rothadó emberi tetemeket éhesen szívták fel a virágok, míg végül e fertő mentén csupán a vadon nőtt violák átható illata érződött. Néhány nyár megtette a magáét.

Ebbe a leírásba egyszerűen szerelmes vagyok. Hogy lehet ilyen gyönyörűen írni egy temetőről? Zolát végig jellemzi ez a gazdag, szemléltető nyelvhasználat, csodálatos képek, de olyan finoman adagolva, hogy nem válik sem mesterkéltté, sem dagályossá. Zseniális, engem megvesz kilóra.

Mindemellett be kell vallanom, ambivalens élményt nyújtott ez az olvasmány, ami csakis és kizárólag a külső körülményeknek köszönhető, mint például késő este ágyba kerülés, fáradtan olvasás, zene és nyüzsgés körülöttem, szóval csupa olyasmi, ami a ráhangolódást és elmélyült olvasást nehezíti. Hiába, vannak olyan könyvek, amiknek meg kell adni a tiszteletet, a csendet, a kipihentséget és szabadidőt, mert ha ezek nincsenek meg, akkor sajnos könnyű belealudni a könyvbe, vagy csak olvasni anélkül, hogy felfognánk, amit olvasunk. Én most sajnos mindegyikbe belekóstoltam... Silvere és Miette hosszú fejezetét még követtem, aztán amikor vissza kellett ugrani Pierre-hez a sárga szalonba, és újra elolvasni a felkelők bevonulását más szemszögből, akkor teljesen elvesztettem a fonalat, úgyhogy végül jó negyven oldalt újra kellett olvasnom. Ezután már sokkal jobb volt a helyzet, de tudom, sokkal jobb élményt is nyújthatott volna, mert így eléggé darabos volt:(

A történetvezetés érdekes! A sorozat első, alapozó kötetével Zola belecsapott a lecsóba, és rögtön megmutatta, hogy nem akárkivel állunk szemben. Lineáris történetvezetés? Ugyan már! Egy fejezet erről, egy fejezet arról, egyik fejezet néhány napot mesél el, a másikban évek peregnek le... Ez is egy olyan tulajdonsága a regénynek, amit nagyra tartok. Elméletben. Gyakorlatban viszont ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elvesztettem a fonalat... Nem tudom mi lesz így velem, hogy fogom elolvasni a többi kötetet?! Pedig nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre is. Olyan ígéretesen ért véget ez a könyv. Ahogy még befejezésképpen vetünk egy pillantást a szereplőkre, osztozunk egy percre érzéseikben, megfeszül a pillanat és ha filmen néznénk, a kamera szépen elkezdene távolodni. Imádom!

Bár Silvere és Miette idilli gyerekszerelme egy ponton számomra már túl émelyítő volt, túl mesterkélt, de valahol mégis olyan jó volt ilyen tiszta lelkekről olvasni. Felelevenítették kedvenc irodalom óráim emlékeit:)

Egy szó, mint száz: új kedvencet nem avattam, de továbbra is felszólítok mindenkit, hogy tessék Zolát olvasni! Lelovics Zoltánnak - aki volt olyan jó fej, hogy szabadidejében megszerkesztette és elolvasta a regényt - köszönhetően MEK-en prc-ben  is elérhető!

Januári összegzés

Régebben mindig a januárt tartottam az év leghosszabb havának. Hát idén viszont szabályosan elrepült. Olvasás terén hat könyvvel zárult, ami számomra meglepően soknak tűnik, igaz, volt, amit még tavaly kezdtem.

Sorrendben:

Tartalom és borító alapján egyaránt A hölgyek öröme vitte a prímet. Egy véletlennek köszönhetően fedeztem fel ezt a művet még decemberben, amikor egy péntek estén egy kosztümös filmre akadtam a Duna TV-n, majd rövid keresgélés után kiderült, hogy Emile Zola regényén alapszik (noha tulajdonképpen az áruházon és a szereplőkön kívül édes keveset használtak fel az eredeti történetből).

Szégyen, de Lady_L bátorítása kellett, hogy bele merjek kezdeni, annyira féltem, hogy utálni fogom Zolát. Dickens nagyon nagy csalódás volt a Copperfield Dávidban, és azóta nem mertem 1800-as évekbeli szerzőktől olvasni.

Mondanom sem kell, Zolát nemhogy nem utáltam meg, de megszerettem, olyannyira, hogy nagy esélye van, hogy az egyik kedvenc szerzőmmé avanzsáljon!

A történetet jól összefoglalja a fülszöveg:

A regény egy párizsi nagyáruház, a Hölgyek Öröme mindennapjait mutatja be, s ezen keresztül azt a folyamatot, ahogy az újfajta, imperialista módon gátlástalan kereskedelem kiszorítja az elavult, régi patriarchálisat. A fiatal és jóképű Octave Mouret korán felismeri a nagy lehetőségeket, és bőkezű asszonymecénások segítségével valósítja meg merész tervét: a hatalmas, elegáns áruház létrehozását. A gazdag választékkal, olcsó árakkal, ötletes és költséges reklámhadjárattal a régi kiskereskedők képtelenek lépést tartani. Végső és tragikus pusztulásukat a régihez való csökönyös ragaszkodásuk sietteti. Denise, a regény hősnője, egy vidéki kisvárosból érkezik Párizsba. Őt is elkápráztatja a Hölgyek Öröme nagystílűsége, amelynek rövidesen alkalmazottja lesz. Testi-lelki erejét nem törik meg az első idők megaláztatásai, a kíméletlen bánásmód, az embertelen munka. Felemelkedését nem szerencséjének, hanem okos józanságának, szemérmes tartózkodásának köszönheti. Mouret szenvedélye egyre hevesebb iránta, s ezt soha nem a maga céljaira használja. A férfi végül meghódol előtte és életük összefonódik. Idealizált szerelmük hátterében Zola jól kihangsúlyozza a reális valóságot: a különböző manipulációk a nők hiúságával, a szövevényes érdek-kapcsolatok, a pénz utáni hajsza, a szennyes kis üzelmek segítségével lesz teljes a körkép.

Amit nem lehet egy fülszövegben leírni, az az a csoda, amit Zola stílusa és ábrázolásmódja ad hozzá a történethez. Idejét sem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen csodálatos leírásokat, jellemrajzokat, velős gondolatokat. Talán Szabó Magdánál, de míg Magda leírásai olyanok, mintha ostorral csapkodnák az embert, és hosszan sajgó sebet hagy maga után, addig Zola soraiból inkább gúny árad, ami után azt mondják, bizony jól fején találta a szöget ez a Zola. Akár a kereskedelemről, akár az emberekről írt gondolatait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy ezek mit sem vesztettek aktualitásukból, ugyanakkor számomra még mindig hihetetlen, hogy az 1800-as évek végén is ilyen volt már a világ.

Egyetlen dolgot sajnálok csak, hogy nem olvashattam tovább! De ki tudja, hátha a Rougon-Macquart család sorozatban visszatérnek még:)

 

Csernus Imre friss könyve, A kiút szintén tavaly megkezdett darab volt. Egy könyv a személyes poklok típusairól, arról, hogy hogyan lehet ezekből a poklokból kijutni, önmagunkhoz és másokhoz való őszinteségről, hitelességről, az y generációról, rólunk, a facebookról. Mindez sokszor nem kevés iróniával átitatva. A vége felé már eléggé szájbarágós volt a sok ismétléstől, ami kell is, mert van, amit nem lehet elégszer elmondani az embereknek, de attól még olvasás szintjén nem nyújt olyan nagy élményt.

A citromtorta különös szomorúságáról már írtam. Kár az elvesztegetett időért.

John Greent annyira méltatják a Csillagainkban a hiba kapcsán,hogy nem tudok nem kíváncsi lenni rá. Mivel a nevezett könyv miatt magasan van a mérce és nagyok az elvárások, gondoltam az első könyvével kezdem. Így esett a választásom az Alaska nyomában-ra. Ez a regény azoknak való, akik szeretnének napjainkban játszódó, titokban ivós-cigizős, koleszos történetet olvasni, félénk fiúval, problémás lánnyal a főszerepben. Nekem is volt egy Alaskához hasonló osztálytársam, akin nem lehetett segíteni. Emiatt én nem tudom az ilyen típusú szereplőket megkedvelni, vagy együtt érezni velük. Nálam ez a könyv a "jó, de nem olvasnám el még egyszer" kategória, viszont az tény, hogy John Green jól ír, úgyhogy fogok még tőle olvasni.

Ilyen előzmények után kellett egy krimi. Kitől mástól, mint Agatha Christie-től?! Soron következő regénye a Gyilkosság a golfpályán volt, Poirot-val és Hastings-szel. Agatha Christie milyen lágyszívű volt még a pályája elején! Ez a regénye egy szappanoperával is felért, annyiszor csavart a történeten, és olyan kuszák voltak a viszonyok is. Szórakoztató volt, de vannak ennél jobb regényei is.

Jessica Park regényét biztos nem a magyar címe - Szeretni bolondulásig - alapján választottam, mivel ettől személy szerint sikítófrászt tudnék kapni. Pedig miután végeztem a könyvvel, azt kellett, hogy mondjam, nagyon jól visszaadja a könyv lényegét, az irritálóan közhelyes, szirupos jelentés nélkül. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a könyv címét csak suttogva mertem kimondani a könyvesboltban, úgyhogy a továbbiakban én inkább maradnék az eredeti címnél, és Flat-Out Love-ként fogom emlegetni.

Szóval kétségkívül a borító, valamint MFKata és Angelika bejegyzései alapján lett ez musthave könyv nálam, amit az év eleji könyvstop ellenére, a karácsonyi ajándék könyvutalványomon meg is vettem, majd három nap alatt el is olvastam, azzal az igazi esti, elmélyülős ágyban olvasással.

Bevallom, sokkal sziruposabb, tingli-tanglibb történetre számítottam. Ehhez képest szerintem ez a Jessica Park jól elkapta a fonalat, és nagyon korrekt történetet kanyarított jó kis párbeszédekkel, hiteles karakterekkel, hiteles történettel és hiteles befejezéssel. Idén karácsonykor pedig minden bizonnyal megnő a feldíszített karácsonyfa alatt fekvő molyok száma:) A katarzis néhány napig tartott, de azért várom, hogy megjelenjen a Matt nézőpontjából írt spin off kötet, a Flat-Out Matt.

Végül Émile Zolával és a Rougonék szerencséjével csusszantam át februárba. Ezt még olvasom:) Elöljáróban annyit, hogy nehezen jutottam túl az első oldalakon, mert a temetőről olyan leírást adott Zola, hogy csak olvastam újra és újra, majd hangosan, nem tudtam betelni vele!