Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik

Komolyan féltem, hogy az Angyali játszma után nem fogok tudni könyvet venni a kezembe, de szerencsére nem sikerült ennyire elvennie a kedvem. Egy egy-két napos kihagyás után úgy döntöttem, kutyaharapást szőrével, ha már Carlos Ruiz Zafón így csúfot űz a krimiből, lássuk, Stieg Larsson mit hoz ki a Millenium Trilógia második részéből.

A Trilógia első kötetét még tavaly júliusban olvastam, de a fél év kihagyás nem okozott problémát. A főbb szereplőkre, Mikael "Kalle" Blomkvistra és Lisbeth Salanderre jól emlékeztem. Helyenként volt utalás a Tetovált lány cselekményére, de utalás alatt tényleg utalást értek, spoiler nem volt.

Stieg Larsson még mindig jól ír. Ebben a regényében is sikerült olyan témát választania, ami valóban létező probléma a világ nagy részén. Hitelességével levett a lábamról, és kárpótolt némiképp A Zafón és Guillaume Musso okozta traumákért. Végre egy szerző, akinél csak a borító skarlátvörös, a történetet nem lengi körbe a misztikum köde, és nem rohan Hollywoodba sírni, nyáladzani. Ráadásul  a hangnemet is nagyon eltalálta. Köszönet érte.

Ahogy a Tetovált lányt is, úgy ezt a könyvet is négy csillagra értékeltem a Molyon, de ahogy korábban írtam, nem olyan határozott négyes ez sem... Élvezettel olvastam, lekötött, kikapcsolt.
Ennek ellenére hullámzónak tartom a regényt. Ezúttal is vannak olyan (nem is rövid) részek, ahol nem nagyon történik semmi. Ez egyfelől jó, mert tükrözi, milyen lehet bizonyítékok után kutatni, és nem találni semmit, információ hiányában két hétig egy helyben téblábolni, tehát megint csak a történet realisztikus voltát erősíti, de... valljuk be, mi olvasók telhetetlenek vagyunk, és hitelesség ide vagy oda, unjuk az ilyen részeket, ezen kívül kriminálisak is vagyunk (én legalábbis biztosan), ha pörögtek volna az események, és két nap alatt felgöngyölítik a szálakat, akkor meg az lenne a bajom.

Ettől függetlenül azt mondom azonban, hogy megéri elolvasni és polcon tartani ezt a kötetet (is), mert az ismétlődő részektől eltekintve egyedi történetről van szó. Amellett, hogy már megint érdekes és nem várt fordulatokat tartogat, egyfajta társadalmi képet, korrajzot is kapunk. Érdemes elolvasni.

Díjeső zúdul rám...

... méghozzá Andiamo és Ficka jóvoltából, amit annál is inkább köszönök, mert igazán nem árasztom el könyvekről szóló bejegyzésekkel a világhálót. De higgyétek el, ez engem zavar a legjobban. Mármint elárasztani nem is akarok semmit, de tényleg zavar, hogy nem írok az elolvasott könyvekről, és ezen szeretnék változtatni.

Szóval erről a díjról lenne szó:)

A vele kapcsolatos teendők pedig:

1. Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik, és a szabályok feltüntetésre kerülnek. - Megtörtént.

2. Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.

3. Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Bevallom őszintén, hogy kezdő blogtársat nem tudok hirtelen megnevezni.

Akiknek továbbadom:

Ficka - mert Neki köszönhetem, hogy a kortárs magyar irodalom bekerült a látószögembe, és ha egyszer képregényt fogok olvasni, az is egészen biztos miatta lesz:)

Andiamo - mert számomra értékesek a bejegyzései, azért is, mert nem olyan könyveket olvas, amikbe lépten-nyomon belebotlunk.

Norin - az irodalomtanárok beszélnének így a könyvekről, egyből olvasna mindenki.

+ Lady_L - igaz, hogy Te nem írsz könyves blogot, viszont az értékeléseid aranyat érnek, hihetetlenül összefüggően, koncentráltan ragadod meg a lényeget, és mindig indokolsz is. Nemcsak szeretem, de mindig várom is az új értékeléseidet.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Hát ez a könyv... eséllyel pályázik a "2011 legrosszabb olvasmánya" címre. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ennél rosszabbat olvassak még, de biztos lesz egy-két nem várt esélyes.

Hol is kezdjem?
Amikor felfigyeltem Carlos Ruiz Zafón nevére, már mindkét regénye kapható volt. Sokat hezitáltam, hogy melyikkel kezdjem, mert az Angyali játszmáról sokan írták, hogy csalódást okozott A szél árnyékához képest. Végül hagytam magam, és a keletkezés sorrendjében olvastam a két regényt. Amúgy is mániám az időrendi olvasás, így lehet igazán lemérni, hogy egy szerző fejlődőképes-e. (Ha magamhoz tértem az Angyali játszma okozta traumából, Szabó Magda műveit fogom időrendben olvasni.) Érdekes, hogy az Angyali játszma olvasása közben nem kerestem a párhuzamokat a két regény között, nem volt bennem az az elvárás, hogy ennek is olyan jónak kell lennie, mint az első könyvnek, mert kimondottan élvezem, hogyha egy szerző képes megújulni, változatosnak lenni a műveiben. Aztán úgy alakult, hogy ezek a párhuzamok, hasonlóságok maguktól felszínre kerültek azon a 300 oldalon, amíg "a húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír." Így tudom szépen megfogalmazni. Nem szépen pedig úgy hangzik ugyanez, hogy a könyv első felében nem történik semmi, de semmi az ég adta világon! Utólag próbálok összefüggést találni a fejezetek között, meglátni, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, de  nem találok magyarázatot. Ahogy a későbbiek során kapcsolódnak az "események", nem igényelt volna ilyen hosszadalmas előkészítést.

Tekintettel arra, hogy a csavaros történetvezetés nem vonta el a figyelmemet, nem lehetett nem észrevenni és kiakadni olyan dolgokat, hogy Carlos Ruiz Zafón rendre áthozza A szél árnyékában alkalmazott motívumokat. Az, hogy a Sempere és Fiai könyvkereskedés és az Elfeledett Könyvek Temetője felbukkan nem baj, de az kimondottan irritált, hogy az elhagyatott, rejtélyes ház megint főszerepbe kerül. Aztán a nyelvezete... Minden fejezet azzal kezdődik, hogy David az elhagyatott, rejtélyes, tornyos ház ablakából Barcelona utcáit szemléli, és féloldalas időjárás jelentést ír a lehető legdagályosabb, leggiccsesebb, legközhelyesebb, legteátrálisabb stílusban. Carlos Ruiz Zafón Barcelonájában mindig esik az eső, mindig felhős az ég, fekete könnyek hullanak, és valaminek biztos, hogy skarlátvörösnek kell lennie. Nem számoltam, hányszor használja ezt a jelzőt, de szerintem százszor legalább. Volt olyan, hogy három oldalon ötször szerepelt!

Szóval miután a 330. oldal környékén hipp-hopp kezdett közelíteni a fülszövegben ígért tartalomhoz, addigra már sikítófrászt kaptam a nyelvezetétől, a kidolgozatlan karakterektől és az ismétlésektől. A regény hangulatát leginkább erőltetettnek éreztem, és szörnyülködtem, hogy CRZ mennyire erőlködik, hogy misztikus, hátborzongató, titokzatos, sötét (egy újabb gyakori jelző) hangulatot teremtsen.

A regény második felében némiképp beindulnak az események, már mindenhol folyik a skarlátvörös vér, de nem értem, mi mondanivalója van ezzel az írónak. Vagy ha nincs mondanivalója, akkor sem értem, hogy mi a logika az egészben? Értem, átlátom a szereplők viszonyrendszerét, csak úgy érzem CRZ sem tudja pontosan, hogy mit akart kihozni az egészből. Voltak emberek, akiknek az élete összekapcsolódott a múltban. Tragikus dolgok történtek, de eltelt sok idő, élték tovább az életüket, külön-külön. Nem volt olyan konfliktus vagy feszültség, ami miatt újra keresztezniük kellett volna egymás útját. Andreas Corelli szerepét sem értem, meg úgy összességében a többiekét sem... Isabella volt az egyetlen színfolt a regényben. És akkor a vége? Szürrealizmust akart belevinni? Nem bírom követni ezeket a műfaji keveredéseket...

Igaz, hogy A szél árnyékára vonatkozott, de Lady_L értékelésénél jobban nem tudom megfogalmazni az Angyali játszmával kapcsolatos véleményemet:

"Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listák szerint tényleg hasraesnek."

Sajnos van egy olyan érzésem, hogy Carlos Ruiz Zafón is beleesett abba a hibába, mint Guillaume Musso: valami isteni csoda folytán írt egy hatalmas sikert arató könyvet, aminek a kedvező fogadtatásához hozzájátszott, hogy szokatlan, már-már különleges témát dolgoz fel. Csak sajnos a következő könyvében - és félek, könyveiben - újra és újra ugyanazt a témát lovagolja meg apró változtatásokkal. Sablonossá válik, az a helyzet. Ráadásul ebben a regényben tényleg nem találta el, hogy miből mennyi kell. Olyan lesz, mint David Martín, megélhetésért ponyvaíró, egy túlsminkelt bohóc az irodalom színpadán.

Baráth Katalin: A fekete zongora

"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

Minél többet olvasok, annál inkább kirajzolódik számomra, hogy kik azok a szerzők, melyek azok a témák és műfajok, amik igazán közel állnak hozzám. Bár egyre többször érzem, hogy a szórakoztató irodalomnál jobban szeretem a tartalmas nyelvezetű, jellemábrázolásban gazdag, szépirodalmat, időről időre olvasok krimit, bűnügyi regényt is. Első szabadon választott olvasmányaim között sok Agatha Christie regény van, meghatározó szerző számomra. Azt hiszem, Poirot és Miss Marple alakjával, a bűnesetek felderítése során felsejlő logikai és pszichológiai háttérrel és atmoszféra termető képességével magasra tette a mércét, és sokszor úgy érzem, hogy a későbbi krimiszerzők - több-kevesebb sikerrel - utánozni próbálják Agatha Christie-t. Ezzel pedig nagy fába vágják a fejszéjüket. Elég veszélyesnek tartom, amikor egyes regényekre - például A fekete zongorára - ráírják, hogy Agatha Christie rajongói nagy élvezettel fogják forgatni.

Nagyon nem forgattam élvezettel Baráth Katalin könyvét.

Bár tényleg semmi kifogásom az ellen, hogy egy könyvnek kidolgozott, képekben gazdag nyelvezete legyen, de nem árt mértéket tartani az írónak, mert ha nem vigyáz, átlépi a határt, és a kívánt hatástól eltérően dagályossá, giccsessé, üressé válik a szöveg, ami engem még egy szerelmi történetben - A gójátékosban például - is zavar, egy krimihez meg végképp nem illik.

Nagyon ötletesnek tartottam Ady felolvasóestjét, a gyilkosságok vers köré építését. Meg úgy egyáltalán, Ókanizsát, mint helyszínt, az 1900-as évek elejét, mint időt - de olyan hiteltelennek éreztem az egészet. Nem lehet komolyan venni egy ilyen habkönnyed szöveget! A megfogalmazásnak nem a krimi komor-komoly voltát kellene erősítenie? És a szereplők? A boldogtalan szinonimájaként csak emancipáltnak nevezett Dávid Veron, aki úgy van feltüntetve, mint a nyomozócsapat oszlopos tagja, aki majd ravasz észjárásával hozzájárul a bűnesetek felderítéséhez, közben meg úgy vezetik orránál fogva, ahogy akarják? Az elviselhetetlenül bugyuta, nehéz felfogású rendőrkapitány, akinek minden összefüggést úgy kell elmagyarázni, mert magától rá nem jönne semmire? Jajj, nem szeretem az ilyen közhelyes, elnagyolt karaktereket... 

Olvasás közben minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Egyáltalán nem kötött le a történet, minden szempontból elég unalmas volt. Lawrence Blockhoz tudnám hasonlítani: 200-300 oldalon olyan látszat keltése, mintha a szereplőknek bármi köze lenne a gyilkosságok felderítéséhez, nagy mellébeszélés az egész, rizsázás, logikának nincs helye, a végén az a gyilkos, akiről Lawrence Block/Baráth Katalin azt mondja. Híg, íztelen limonádé.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

A szél árnyéka és A tizenharmadik történet volt számomra a két legáhítottabb regény 2010-ben. Mindkét könyvre közel egy évet vártam. A szél árnyéka számomra olyan élményt nyújtott, hogy a befejezése után két-három nappal beszereztem a saját példányomat belőle.  A tizenharmadik történet ellenben nagy csalódás volt - minden szempontból.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy ebben a regényben minden apró mozzanatra figyelni kell, mert a tizenharmadik történet Vida Winter elejtett célzásaiból, utalásaiból bontakozik majd ki. Hogy Margaret Lea kisasszony számára feladott rejtvény megfejteni a tizenharmadik történet titkát.
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!

A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.

Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.

Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.

A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!

Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)

Csökkentsd a várólistádat 2011!

Biztos sokan hallottatok már a Lobo által meghirdetett "Csökkentsd a várólistádat 2011" elnevezésű játékról, melynek lényege, hogy 12 várólistás könyvet ki kell választani, és 2011-ben elolvasni. Én is elkészítettem a saját kis listámat.

Megjegyzem, nem volt egyszerű 12 könyvet kiválasztani. A várólistámon 77 könyv szerepelt, amit a csökkentés keretében sikerült 94 tételesre bővíteni^^' Ez úgy történhetett meg, hogy hozzáadtam a várólistához olyan könyveket, amik egy ideje már itthon várakoznak, csak még nem kerültek sorra. Nekik van egy külön polcuk, ez már önmagában egy szűkített várólista.

A játék polcára igyekeztem olyan regényeket válogatni, amikhez valóban kedvet érzek magamban. Róluk van szó (bővebben itt):

A könyvek válogatása közben rájöttem, hogy olyan művek is szerepelnek a várólistámon, amikhez édeskevés kedvet érzek magamban, de például vannak olyanok is, amiknek tetszett a fülszövege, ezért várólistára tettem. Mindenesetre egyik-másik láttán felmerült bennem a kérdés, hogy miért is van a listán? Szóval elképzelhető, hogy fogyni fog a létszám, és nem csak a játéknak köszönhetően.

Kíváncsi leszek arra is, hogy hány könyvet teszek várólistára jövő évben, és hogy melyek lesznek ezek? Idén az olvasmányaim zöméről a molyoknak köszönhetően szereztem tudomást. Közvetlenül megjelenés után elolvastam a friss Anna Gavalda regényeket, felfedeztem és megszerettem Alessandro Bariccot, kiábrándultam Guillaume Mussoból, végigrajongtam a Twilight sagát, elkezdtem a Millenium Trilógiát, elkezdtem a Csodaidők tetralógiát, végre hozzájutottam a Szél árnyékához, csalódást okozott a Tizenharmadik történet és a Fekete zongora, na meg a Highgate temető ikrei, földhöz vágott az Egy tökéletes nap... Csupa-csupa várva várt könyv, és mind megvolt idén. Mire fogok várni 2011-ben?

Könyvcímben a válasz

Fickától kaptam a felkérést, megpróbálok szépen sorjában válaszolni is a kérdésekre. Bár tartok tőle, hogy nem lesz egyszerű, tekintve, hogy már az első kérdésen is el kell gondolkodnom. De próbálkozom:) Szóval:

01 – A múlt év legjobb könyve:
Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap
Alessandro Baricco: Tengeróceán


02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad:
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
A Harry Potter első 4 része

03 – Kedvenc könyvsorozat:
Stephenie Meyer: Twilight saga
J.K. Rowling: Harry Potter
Lucy Maud Montgomery: Anne
(Stieg Larsson Millenium Trilógiáját is szeretem, igaz, még csak az első kötetet olvastam.)

04 – A sorozat kedvenc része:
Eclipse - Napfogyatkozás
Harry Potter és a Tűz Serlege

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől:
Alessandro Baricco: Tengeróceán

06 – Szomorúvá tesz:
Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

07 – Leginkább alulértékelt könyv:
Hirtelen nem jut eszembe semmi, vagy ami mégis, azt tulajdonképpen nem értékelik alul, mindössze kevesen ismerik, olvassák.

08 – Túlértékelt könyv:
Gogol: Holt lelkek
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis: (és még mennyire...)
Raana Raas: Csodaidők - Az ogfák vöröse

10 – Kedvenc klasszikus:
Charles Dickens: Twist Olivér

11 – Ami nagyon nem tetszett:
Laurell Key Hamilton: Bűnös vágyak
Shan Sa: A gójátékos

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem:
Ilyet nem tudok mondani

13 – Kedvenc író:
Szabó Magda

14 – Kedvenc könyv az írótól:
Abigél
Az ajtó
Für Elise

15 – Kedvenc férfi karakter:
Edward (Twilight)
Frank (Anna Gavalda: Együtt lehetnénk)
Fermín (Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka)
Kőnig tanár úr (Szabó Magda: Abigél)

16 – Kedvenc női karakter:
Lucy Maud Montgomery: Anne Shirley

17 – Kedvenc idézet a könyvből:
"Egy némileg zavaros elmélet azt állítja, hogy ha az ember víz alá kerül, nem szabad semmit tennie ellene, meg kell várnia, amíg a víz fenekére ér, csak akkor tudja magát egyetlen megváltó rúgással fellökni a felszínre." (Anna Gavalda: Együtt lehetnénk)

"…, mert az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát." (Szabó Magda: Für Elise)

"Ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal." (Szabó Magda: Für Elise)

18 – Csalódtál benne:
Guillaume Musso: Visszajövök érted
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Dennis Lehane: Viharsziget
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

19 – Legjobb adaptáció:
Passz. Nem nagyon nézek filmeket.

20 – Kedvenc romantikus:
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem

21 – Gyerekkori kedvenc:
A két Lotti

22 – Kedvenc saját könyved:
Jókai Mór: Gazdag szegények (több is van, de ezt nagyon nehéz volt beszerezni)

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra:
Joanne Harris: Csokoládé

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának:
Alessandro Baricco: TengeróceánMelania Mazzucco: Egy tökéletes nap

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni:
Bartleboom professzor - Alessandro Baricco: Tengeróceán

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben:
Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
Szabó Magda: Az ajtó

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben:
Alessandro Baricco: Selyem (+)
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei (-)Stepehnie Meyer: Breaking dawn - Hajnalhasadás (Se nem pozitív, se nem negatív, csak meglepődtem, hogy... )
Guillaume Musso: Szerelem életre-halálra / És azután (+)

28 – Kedvenc könyvcím:
Mamó

29 – Mindenki utálta, kivéve te:
Nem emlékszem ilyenre.

30 – Abszolút kedvenc könyv:
Szabó Magda: Abigél

Kíváncsi lennék Zakkant, Norin, Lady_L és Andiamo válaszaira:)

Garay Zsuzsanna: Találkozások

Hosszú regényeket megszégyenítően magával ragadott ez az alig 150 oldalas kisregény. Tizennyolc véletlen találkozás, az elérhetetlen, titokzatos egyik, és a mindig rendelkezésre álló, nem kellő másik. Vágy, inspiráció, gondolatok. Az ilyen típusú "kapcsolatokban" a felek mint a zár meg a kulcs: illeszkednek, és az egyik minden további (erőfeszítés és folytatás) nélkül megnyitja a másikat, szabad folyást engedve érzelmeknek, önismeretnek. A tragédia, hogy a zár nem hat a kulcsra.

Imádom az ilyen történeteket és Garay Zsuzsanna nagyon jól ír, olvastam volna még tovább is. Olvassátok el.

Olyan rendszertelen találkozások sorozatáról szól ez a könyv, amiket nem terveztek meg előre, nem egyeztették a helyszínt, az időpontot, csak úgy megtörténtek. Az író felidézi a találkozásokat, hogy megértse, mi is történt valójában. Minden egyes találkozás után új színben látjuk az író szerelmét. Valahányszor az elbeszélő azt hitte, hogy egy lépéssel közelebb került a lány titkához, mindig kiderült, hogy csak egy festett maszkot látott, és nem a valódi arcot. A kiragadott mondatok sablonosak önmagukban, el kell olvasni az egész történetet ahhoz, hogy kirajzolódjon az igazi arckép.

Ki lennék?

PuPilla kérdésére válaszolva, három szereplőt választottam arra a kérdésre, hogy

Melyik általad olvasott könyvben vállalnál szerepet, ki lennél és miért?

PuPillához hasonlóan elsőre nekem is a Harry Potter könyvek ugrottak be. Azt hiszem a legtöbb embert valamilyen formában vonzza ez a mágikus világ. Nagyon szívesen kipróbálnám a roxforti varázsló életet, na meg a vajsört (vajsör híján Werther's Originalt szoktam eszegetni HP olvasás közben, de legutóbb - tudjátok, amikor kinevettek - nem kaptam -.- ), de a sütőtöklé ellen sem lenne kifogásom. Legszívesebben Hermione vagy Ron lennék, Harry semmiképp.

Miss Marple is szívesen lennék. Nagyon élvezném a nyomozásokat. Imádnám. Poirot-t is szeretem, de ő olyan kényeskedő, hogy nem azonosulnék vele. Miss Marple viszont aranyos:)

Nem könnyű bevallani, de Bella is lennék. Bár a karakter és jómagam között nem nagyon vélek közös vonást felfedezni, ráadásul a vámpír körítés sem vonz, de Edward miatt lennék a helyében: szeretnék én is ennyire szeretni valakit, úgy, hogy nem csökkennek az érzelmeim, nem bizonytalanodok el, nem unom meg, nem ábrándít/ábrándulok ki, és ez fordítva is igaz.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

"A könyv szereplői, akik ugyanolyan valóságosnak tűntek a szememben, mint a levegő, amelyet belélegeztem, magukkal ragadtak, és végigvonszoltak egy kalandokkal és rejtélyekkel teli alagúton, melyből eszem ágában sem volt megszökni. Nem tudtam kivonni magam a történet varázsa alól, lapról lapra követtem őket, amíg csak fáradt tekintetem az utolsó oldalra nem siklott."

Carlos Ruiz Zafónnál jobban nem tudom megfogalmazni, én is így éreztem magam. Hihetetlenül bensőséges élmény volt olvasni, olyan érzés, mintha egy puha és meleg pléd takarna, ami alá mindig jó bebújni. A terjedelme (~ 600 oldal) is igen kellemes - mondjuk én szeretem a hosszabb műveket, amiket egy hétig is olvasok akár, úgy, hogy 60-80 oldalt olvasok naponta, és ha még tetszik is, az csodálatos -, szerencsére Zafón nem sajnálta a papírt, hagyta életre kelni és saját ütemében kibontakozni a történetet.

Ami a szereplőket illeti, véleményem szerint egy szereplőről, Fermínről mondható el, hogy igazán kidolgozott a karaktere, nekem ő a személyes kedvencem is,  de a többieket is igyekezett valamiféle egyedi attribútummal ellátni a szerző, amit szintén csak értékelni tudok.
Sokan írták, hogy a Szél árnyéka egy izgalmas krimi, szerelmi történet, de nincs híján a misztikumnak sem. Ezen kívül gyönyörű a nyelvezete, és kikiáltották szépirodalomnak, amivel egyet is értek. (A fenti borítót azért szeretem, mert annyira illik Carlos Ruiz Zafón stílusához.) Viszont ami engem illet, tartózkodnék a műfaji kategorizálástól, mert számomra valahogy túl nagy elvárásokat támasztanak ezek a nagy szavak, ezzel szemben a történetre azt mondanám, nyomozás egy különös-különleges író után. Rejtély, de még mindig azt mondom, hogy a krimi Agatha Christie-nél kezdődik.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, legszívesebben már most újra is olvasnám (de hát ugyebár azon vagyok, hogy nullára redukáljam a jelenlegi olvasmányaimat, mielőtt az itthon várakozó inkább meg sem mondom hány könyv közül elkezdeném valamelyiket). Így érezhették magukat Dumas és Hugo korabeli olvasói. Jó, hogy minden században vannak ilyen írói.

Barcelona csendes óvárosának szívében hatalmas épület áll. Az ódon palota falai különös labirintust rejtenek: ez az Elfeledett Könyvek Temetője. 1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a látogatás az akkor tízéves Daniel Sampere egész életét gyökeresen megváltoztatja majd.

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka hatalmas nemzetközi sikert aratott, több, mint negyven nyelven jelent meg. Az író páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényével olvasók millióit hódította meg világszerte. Regényei valóságos labirintusok, tele titokkal, szenvedéllyel és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.