Könyvjelző is kapható a Pusziboltban

A kaposvári megyei könyvtárból (továbbiakban csak egyszerűen "a könyvtár") kölcsönöztem ki a Pusziboltot. Az előző olvasó a 160-161. oldalon felejtette a könyvjelzőjét. Nem tudom, hogy csak véletlenül maradt-e pont ott, vagy eddig bírta, és úgy kiborította a könyv, hogy inkább be sem fejezte, esetleg lejárt a kölcsönzés, és nem volt ideje végigolvasni?

Mindenesetre elég furcsa volt Oroszlánkirályos könyvjelzőt találni egy ilyen könyvben. Ahogy nézegetem, egyre jobban tetszik. A könyvjelző. Nem a könyv. De nem élek gyűjtögető életmódot, visszateszem a könyvjelzőt oda, ahol találtam, hátha keresi a gazdája. Én épp keresem az én könyvjelzőmet. A Tengeróceánból akartam áttenni a Pusziboltba, és azon a rettentően nagy távolságon, ami a szobámban a két könyv között húzódott, szőrén-szálán sikerült eltüntetnem -.-

14. fejezet

Nagyon hosszú volt ez a fejezet. Jó, hogy vége.

Mára bezár a Puszibolt

Babi néni éjjel megcserélte a kék és piros csapot, úgyhogy Iván a zuhany alatt csúnyán leforrázta magát. Mikor végre sikerült beállítania a víz kellő hőfokát, minden kéj nélkül kiverte a farkát, annyira közömbösen, mintha körmöt vágna - minden második nap ezt tette, ilyenkor sosem felejtette el közölni velünk a reggeli hubertusz közben, hogy "szegény ember kézzel nőz".

Még ezt a (14.) fejezetet végigolvasom, és egy picit pihentetem, azt hiszem.

Romain Gary (Émile Ajar): Előttem az élet

Nem friss olvasmányélményről van szó. Még javában tartott a vizsgaidőszak, amikor ezt olvastam, a Lady L. után közvetlenül, de mostanában elmaradtam a könyvekről szóló bejegyzésekkel. Pedig szeretnék írni róluk, hogy később is vissza tudjam nézni. Kíváncsi vagyok mennyit változik a véleményem, ha valamit később újra elolvasok. Meg hát észreveszem magamon, hogy egyre nagyobb mértéket ölt a könyvmániám.

A regény főhőse egy arab kisfiú, Momo, akit egy idős, lengyel származású, zsidó, egykori prostituált nevel Párizsban. Rosa mama abból él, hogy prostituáltak gyermekeire vigyáz pénzért. Momo, a többi kicsihez hasonlóan négerek, arabok, zsidók és prostituáltak között él. Úgy boldogul, ahogy tud: lop, csal, hazudik. Rosa mamához viszont igazi szeretet fűzi. Az idős asszony utolsó hónapjaiban mindenki összefog, hogy Rosa mama életét széppé, vagy legalábbis elviselhetővé tegyék. Lényegében erről szól a történet. Hogy miként éli meg egy kisfiú elhagyatottságát egy olyan világban, ahol származása és vallása miatt eleve kisebbséghez tartozik, szegény, prostituált az anyja, ki tudja ki az apja, gyerekként tehetetlen, és még azt is végig kell néznie, ahogy leépül az az ember, akit szeret, akire számíthat, aki felnevelte.

Ami nagyon tetszett ebben a regényben, az az írói tudatosság Romain Gary részéről, ahogy Momo elbeszélését felépíti. Ügyel arra, hogy hiteles legyen a narrátor kisfiúként, és jól érzékelteti, hogy az idő múlásával Momo érettebb, felnőttebb lesz, jobban átlát, megért dolgokat. Kedvencem, hogy a regény jó részében strici helyett a striki szót használja. És igaza van: az, hogy striki semmivel sem értelmetlenebb egy 10 éves számára, mint az, hogy strici.

A mű nyelvezete nagyon szókimondó. Egyszerű és közönséges. Nekem túl nyers. Épp elég az is, hogy élő szóban hasonló stílusban fejezzük ki magunkat sokszor, repked a sok szar meg kurva... nem kell még könyvben is. Túl érdes, nem szeretem. Mondjuk az Előttem az élet esetében megértem: ebben a környezetben nincs helye a finomkodásnak.

Ahogy befejeztem a könyvet az jutott eszembe, mennyire érdekes, hogy miként jelenik meg az öregkor és méltóság, a kiszolgáltatottság, egy élet lezárása ebben a műben. Mennyivel másabban írja le Romain Gary, mint Szabó Magda az Ajtóban, mennyire különböző hatást vált ki a kettő, de ugyanakkor valahol kapcsolódnak is. (Az ajtót tavaly nyáron olvastam. Egy évet ülepedett az élmény. Apró részletekre biztos nem emlékeznék, de nagy hatást tett rám, ha más műről is ez jut eszembe. Megkockáztatom, a legnagyobb hatást az Ajtó tette rám az elmúlt években. A legváratlanabb helyzetekben képes vagyok felemlegetni, olyan nekem mint egy láthatatlan barát, mindig velem van. Magda művei által elérte a halhatatlanságot, és családját, szeretteit is életben tartja a mai napig. Hihetetlen ereje van. Mindegy, annyit akartam csak írni, hogy a molynak meg az orosz irodalom órának köszönhetően mennyi minden került a látókörömbe, és ahogy olvasok, kialakul a saját értékrendem a könyvekben is.)

Az Előttem az élet szerintem abszolút alapdarab, egy klasszikus. Örülök, hogy elolvastam. A francia kultúrának fontos része az arabokhoz, négerekhez fűződő viszony, de én nem érzem közel magamhoz ezt a témát. Megértem én is, miért kötelező szocmunkás szakon. Elismerem az értékeit, de nem az én világom.

David Mitchell: Szellemírók

Épp nagy kínban voltam, hogy mit olvassak a Breaking Dawn után, amikor is megjött a szokásos Alexandra hírlevél, amit amúgy sosem néztem meg, amíg be nem vezették ott is az ingyenes bolti átvételt. Ulpiusos könyvekre vonatkozott az akció, és mivel már hónapok óta a Szél árnyéka után sóvárgok, muszáj volt megnézni, nincs-e köztük. Persze nem volt... Viszont a Szellemírók igen. (Mellesleg megnéztem, még mindig akciós, 744 forint az ára, ha valakit érdekel esetleg.)

Szóval a Szellemírók... Megint egy könyv, aminek a létezéséről sem tudnék, ha nem lenne a moly. Hozzátenném, szerintem méltatlan, hogy a könyvesboltokban mennyire nem mutogatják. Az akciós árával én csak jól jártam, de ha egy kortárs regényt 70%-kal olcsóbban árulnak, abban van valami leértékelés, a szó szoros értelmében. (Például a Lírában az Apák és fiúkat 400 forintért vesztegetik, és tényleg annyit is ér, vagy még annyit sem.) Pedig az utóbbi évek egyik legjobb regényéről van szó.

Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő.

Nem egy szokványos regényről van szó, annyi bizonyos. Van, aki azt mondja, igazából kisregények gyűjteményéről van szó, szerintem nem. Tökéletes egységet alkotnak a fejezetek. Olyan finoman kapcsolódik egyik a másikhoz, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy mindegyiknek más a főszereplője. Lehet azt érezni, hogy ezek a darabok kiteszik majd az egészet.

Nagyon sokszínű a regény.

Mindegyik fejezet máshol játszódik, és az író mindegyikben más hangon szólal meg. Először belebújik egy fanatikus, elvakult terrorista szerepébe, aztán átvedlik egy 18-19 éves lemezbolti eladó fiú bőrébe, aki teljesen hétköznapi életet él. A következő fejezetben meg már pénzt mos és a széthulló házasságáról beszél. Aztán lelassít, és egy kínai teaárus asszony képében történelem órát tart, de nem száraz, tankönyvi módon, hanem egy ember életével hitelesítve, élővé téve. Mongóliában már teste sincs, noncorpum lényként keresi eredetét és jövőjét. Számomra ez volt a leglassabb rész, mintha szükség lenne egy kis pihenőre a szentpétervári műkincslopás előtt. Aztán London a szellemíró dobossal, Marco-val. Valahogy London az írókból egyfajta Nick Hornby-s életérzést vált ki, itt szerencsére nem erről van szó. Ahol Nick Hornby szereplői elvesztik az uralmat életük fölött, és válnak lecsúszott-kiöregedett rocksztármajmoló lúzerekké, David Mitchell nem engedi el az övéit, ők is keresik önmagukat, de van bennük tartás. Ez nekem nagyon szimptaikus. Az atomfizikusnő története abszolút kedvenc, már-már Dan Brown-t juttatja eszembe, még az Elveszett jelkép előtti korszakából. New York nagyon baljós, benne van az aggodalom a világ sorsáért, a félelem egy harmadik világháborútól... majd, csavar egyet, aztán még egyet, és a végére jól fenékbe billenti a kedves, naiv olvasót, mintha azt mondaná: "ha azt hitted érted miről van szó, nagyon tévedsz. Valami biztos elkerülte a figyelmedet. Olvasd csak el újra!" És tényleg ilyen.

Nagyon tartalmas. Nagyon értékes. Végre egy férfi író, akiről sugárzik, hogy mennyire intelligens, hogy gondolkodik. Nincs kisebbségi komplexusa és a nőket sem holmi szellemileg visszamaradt tahó kamionsofőr szemüvegén keresztül nézi. Műfajilag nem tudom hová soroljam: szórakoztató szépirodalom, szép szórakoztató irodalom, fantasztikus? Nem Szabó Magdás-Anna Gavaldás értelemben katartikus, de kalapot emelek előtte. Hűűű és haaa.

Romain Gary: Lady L.

Gratulálok annak a gyengeelméjű szerencsecsomagnak, aki úgy gondolta, jó lesz, ha egy könyv fülszövegében előre közlik, mi fog történni, továbbá annak az észharcosnak is, aki hagyta.

Így, miután elolvastam 140, anarchista eszmékről szóló, idézetekre épülő oldalt, még az utolsó oldalak sem okoztak egy csipet meglepetést sem.

Ennek tükrében nem tudok nyilatkozni a történetről, nem az én világom, és haragszom.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

Szintén a kaposvári könyvtárnak köszönhetem, hogy olvashattam. Talán mondanom sem kell, mi miatt voltak kétségeim. Persze, hogy a borító miatt... De erre még visszatérek.

Publicisztikák és tárcanovellák, rövid írások, pont erre volt szükségem. Olyan olvasnivalóra, aminél nem érzem szükségét, hogy több órára bevackoljam magam az ágyba, csend vegyen körül.

Megoszt ez a kötet.

Az első ötven oldal után azt mondtam, hogy erőltetett. Forma és stílus pont az, amire bukom, ha Magda írja vagy Anna, már sírnék a boldogságtól, hogy olvashatom, de erőltetett. Mondtam, úgy néz ki, lehetetlen, hogy T.K. monogrammal kortárs magyar írónő belopja magát a szívembe, lehetetlenség, nem nekem írnak.

Aztán jöttek az újabb írások, és időről időre sikerült egy mondat, egy novella, amit újra kellett olvasnom, mert szép volt.

Aztán jött egy másik novella, egy másik mondat, és visszatértem a T.K. monogrammal kapcsolatos teóriámhoz.

És ez így hullámzott végig a 238 oldalon keresztül. Ami tetszett, az nagyon, ami nem, azzal kapcsolatban nem is értettem, hogy mi végre íródott.

A borító.

Nem tudom, ki hogy van vele, mióta ezt a borítót láttam, már nem a hírhedt Musso borítót tartom a legocsmányabbnak. Kimondottan kínosan éreztem magam, ha olyan helyen olvastam, ahol mások is megláthatták. Mégis milyen ronda már az a disznófej?!

Bizonyos értelemben viszont passzol a tartalomhoz. Sokszor voltam úgy egy-egy novella olvasása közben, hogy már épp nyúltam a vödörért, hadd legyen mibe folynom, annyira tetszett valami; majd hirtelen valami olyan következett, hogy csak néztem: ez most hogyan? meg minek? (Utalnék itt a Lélek című darabra például, ami nemcsak engem sokkolt.) 

Így még szerintem nem éreztem könyvvel vagy szerzővel kapcsolatban: ötös skálán három és feles, és kedvenc! Újra akarom olvasni, és keresem a többi művét is. Mai magyar szépirodalom, és Tóth Krisztina üde színfolt benne.

A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom emberi testben.

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon.

Olyan nehéz szomorúsággal ült hétezer méter magasan, hogy majdnem lezuhant tőle a gép. (Térkép. A legjobb szerintem.)

Cormac McCarthy: Az út

Ezt a könyvet már két hete elolvastam, azóta folyamatosan akartam róla írni, csak mindig elmaradt...

Molyon is napi szinten említette valaki, könyvesboltok kirakatában is mindig belebotlottam a plakátjába, de a fülszöveg és a borító alapján tartottam tőle, hogy nem nekem való ez a történet.

Találomra rákerestem a kaposvári könyvtár katalógusában, bár új könyvről lévén szó, nem hittem benne, hogy már kölcsönözhető. Tévedtem is meg nem is. Merthogy a katalógusban már szerepelt, gyakorlatilag még feldolgozás alatt állt. Erre az hírre nagyon szomorúan nézhettem, mert a könyvtáros néninek megesett rajtam a szíve, és felhozatta a könyvet, így elsőként én olvashattam, úgy, hogy a vonalkód és a könyvtári bélyegzők voltak csak benne, az a kis cetli, amin a könyv adatai szerepelnek még nem:D Imádom a kaposvári könyvtárat, mondtam már?

Ha már ilyen kedvesek voltak, úgy voltam vele, hogy elolvasom, amilyen gyorsan csak tudom, nem akarom hetekig magamnál tartani. Megjegyzem, egyáltalán nem okozott problémát, tekintve, hogy csak leültem pár oldalt olvasni, és arra eszméltem, hogy a felénél járok!

Több szempontból is nagyon különlegesnek találtam ezt a művet.

Már a témaválasztása sem hétköznapi ugye, a maga posztapokaliptikus, kilátástalan, szürke világával. Egy férfi és egy fiú, apa és fia végtelen menetelése egy olyan időben, olyan helyen, amikor az élelmiszerkészlet, az emberi testi és lelki ereje, a remény igencsak véges. Lehet-e (még) hinni Istenben?

Az első oldalakon némi fennakadást és értetlenkedést váltott ki belőlem, hogy a mondatokon belül hiányzik a központozás,legfeljebb a mondat végén pont van, esetleg kérdőjel, a párbeszédek nem különülnek el a többi bekezdéstől. Mi ez az anarchia? Béna volt a fordító? Mi ez? Idegbajt kapok, ha végig ilyen lesz! És végig ilyen volt. És nem kaptam idegbajt. Egy-két mondatnak többször nekifutottam, de a tartalom és a stílus annyira magával ragadó, hogy nem hiányoztak ezek a formai elemek, Cormac McCarthy megengedheti magának, hogy ezt csinálja.

Olvasás közben, és utána napokig a könyv hatása alatt voltam. Volt, hogy még félálomban is ez járt a fejemben. Nagyon tetszett, előbb-utóbb biztos lesz saját példányom is. Talán furcsa ilyet írni - főleg mivel a legtöbben úgy nyilatkoznak, megrázó élmény volt számukra ez a mű, nekem a reményről szól. Ajánlom nagyon.

Köszönet a Magvetőnek az igényes kiadásért. A borítóért és a fehér lapokért, a könyvjelzőért. Ha le kellett tennem, mindig úgy tettem le, hogy rálássak, olvasás közben meg dédelgettem, simogattam. Ez valami pervezió lehet nálam, rabul ejtenek a szép könyvek.

Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.

Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen.
De van amit elfelejt az ember ugye?
Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni.

Dan Brown: Az elveszett jelkép - avagy Barna Dani paródiája

Szeretem Dan Brown könyveit. Érdekesek, izgalmasak, lebilincselnek.Lehuppanok az ágyikómra, és pár órával később emelem csak fel a fejem. Nagy dolognak kell történnie, hogy letegyem a könyvet, komoly természeti katasztrófákra gondolok, például heveny éhség, szomjhalál.

Nagy lelkierőről tettem tanúbizonyságot, mikor megálltam, hogy előrendeljem (bőkezű volt a Jézuska). Vérzett a szívem, hogy minden könyvesboltban és honlapon ez a könyv villogott, de annyira örülök, hogy végül nem vettem meg, mert ilyen szart Dan Browntól még nem olvastam.

Az ezeregyedik bőrt is lehúzza a szabadkőművességről, a végtelenségig ismétel egyes sorokat, gondolatokat ("A titok A Renden belül rejlik", "Mestermű vagyok"... ). Az eddig éles elméjű, sok kalandot átélt Langdont egy nehéz felfogású, hitetlen, fájdalmasan értetlen alakká tunyítja, egy tehetetlen gyerekké, akinek mindent el kell magyarázni. Különösen szánalmas szerintem, hogy a langdoni hagyományokkal szakítva, a mellékszereplők mondják meg a rejtély megoldását. Ezért gondolom úgy, hogy Az elveszett jelkép önmaga paródiája lett, semmiképp sem remekmű. Külön köszönet az utolsó hetven oldalért, amiben semmi, de semmi nem történik, igazán élmény volt olvasni, bár legalább az utolsó oldalig megmaradt a remény, hogy hátha lesz még egy fordulat, és nem azzal az egyetleneggyel szúrja ki a szemünket.

Összességében jó, hogy elolvastam, de egynél többször semmiképp sem olvasnám el.

Megkerült, ami elveszett…
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, vllámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen – miként azt Robert Langdon felfedezi – nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt…

Anna Gavalda: L'Échappée belle

Csak hogy tudjátok: megrögzött Anna Gavalda rajongó vagyok. Egyik kedvenc írom. Mindent elolvasok tőle.

Legutóbb a L'Échappée belle-t olvastam, amihez magyarul talán a "szép pillanat/nap" címen lehetne fordítani.

A könyvet egyik kedves csoporttársamnak köszönhetem, aki Franciaországban járva megszerezte nekem az írónő régi-új könyvét. Új, hiszen 2009. októberében jelent meg, és régi, mivel egy nyolc-kilenc évvel ezelőtti munkájának az átdolgozott-javított kiadásáról van szó.

A történet szerint három testvér elutazik egyik rokonuk esküvőjére, majd úgy döntenek, nem várják meg a ceremóniát, inkább tovább állnak, hogy találkozzanak testvérükkel, Vincent-nal, aki egy kastélyban dolgozik idegenvezetőként. Nincsenek nagy történések, véletlen, sorsfordító események, egyszerűen arról szól a történet, hogy ez a négy hasonló és mégis különböző felnőtt a mindennapok monotonságából kiszakadva egy szép, gyermekkort idéző pillanatot él át együtt.
Nagyon fontosnak tartom a gyermekkort, és szeretek nosztalgiázni is. (Fleur bleue vagyok, tudom.) Szerintem - bár ezt életkoromból adódóan nem tudhatom biztosan - meghatározóak és pótolhatatlanok a gyermekkori barátok, kapcsolatok. Már csak emiatt is közel áll hozzám a történet.
Ráadásul ízig-vérig Anna Gavalda, ha név nélkül elém tennék az írását, akkor is felismerném. Puha, nemes, érzékeny, játékos és ironikus, nekem katartikus. Új kedvencet avattam.