Könyvkuckó

Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene

2011-10-17T11:06:00.002+02:00

Arundhati Roy Az Apró Dolgok Istene című regényéről szokatlan értékelést írok, ugyanis még nem olvastam teljesen ki, 120 oldal vissza van. Ettől függetlenül úgy érzem, kialakult a véleményem a regényről, és kötve hiszem, hogy ez változni fog.

Nem érint meg ez a történet. Családregény, ízléses, buja nyelvezettel, jó ritmusa van a szövegnek, és nem érint meg. Időnként sikerült egészen ráhangolódnom, és magával ragadott a szöveg, máskor (és ez a jellemzőbb) meg csak olvasom, és semmi, de semmi hatása nincs. Ha csak az nem, hogy untat, és bosszant, hogy egy regény, aminek ilyen csodálatos címe van, és amiről ódákat zengtek, ennyire közömbös.

Amikor ilyen érzésem van egy könyvvel kapcsolatban, mindig elgondolkodom, hogy feltétlenül akkor lehet-e azt mondani egy könyvre, hogy olvastuk, ha tényleg elejétől a végéig olvastuk. Illetve, hogy például egy ilyen várólista csökkentő kihívás során csak akkor ér-e a könyv, ha ténylegesen végigolvasom. Hiszen fent volt a várólistámon, tehát kíváncsi voltam rá. Beszereztem a könyvet, a két harmadát elolvastam, és kielégítettem a kíváncsiságomat: megtudtam, hogy nem tetszik. Muszáj folytatni? Nem muszáj, de valószínűleg végigolvasom. Egyrészt azért, mert úgy tartom, az utolsó szó elolvasásáig mindig minden megtörténhet, minden csoda és katarzis eljöhet. Másrészt a mások által legimádottabb részek szerintem még ezután következnek. Mindenesetre most úgy érzem, ebben a könyvben nem olvashatok már olyat, ami miatt még egyszer elolvassam az első 270 oldalt.

Jodi Picoult: A nővérem húga

2011-10-14T15:40:00.001+02:00

Jodi Picoult regényét múlt hétvégén fejeztem be, és annyira heves érzelmeket váltott ki belőlem - és nem a jó értelemben -, hogy nem is tudtam írni róla, éppen csak egy rövid értékelést a Molyra, és egy vázlatot a menet közben felmerülő gondolataimról. Közel egy hét távlatából megpróbálom rendszerezni ezeket a gondolatokat.

Nem tudom, mennyire kell a regény kiinduló helyzetét bemutatnom. Gondolom legtöbbünk könyvesboltban járva tartotta már a kezében a könyvet, olvasta a fülszöveget, talán bele is olvasott már. Aki számára viszont ismeretlen a történet, elég annyit tudni, hogy egy boldog, amerikai család élete dől romokba, amikor hároméves lányukról kiderül, hogy leukémiás. A szülők és orvosok karöltve küzdenek Kate életben maradásáért. A kislány életét egy genetikailag tökéletes donor megmentheti, ezért a szülők még egy gyermeket vállalnak. Eleinte úgy néz ki, elég lesz az újszülött köldökzsinórjából levett őssejtekkel gyógyítani Kate-et, aztán az évek során Annának egyre többször kell orvosi beavatkozásokon átesnie, hogy segítsen Kate-en. Amikor Annának a fél veséjét kellene odaadnia nővérének, Anna ügyvédhez fordul, és pert indít szülei ellen, hogy saját teste felett önrendelkezési jogot szerezhessen, vagyis eldönthesse, milyen orvosi beavatkozásokon vegyen részt. Erről a perről szól a regény, és arról, hogy a szereplők, vagyis a család tagjai hogy élik meg nemcsak Anna lépését, hanem egyáltalán Kate betegségét.

A leírtak alapján A nővérem húga egy mély, fájdalmas és felkavaró regény lehetne, de számomra inkább csalódást okozott, nem is akármilyet. Körülbelül a regény 100. oldalától tudtam, hogy nem fogom szeretni ezt a könyvet, és ahogy haladtam, egyre hevesebb undort éreztem.

Ebben a regényben megtestesül minden, amitől sikítva rohanok ki a világból:

Vigyázat, SPOILERT tartalmaz!

- az alapszituáció a 22-es csapdája: lehetetlen jó döntést hozni, valaki mindenképpen rosszul jár. Egyébként egyrészt ez az a téma, ami mindenkit érdekel, de senki sem foglalna állást, vagy legfeljebb csak addig, amíg hasonló helyzetbe nem kerülne, mert szerintem onnantól kezdve senki sem tudná megőrizni az objektivitását. Másrészt ez megint csak egy olyan téma - az ikres meg az időutazós történetekhez hasonlóan -, aminek nincs túl sok perspektívája. A történet befejezésére általában 2-4 forgatókönyv van, és ezek közül egy tuti bejön, tehát nem túl fantáziadús a dolog. Számomra.

- irodalmilag konvergál a nullához: a történetben hat szereplő az elbeszélő: anya, apa, a mártír lány, az elhanyagolt, ezért deviáns magaviseletű báty, az ügyvéd és a jogi gyám. Elég különböző személyiségek, mégis mindenki ugyanolyan nyelvezetet használ, semmi kifejezésbeli eltérés nincs közöttük, pedig ha belegondolunk, valószínű, hogy egy 16 éves lázadó kamasz, aki utálja a világot, nem ugyanúgy kommunikál, mint egy ügyvéd. Például.

- a karakterek sablonosak és közhelyesek, semmi eredetiség nincs bennük. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de rinyagép az összes. Azt a siránkozást, amit a szereplők művelnek, még egy délutáni szappanoperában sem viselem el, nemhogy egy regényben! Egyébként hiszem, hogy nem a történet témájával van a probléma, hanem a regény stílusával.

- a szerelmi szál kiszámítható, undorítóan felszínes, és giccses. Egyrészt, persze, hogy pont nekik, pont most kell találkozniuk. Jodi Picoult feltalálta a spanyol viaszt, ilyen szerelemre irodalmi művekben még tényleg nem volt példa, csak minden ponyva így kezdődik (így folytatódik, és így végződik). LERÁGOTT CSONT! Én nem hiszem, hogy van még egy olyan hülye, mint Julia, aki egész életében nem tudja kiheverni, hogy tizennyolc évesen otthagyja a barátja. Bocsánat, van még egy ilyen hülye: Campbell. És most őszintén, ki szakít szó nélkül ilyen ürüggyel, mint Campbell? Aki ilyen hülye, haljon meg.

- a tárgyalás: bármennyire borzalmas is a regény 90%-a, az utolsó oldalak tényleg tartogattak olyan fordulatokat, hogy megenyhültem. Ha a tárgyalás ítéletével véget ért a regény, megkönnyebbültem volna. De így, hogy nem ért véget, csak megint felhúztam magam. A szeretetnek valóban elképesztő ereje van, de számomra ez annyira cukormázzal leöntött, hollywoodi befejezés volt, hogy szörnyű. Nagyon mű, rettentő nyálas. Megtörténik a csoda. Csak nem valóságos. Szegény kis Anna, aki azért született, hogy a nővére donorja legyen, lám, megtette feladatát... Sajnálom, de ezt a fajta fordulatot nem tudom szépnek értékelni. Jodi Picoult kezet foghat Audrey Niffeneggerrel.

- a regény drámaisága: Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa mamija jut eszembe, és arra gondolok, hogy abban a rövid kis könyvecskében mennyivel több drámaiság van, mennyivel szívhez szólóbb, noha nem hangzanak el benne nagy szavak. Szerintem egy dráma nem attól lesz dráma, hogy az anya két oldalanként bőg és azt hajtogatja, hogy "de hát az életedről" van szó. Megint csak azt tudom mondani, a rinyálás nem egyenlő a drámaisággal, és nem hiszem, hogy ezt a témát nem lehetett volna másként kezelni.

Hogy én mit gondolok a befejezésről?
Kate 13 éve leukémiás. Tökéletesen tisztában van vele, hogy még ha Anna oda is adná neki az egyik veséjét, az életét nem mentené meg vele, legfeljebb meghosszabbítaná, amíg a többi szerve is fel nem mondaná a szolgálatot. Vagyis ha ilyen szempontból nézzük, hiábavaló lenne a vesetranszplantáció, hiszen Anna addig tudná csak nővérét segíteni, amíg olyan szervére nem lenne szüksége, ami neki is kell. Akkor a szülők mit csinálnának? Sara mondaná, hogy Anna, kislányom, add oda bármelyik szervedet, tudod, hogy Kate-et csak így menthetjük meg, hiszen ő a lányom, nem hagyhatom meghalni. Jodi Picoult istent játszik, és közbeavatkozik úgy, hogy se Annának, se a szülőknek ne kelljen döntést hozniuk, és Kate is életben maradjon, ezúttal örökre egészségesen. Ez az, a karakterek és a szöveg mellett ez teszi számomra ellenszenvessé és ellentmondásossá ezt a regényt, megtaláltam az okát. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen szituációban borzasztó nehéz és rossz lehet anyának lenni. A 'ha ezt az ujjamat harapom, ez fáj, ha a másikat, akkor pedig az' klasszikus esete. Olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy Anna tényleg csak egy bármikor feláldozható eszköz az anyja szemében, ami kimondhatatlanul ellenszenvessé tette Sarát, olyannyira, hogy nem tudtam átérezni igazából a család helyzetét. Holott amikor Anna megfogant, akkor még tényleg csak az őssejt levételéről volt szó, tehát lehetett volna úgy is, hogy Kate meggyógyul tőle, és akkor Kate is és Anna is egyszerű gyerekekként nőjenek fel. Ezzel szemben azonban az az érzésem, hogy az anya karakterében Jodi Picoult akarata, érzései jelennek meg, aki mindenáron életben akarja tudni Kate-et, le akarja győzni a rákot, és nem számít, hogy ezt milyen áron éri el. Ezért érzem Sarán is végig, hogy egyedül Kate számít, és Anna csak bármikor felhasználható szervek összessége, akinek pechére lelke és személyisége is van. Számomra itt vérzik végképp el a regény.

Ti mit gondoltok, hogy látjátok?

Agatha Christie: Tíz kicsi néger

2011-09-29T11:24:00.000+02:00

"Tíz egymásnak ismeretlen ember meghívást kap egy pazar villába. A villa egy sziklás, elhagyatott szigeten áll, amely sziget néger fejhez hasonlít, arról kapta a nevét is. A villa titokzatos tulajdonosáról mindenféle pletykák keringenek. A vendégek, bár valamennyiük múltjában van valami, amit legszívesebben elfelejtenének, reménykedve és örömmel érkeznek meg egy pompás nyári estén a sziklás öbölbe. A tulajdonos azonban nincs sehol… A felhőtlennek ígérkező napokat egyre félelmetesebb események árnyékolják be. A sziget látogatóit a különös fordulatok hatására hatalmába keríti a rettegés. Tízen érkeznek. Hányan távoznak?"

Szerintem Agatha Christie a Tíz kicsi négerrel műfajt váltott: krimi helyett drámát írt. Hiába a próza forma, annyira minimális a leírás, szinte párbeszédekre épül. Nyomasztó, fenyegető regény, minduntalan Maurice Maeterlinck Hívatlan vendég című drámáját juttatta eszembe. El tudom képzelni, hogy ebben teljesedett ki Agatha művészi pályája, de sokkal jobban szeretem a regényesebb Miss Marple vagy Poirot történeteket.

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked Terézanyu!

2011-09-19T09:58:00.000+02:00

Rácz Zsuzsa. Terézanyu. Néhány évvel ezelőttről vannak róla emlékeim. Rémlik, hogy szerettem Rácz Zsuzsa stílusát, és az is, hogy mennyire zavart a brit-magyar párhuzam Bridget Jonesszal. Sokáig egyáltalán nem is voltam kíváncsi a folytatásra. Először nyár elején inogtam meg, amikor egy üzletben megláttam 399 forintos áron. Akkor még ellenálltam. De amikor két hónappal később még mindig megvolt, betettem a kosaramba, mondván: mit veszíthetek?

Nagyon is sokat veszíthettem volna! Megfosztottam volna magam egy nagyon jó olvasás élménytől, mert nagyon jó volt ezt a könyvet olvasni. Rácz Zsuzsa nagyon jól ír. Nem bírtam megállni, hogy ne olvassam a könyvet. Annyira jó a stílusa. Annyira lendületesen és tartalmasan ír, látszik, hogy ő jó ebben, egyáltalán nincs erőlködésszaga a sorainak. Számomra hatalmas pozitívum, hogy a "szingli-vagyok-pasi nélkül is megállom a helyem-de jajj, miért nem kellek én senkinek" problémakörén átléptünk, ez már inkább az én-keresés és a hogyan tovább krónikája. Egy könyv arról, hogy miként lesz egy nőből Terézanyu, és hogyan talál vissza a nőiségéhez, hogy egyes családtagok milyen kitartó munkával ássák alá az önbecsülésünket, és hogy lehet ezen túllépni. Egy csodálatos fejezet egy csodálatos, irodalmár nagymamáról, és Indián:)

(Személyes véleményem: Rácz Zsuzsában minden megvan ahhoz, hogy jó író legyen, de az az érzésem, hogy egyelőre még terápiás céllal ír. Szeretem az önéletrajzi ihletésű regényeket, de remélem olvashatunk másmilyen műveket is tőle!)

U.i.: Könyv nem esett még így szét a kezemben! Hogy lehet így kötni egy könyvet?

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

2011-09-11T21:52:00.000+02:00

Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című művét a "Csökkentsd a várólistádat 2011" esemény keretein belül olvastam el.

Bevallom őszintén, amikor nyári olvasnivalót kerestem, nem úgy terveztem, hogy egy könyvet fogok elolvasni egész nyáron. Na jó, túlzok... de tény, hogy sokáig tartott, mire elolvastam. Talán amiatt tudtam könnyen le-lerakni, mert tulajdonképpen nem is annyira regény, mint inkább a Durrell család öt éves korfui tartózkodása során szerzett felfedezések, élmények megörökítése, sok leírás és anekdoták.

Gerald Durrell írásából úgy árad a természet, az élővilág szeretete, hogy a természetismeret tankönyvek mellett minden kisdiáknak olvasnia kellene az ő leírásait, és nem lennének olyan emberek, akik nem szeretik az állatokat!

A családi jelenetek pedig... ennyi lököttet egy rakáson! Nem tudom, hogy a leírt történetek tényleg megtörténtek-e, de nem lehetett kibírni röhögés nélkül!

Az egész mű könnyed és szórakoztató, de ennek ellenére a nyelvezete csodálatosan kidolgozott. Részletgazdag és kidolgozott, jó olvasni. Egy igazi irodalmi mű, amire ha ráhangolódtam, vitt magával, repített - csak mivel klasszikus értelemben vett cselekménye nincs, nekem néha nehezemre esett ráhangolódni. Főleg az első és az utolsó harmada tetszett. Nagyon jó, hogy az író az utolsó oldalakra tartogatott történeteket, folyamatosan megnevettetett, és úgy csuktam be a könyvet, hogy ez nagyon nagyon jó volt! :)

Az Olvasás 7 Hete VII. - Változnak az évszkok... és az olvasási szokások

2011-08-28T22:28:00.001+02:00

Legkésőbb múlt vasárnap illett volna megszületnie az utolsó heti bejegyzésnek, de nem jött össze. Az utóbbi hetekben nem érünk a családi tennivalók végére, másrészt igyekszünk kihasználni, amíg jó idő van, és bográcsozhatunk barátokkal, horgászhatunk, mártózhatunk a Balatonban, vagy kerékpározhatunk. A hideg, esős idő beköszöntével úgyis megint többet fogunk olvasni :) Nem szaporítom tovább a szót, térjünk rá a témákra.

- Olvasási szokások változása

Az olvasási szokásaim nagyon megváltoztak, mióta rátaláltam a Moly.hu-ra. Ahogy már korábban írtam is erről, most is csak azt tudom mondani, hogy kitárult a könyvvilág, mióta tag vagyok. Korábban gyakorlatilag azon szerzők műveit kerestem, akiket felkapott a média. Mára sokkal nyitottabb lettem, olyan műfajokba is belekóstolok, amiknek korábban esélyt sem adtam volna, és persze az én olvasmányaim közé is be-becsúsznak hype-olt könyvek, de összességében pont a felkapott művekkel szemben lettek fenntartásaim.

Még mindig hagyományos könyveket olvasok, bár kezdek nyitni az e-book-ok felé. Hangoskönyvvel próbálkoztam már, de nem mondhatnám, hogy szokásom hangoskönyvet hallgatni.

- Olvasási szokások: hol, mikor olvas szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Legszívesebben esténként az ágyban olvasok, lefekvés előtt, ha tehetem legalább egy órán keresztül. Azonban bármikor képes vagyok olvasni, a párom meg is szokta jegyezni, hogy ha van két szabad percem, már olvasok. Egyértelmű, nem? Miért, van, aki nem?

Viccet félretéve nem vagyok válogatós, egy dologhoz ragaszkodom: csend és nyugalom legyen. Ha egy mód van rá még zene se szóljon, nemhogy tévé menjen, vagy beszélgetés, mert ezeket nem mindig tudom kizárni, és felbosszant, hogy nem tudok odafigyelni a könyvemre.

Az előző tanévben Kaposvárról bejártam Pécsre busszal. Ez idő alatt tökélyre fejlesztettem a buszon olvasás képességét.

Nyáron sokszor olvastam a szabadban, legutóbb ma, a tókaji parkerdőben. Szeretek olvasni, bárhol, bármikor.

Az Olvasás 7 Hete VI. - Kontrák és irodalom órák

2011-08-21T14:18:00.001+02:00

Az utolsó hét utolsó napján akkor közzéteszem a 6. körhöz kapcsolódó gondolataimat...

Klasszikusok kontra kortárs irodalom

Körülbelül egy éve nem olvastam klasszikus irodalmat, pedig szeretem a klasszikusokat is. Azaz, időről időre érzem a késztetést, hogy klasszikus irodalmat olvassak. Az más kérdés, hogy a késztetést mostanában ritkán követik tettek.

Szeretem a klasszikus irodalmat, mert talán ez tud a legjobban kiszakítani a jelenből. Izgalmas időutazás a múltba, keserédes elvágyódás egy régvolt világba, egy a maihoz képest nyugodtabb világba.

Ugyanakkor pontosan emiatt egy klasszikus műre több időt is kell szentelni, mint egy kortárs alkotásra, hiszen általában lassabb, ízesebb, részletgazdagabb az előbbiek nyelvezete, más a történet lüktetése. Egy időben sokat olvastam Jókait, mindig nyári szünetben, esténként elmélyülve a regényekben, mert vannak művek, amiket nem lehet két rohanás között öt percre felcsapni.

Meggyőződésem, hogy klasszikus műveket öröm és élvezet olvasni, de nem mindegy, milyen életkorban olvassuk. Nem biztos, hogy egy 18 éves vagy még fiatalabb emberkének - mégha tanulós illetőről is van szó - van olyan kiforrott gondolkodása, hogy megértse, átérezze a klasszikus regényeket.
Én lassan 23 éves vagyok, de még mindig úgy érzem, bizonyos művekre nem vagyok még elég érett. Például a nagy orosz művek kifogtak rajtam. Nem mondom, hogy rosszak, de nem vagyok még elég türelmes ahhoz, felvegyem az orosz klasszikusok ritmusát (lelassuljak hozzájuk).

Magyar kontra külföldi irodalom, avagy miért félünk egy-egy magyar/külföldi író művétől?

Ennek szerintem nincs más oka, csak annyi, hogy a külföldi írók művei körül több felhajtás van, mint a magyar szerzők művei esetében. Egy külföldi író műve sokkal több olvasóhoz jut el, mert az országnak is nagyobb a lakossága, mint Magyarországé. Egy-egy friss, külföldi mű már megjelenésekor ngyobb nyilvánosságot kap, mint a magyar íróké, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy menyivel gyakrabban készül belőlük filmadaptáció. Szóval akárhogy is nézzük, szélessebb közeghez jutnak el a külföldi művek. Persze nem ártana tisztázni, hogy külföld alatt mit értünk. Én főként az angol-amerikai, francia és olasz irodalmat, mert valljuk be, egy ismeretlen kazahsztáni, belga vagy honolululi szerző műve bármennyire is külföldi, számomra sokkal kevésbé bizalomgerjesztő, mint a többi.

Hogy miért félünk egy-egy magyar szerő művétől? Mert a - bántás legkisebb szándéka nélkül - magyar reklámszakembereknek különös érzéke van ahhoz, hogy a hitvány ponyvára hívja fel a potenciális olvasók figyelmét, míg az igazán értékes alkotások a könyvesboltok polcain bújkálnak, és csak a véletlennek, vagy a Molynak közönhetően kerülnek be a köztudatba.

Az iskolai irodalomórák bátorítanak vagy tántorítanak? Miért olvasnak egyre kevesebbet a fiatalok? Ön mit olvastatna az ifjúsággal?

Első gondoltom: az iskolai irodalomórák tántorítnak. Kezdve onnantól, hogy első osztálytól erőltetik a hangos olvasást, ami jó, ha z adott kisgyerek gyorsan tanul, és nem kell megszenvednie minden egyes kibetűzött szóért úgy, hogy teljesítményét rögtön összevetik az osztálytársakéval, és sokszor kudarcélményt élnek át a gyerekek.

Azonban elsősorban nem az iskola okolható azért, hogy olvasnak-e a fiatalok, hanem a szülők, nagyszülők, akikkel a gyermek élete első hat évét tölti. Ebben a hat évben alapozza meg a szülő a gyermek nyelviségét, hiszen tőle tanulja a szókincset, az artikulációt. Nem egy, nem két diszlexiás-diszgráfiás kisgyereknél visszvezethető a probléma a nem kommunikatív szülőre. Például anyuka keveset beszélt a gyermekéhez, nem is választékosan tette... Nagy mértékben befolyásolja a fiatalok olvasási szokásait, hogy lát-e otthon könyveket, olvasó szülőket a gyerek. Az iskolában rögtön könyvek vannak. Milyen kétségbeejtő lehet egy ilyen világba belecsöppenni annak, aki nem ehhez volt szokva. Milyen rémisztő lehet ez a változás!

De megkockáztatom, az iskolai irodalomórák könnyen eltántoríthatják azokat is, akik amúgy szeretnek olvasni. Ugye eleve adott, hogy mit KELL olvasni. Meggyőződésem, hogy a válogatott kötelező olvasmányok nem felelnek meg sem a gyerekek érdeklődési körének, sem érettségi szintjének. Nehezek tudnak lenni, és akkor még meg is mondják, le is diktálják, hogy a szerző mivel mit akart mondani. Ez szerintem tántorít. Erőltetett, fantáziátlan, egyáltalán nem szeretteti meg az olvasást. Persze tanítási stílustól is függ. Ma már nagyszerű kooperatív technikák vannak arra, hogy miként lehessen minél jobban bevonni a tanulót a saját tanulmányaiba. Ahol ezeket a technikákat alkalmzzák, sokkal sikeresebbek a tanórák, sokkal jobban felkeltik a tanulók érdeklődését is, gondolkodásra késztetnek és sikerélményt adnak.

A kötelező olvasmányokat nem lehet kiiktatni, de nem kell felháborodni, ha a fiatalok mást olvasnak. Hadd olvassanak, hadd jussanak el odáig, hogy maguktól akarjanak elolvasni valamit!

Az Olvasás 7 Hete V. - "Az vagy, amit olvasol"

2011-08-07T20:36:00.000+02:00

Az Olvasás 7 Hetének aktuális fordulója két szempontból is rendkívüli. Egyrészt nem utólag nyilatkozom a kérdésekről, másrészt ezen a héten csak egy téma fogott meg.

„Az vagy, amit olvasol”, azaz lehet-e valakinek a személyiségére következtetni az olvasmányai alapján?

Régebben úgy gondoltam, alapvető következtetéseket lehet levonni egy ember személyiségéről az olvasmányai alapján. Ezt értsétek úgy, hogy könnyen estem abba a hibába, hogy a saját ízlésem, az általam értékesnek ítélt könyvekkel vetettem össze mások könyvespolcát. Ebből kifolyólag hajlamos voltam - nem szép dolog, nem is vagyok büszke rá - mások ízlését az enyémhez képest jónak vagy rossznak értékelni.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor és mi változtatta meg a hozzáállásomat, de már nem vagyok ilyen.

Ha irodalomról beszélgetek valakivel, mindig arra gondolok, milyen nagy és sokszínű a világ, és mindenkinek megvan a maga ízlése, ami nem jobb vagy rosszabb az enyémnél, egyszerűen csak más. Hasonló a hasonlónak örül, azonos érdeklődésű körű emberrel beszélgetni könnyű és kellemes, hiszen mintha saját jó ízlésünket erősítené meg a másik. Viszont ha az enyémtől eltérő ízlésű valakivel beszélgetek, kíváncsivá tesz, hogy őt mi fogta meg abban az adott műben, mit adott neki. Miközben látszólag könyvekről beszélgetünk, valójában a személyiségünkről is szó van. Miért olvas valaki irreális, bugyuta szerelmi történeteket, miért szeret egy másik ember lélekboncolgató történeteken merengeni. Milyen intelligens és fantáziadús az, akit rendre az összetett, kirakós detektívregények vonzanak, vagy aki bele tudja képzelni magát egy sárkányokkal és mindenféle természetfeletti lényekkel teli világba.

Igen, azok vagyunk, amit olvasunk. Igen, lehet az olvasmányaink alapján a személyiségünkre következtetni, de nem szabad ez alapján senkit meg/elítélni, az olvasmány mögé kell nézni, meglátni az embert. A személyiség változik, fejlődik, így az olvasmányok is változhatnak :)

Az Olvasás 7 Hete IV. - Védőbeszédek, interjúk és egy kis promóció

2011-08-05T11:49:00.000+02:00

Ezekről a témákról a múlt héten kellett volna írnom, de annyi baj legyen!

Védőbeszéd a szépirodalom/szórakoztató irodalom mellett

Kétségtelen, lehet védőbeszédet mondani a szépirodalom és a szórakoztató irodalom mellett is, csak nem biztos, hogy érdemes, hiszen nem kell, hogy versenyezzenek egymással. A változatosság gyönyörködtet, és attól függetlenül, hogy lelki alkatunktól függően szívesebben olvasunk szépirodalmat vagy szórakoztató irodalmat, gondolom olykor-olykor mindenkinek jól esik egy kis kalandozás irodalom-birodalomban.

Ami engem illet, alapvetően szépirodalmi beállítottságúnak tartom magam. Ha egy regénynek nem elég igényes a nyelvezete, gyenge a karakterábrázolása, és nincs katarzis élményem, hiányérzetem támad, legyen bármennyire jópofa vagy eseménydús a történet.

Egyébként arra lennék kíváncsi, hogy ki vagy mi határozza meg, hogy mitől lesz egy könyv szépirodalom vagy szórakoztató irodalom? Számomra abszolút minőség kérdése az egész. Bár nem mondhatom, hogy nagy fantasy rajongó lennék, de mióta molyolok, sokkal nyitottabb lettem a különböző műfajok iránt. Ennek köszönhetően ismerkedtem meg a Csodaidőkkel, ami számomra igenis egy komoly szépirodalmi alkotás, mert nemcsak egy szórakoztató jövőben játszódó történet, hanem igen komoly mondanivalót is megfogalmaz egy fantáziadús, részletgazdag környezetbe ágyazva.

Amondó vagyok, hogy legyünk nyitottak és olvassunk minden műfajból, amit csak tetszik, lelki alkatunk, igényeink szerint, hisz ahogy Rory Gilmore is megmondta, az "olvasást magányos tevékenységnek tartom", a lényeg, hogy személyes, bensőséges élményt nyújtson. Nem kell senki elvárásainak megfelelni, olvassa mindenki azt, ami neki tetszik!

Ha a kedvenc írójával/íróival készíthetne interjú, ki lenne/kik lennének a kiválasztott(ak)?

Hm, érdekes kérdés. Először valóban majdnem felsoroltam a kedvenc íróimat (Szabó Magdát, Anna Gavaldát), de aztán rájöttem, nem biztos, hogy feltétlenül velük találkoznék. Hogy miért nem? Mert őket szeretem, kedvelem, valamilyen szinten hasonlóan gondolkodhatunk. Ha már interjút készítenék egy íróval, olyasvalakit választanék, akivel akár még vitatkozni is tudnék. Így a választásom Audrey Niffeneggerre, Guillaume Musso-ra és Carlos Ruiz Zafónra esett.

Például Audrey Niffeneggerrel nagyon szívesen beszélgetnék arról, hogy honnan veszi a regényeihez az ötleteket, és hogy a szereplői megalkotásakor mennyire kerül közel a karaktereihez. Igen, arra lennék kíváncsi, hogy hogy képes olyan sorsra juttatni szerencsétleneket, amilyenre szokta.

Guillaume Musso és Carlos Ruiz Zafón akár együtt is érkezhetne hozzám. Mindkettejüktől ugyanazt kérdezném: hogy egy alapvetően nem tehetségtelen író miért váltja aprópénzre a tehetségét, és elégszik meg azzal, hogy kisebb-nagyobb különbségekkel persze, de nagyjából ugyanazt az egy történetet írja meg újra és újra, nem riadva meg a közhelyek és giccses megfogalmazások vég nélküli felhasználásától.

A Moly.hu könyves közösségi oldal népszerűsítése

Közel másfél éve napi rendszerességgel molyolok. Mióta rátaláltam erre az oldalra, kitárult a könyvvilág. Nagyon-nagy és gazdag könyvadatbázis, őszinte és hasznos olvasói értékelések. Szerintem nagyon jó, hogy ez az oldal létrejött, mert előtte - de talán ez összefügg az életkorommal is - a kötelező olvasmányként feladott klasszikusok és néhány promotált szerző - például Nick Hornby, Paulo Coelho, Helen Fielding, Tisza Kata és Rácz Zsuzsa - jelentette AZ IRODALMAT. Azóta tudom, hogy ők csak a jéghegy csúcsáról integetnek, és érdemes mélyebbre ásni.

Ezen kívül saját tapasztalatból tudom, hogy ez a közösségi oldal képes kilépni a virtuális valóságból, és lehetséges addig ismeretlen emberekkel valós találkozásokat is megejteni.

Szóval a moly nagyon jó dolog. (Csak rendkívül addiktív.)

Az Olvasás 7 Hete III. - Értékelés és könyvválasztás

2011-07-23T11:05:00.000+02:00

Mi alapján értékel egy könyvet?

Egy ideig a Molyon használatos ötcsillagos rendszerben értékeltem az olvasmányaimat, de mostanában inkább a szöveges értékelést preferálom. Hogy mi ennek az oka? A szubjektivitás. Az, hogy észreveszem magamon, hogy nem tudom érzelemmentesen értékelni az olvasmányaimat. Hogy olykor hiába látom, hogy egy-egy regénynek milyen erényei vannak irodalmi szempontból, valamiért mégsem tudom megszeretni. Miként értékeljem ilyenkor? Adjak sok csillagot, mert tényleg egy értékes művet olvastam, habár valószínűleg nem olvasnám el még egyszer, vagy adjak kevesebbet, mondván, hogy szép és jó, de valahogy nem érintett meg, ugyanakkor egy Twilight-ot értékeljek öt csillagra, mert valamikor imádtam és évente háromszor elolvastam? Vagy olyan is volt már, hogy egy mű azért okozott csalódást, mert a fülszövege vagy egy-egy elejtett mondat miatt kialakult bennem egyfajta kép arról, hogy mit fogok olvasni, és a regény, novella, az igazi, ehhez képest más volt. Ilyenkor sem lehet objektív értékelést adni, mert talán nem ártana újra, az elvárásokat levetve, önmagáért elolvasni az adott irományt.

És még egy dolog, ami a szöveges értékelés felé visz. Amikor olvasok, az adott történet, szöveg az éppen aktuális lelkiállapotomra, személyiségemre hat, attól függően hat vagy nem hat, amilyen éppen vagyok. Vannak művek, amikre meg kell érni, és vannak olyanok, amikből kinő az ember, vagy egészen egyszerűen csak másként értékeli, értelmezi, ahogy telik az idő. Nem olyan konstans dolgok ezek, és érdekes felfedezni ezeket a különbségeket.

Mi alapján választja ki a következő olvasmányát?

A következő olvasmány kiválasztása sokszor nem könnyű. Míg más lányok tanácstalanul állnak a szekrényük előtt, hogy mit vegyenek fel, én a könyvespolc előtt szoktam ugyanezt tenni. Mióta Molyolok, rengeteg könyv került a látókörömbe, és persze mindet el akarom olvasni, de azonnal, illetve az új könyveket is rögtön begyűjteném. Most már annyira nem, de volt egy ilyen időszakom. Azóta lenyugodtam kicsit, és igyekszem odafigyelni arra, hogy hangulatomnak megfelelő olvasmányt válasszak. A dolog még nem működik tökéletesen, mert sok eseményre is feliratkoztam, de érdekes módon feliratkozni könnyebb volt, mint teljesíteni ezeket a vállalásokat. Lelki szemeim előtt gyakran megjelenik a várólista csökkentő esemény, de még mindig nem jött meg a hangulatom a kiválasztott könyvekhez. Többször megfordul a fejemben, hogy nem vállalok be több eseményt, mert mintha adna egyfajta kötelező jelleget az olvasásnak, és parancsra semmit nem jó csinálni. Tudom, senki sem kényszerít az események bevállalására, nem is azért mondom, de néha úgy vagyok vele, hogy hagyok minden eseményt és várólistát a csudába, sőt, talán a könyves blogokat is úgy kellene olvasnom, hogy mindig csak egy-egy bejegyzést elolvasni, ami az általam olvasott könyvhöz kapcsolódik. Nem tudom más is érez így?

Az Olvasás 7 Hete II. - Könyvbeszerzés, e-book és sorozatok

2011-07-16T18:07:00.001+02:00

Könyvtár vagy könyvvásárlás?

Mindkettő.

Emlékszem, mekkora élmény volt, amikor körülbelül kilenc éve elkísértem Apukámat a Kaposvári Megyei és Városi Könyvtárba, és átvehettem az olvasójegyemet, amivel már a felnőtt részlegről is kölcsönözhettem könyveket. Akkoriban nem nagyon engedhettük meg magunknak, hogy gyakran vegyünk könyveket, általában a kötelező olvasmányok voltak azok, amikből beszereztünk saját példányt, főként az Európa Diákkönyvtár sorozatból, de messze nem az összeset. A hiányzókat könyvtárból szereztem be, ahogy a többi olvasmányomat is. Nagyon szeretem a könyvtárakat, legeslegjobban a kaposvárit. Jóllehet a pécsi egyetemi könyvtáraknak is hatalmas állománya van, mégis sokszor előfordult, hogy nem volt kölcsönözhető példány az éppen kellő könyvből, és ezeket rendszerint mindig megtaláltam a kaposvári könyvtárban. Ezen kívül a friss megjelenésű könyveket is hamar beszerzik. Minden évben meghosszabbítom a tagságomat, elképzelhetetlen lenne nem járni könyvtárba.

Az utóbbi 3-4 évre jellemző, hogy elkezdtem gyarapítani a saját magánkönyvtáramat. Eleinte Anyáék könyvei közül válogattam ki néhányat, amikről úgy gondoltam tetszeni fognak (Agatha Christie, Szilvási Lajos), és nemes egyszerűséggel átköltöztettem őket a szobámba. Ezután apránként vándoroltak haza az újabb kötetek, Victor Hugo, Jókai Mór, Margaret Mitchell, az úgymond klasszikusok, leggyakrabban 100-200 forintért a pécsi vásárból. A könyvvásárlás másfél-két éve uralkodott el rajtam, és nagyban összefügg a Moly felfedezésével. Mentségemre szóljon, hogy teljes áron sosem veszek könyvet, és eléggé meg kell legyek zuhanva lelkileg ahhoz is, hogy hirtelen felindulásból vásároljak. Szeretem látni a könyveimet a polcon, időről időre le szoktam venni egyiket-másikat, fellapozgatom a kedvenceimet, viszont nagyot tudok csalódni, amikor egy-egy piedesztálra emelt könyv számomra egyszer olvasós kategóriájúnak bizonyul. Emiatt igyekszem jobban megválogatni, hogy mit veszek meg. Mostanában a felhalmozott, de még el nem olvasott könyveimet olvasom, lévén az egyetemen végzett, de még álláskereső moly anyagi helyzete, na meg a befogadókészség hiánya nem teszi lehetővé a hörcsögölést.

E-book vagy könyv?

E-book téren nagyot változott a véleményem. Egy évvel ezelőtt nagyon e-book ellenes voltam, mondván, nemhogy nem utánozhatja egy könyv olvasásának, lapozásának, szaglászásának élményét, de a közelébe sem érhet egy e-book olvasón való olvasás. Aztán tavasszal, amikor ingáztam Kaposvár és Pécs között, és rendszerint olyan kötelező olvasmányaink voltak, amik vagy csak interneten keresztül voltak elérhetőek, vagy olyan nagy és nehéz kötetekben voltak, mint az Ezeregyéjszaka meséi, na akkor kimondottan elkezdtem érezni, hogy milyen jó lenne ezeket egy olyan adathordozón olvasni, ami nem teszi tönkre a szemet, nem merül le hamar, kis helyen is elfér és nem is nehéz. Szóval lelki szemeim előtt elkezdett egy olvasó képe lebegni.

A strasbourgi út során volt szerencsém kipróbálni egy FnacBook-ot és egy Kindle-t. Ha külcsín alapján választanék, egyértelműen a FnacBook-ra szavaznék, azonban a cuki, könnyed benyomást keltő olvasó egy sózsák, és nem tudom elképzelni, hogy az érintőképernyőjével hogy lehet megbarátkozni. Persze biztos össze kell szokni, de az általam kipróbált olvasó alig akart reagálni az érintésre, és össze-vissza ugrált lapozás közben. Eléggé követhetetlen volt. Ezzel szemben a Kindle tényleg könnyed, kényelmes fogni is és jó rajta olvasni. Változatlanul szokatlan, hogy lapozásnál elfeketedik a képernyő, amíg a szöveget szedi, megmondom őszintén engem egy kicsit irritál, de lehet, hogy azért, mert nem vagyok hozzászokva. Mindenesetre a közeljövőben szeretnék beszerezni egyet.

Sorozatok: olvas-e, gyűjt-e sorozatokat?

Megvan a Harry Potter sorozat, a Twilight saga, a Csodaidők tetralógia, és azon vagyok, hogy Szabó Magda teljes életműve enyém legyen. Ugyanígy vagyok Anna Gavaldával, és ha a Családom és egyéb állatfajták továbbra is olyan jó lesz, mint az első hetven oldal volt, és más műve is így levesz a lábamról, akkor esélyes, hogy őt is begyűjtöm. Meg talán Müller Pétert. De úgy kiadók sorozatai alapján nem gyűjtök semmit. Anyáéknak megvan a Világirodalom Remekei sorozat. Szégyen, nem szégyen, bármennyire is a világirodalom remekei, 90%-ukat szerintem soha senki nem fogja elolvasni. (Akkor meg minek foglalják a helyet?) Nem tudom miért van ez, de annyira irritál az a sorozat a borító anyagától és dizájnjától kezdve, hogy inkább képes lennék megvenni egy-egy remek más kiadású példányát, csak ne ezt a szúrós-bökős rondaságot kelljen olvasnom. Mea culpa...

Milyen rendszer alapján rendezi a könyveit? (ábécérend, műfaj, sorozat, szín, szerző szerint, stb.)

Most, hogy helyhiányban szenvedek, nehéz rendszerezni a könyveket. Elméletileg műfajonként csoportosítottam őket, azon belül egy-egy szerző műveit időrendi sorrendben állítottam be. A fent említett sorozatok természetesen egymás mellett vannak, és elkülönítem a könyvtári könyveket a többiektől, illetve külön rakom a még nem olvasott könyveimet is.

Kornis Mihály: Vigasztalások könyve

2011-07-15T08:22:00.001+02:00

Nem csalódtam a Vigasztalások könyvében, és úgy gondolom, kimondottan jól választottam meg, mikor olvassam. Méltó folytatása volt a Szeretetkönyvnek. A könyvstop elmúltával szert kell tegyek egy saját példányra.

Az Olvasás 7 Hete I. - Az első könyvélmény(ek)

2011-07-11T17:18:00.003+02:00

Múlt hétfőn kezdetét vette az Olvasás 7 Hete nevezetű esemény, és máris le vagyok maradva az első heti kérdésekkel. Úgy alakult, hogy lehetőségem volt egy hétre Strasbourgba utazni és látogatást tenni az Európai Parlamentben. Internetezni ez idő alatt nem igazán tudtam, és bár szépen elterveztem, hogy előre megírom a bejegyzést, nem lett belőle semmi...

Amikor összeállt a menetrend, azt gondoltam az egyik legkönnyebb kérdés az lesz, mik voltak az első könyvélményeim, illetve hogy ki adott először könyvet a kezembe. Aztán rá kellett jönnöm, hogy sem az előbbire, sem az utóbbira nem emlékszem pontosan.
Gyanítom, hogy könyvek iránti rajongásomhoz nagyban hozzájárult, hogy egész kicsi koromtól könyvek vettek körül, akár a mi lakásunkra gondolok, akár mamámékéra. Akárhová mentünk, mindenütt voltak könyvek. Már akkor is azokat lapozgattam, amikor még nem is tudtam olvasni. Ennek ellenére nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra sem, hogy Anyukám felolvasott nekem, pedig állítása szerint szokott. Fáj, hogy pont erre nem emlékszem, mert így olyan, mintha meg sem történt volna, ráadásul ezek szerint biztos hatéves korom előtt felhagyott a meseolvasással, mert akkor már emlékeznék rá. Arra viszont emlékszem, hogy sokat jártunk könyvesboltba, rengeteg mondókás- és mesekönyvem volt, a Hetvenhét magyar népmesétől elkezdve Benedek Elek meséin keresztül a Disney könyvekig, Grimm, Andersen, Mindennapra egy mese és még hosszan sorolhatnám.

Valamiért nagyon megmaradt bennem, hogy a mamáméknál volt egy régi Kincskereső kisködmön, pontosan ezzel a borítóval:

Elég csak ránéznem erre a könyvre, és máris látom magam előtt mamámék lakását, a szekrényeket, polcokat, érzem az illatokat, még azt is, hogy bökött a fotel kárpitja :)

A felsoroltakon kívül a Két Lotti és a Vuk jut még eszembe, valamint a Robinson Crusoe. Hát azzal évről évre megpróbálkoztam, de a felénél mindig beletört a bicskám... A mai napig nem olvastam még el... de talán egyszer, mert klasszikus - de nem érzem sürgősnek hozzálátni^^ Viszont az alsós olvasókönyvben szereplő olvasmányokat nagyon szerettem, egyik kedvencem egy Fifi nevű kutyáról szólt. Úgy lennék megint elsős! :)

Isla Dewar: Tánc a világ végén

2011-07-01T16:59:00.000+02:00

Javítsatok ki, ha tévedek, Isla Dewar nem tartozik a Magyarországon ismert írók közé. Nem is értem egyébként, hogy mire fel ez az ismeretlenség, ugyanis nagyon jó írónőnek tartom, legalábbis a Tánc a világ végén című - szintén méltatlanul olvasatlan - regénye alapján.

Én sem ismerném sem Isla Dewart, sem a regényt, ha hónapokkal ezelőtt egy random idézet vagy értékelés a Molyon fel nem keltette volna az érdeklődésemet. Ahogy az lenni szokott, várólistára tettem, aztán Fickának köszönhetően beszereztem egy saját példányt, ha jól emlékszem a Könyvudvarban négyszáz forintért lehetett kapni. Hónapokig hevert a polcomon, majd egyszer elolvasom címszóval. Ez az egyszer pedig júniusban érkezett el.

A regény főszereplője a 30-as évei végén járó városi tanítónő, feleség és anya, Iris. Iris élete kettétörik, amikor egy reggel férje munkába menet meghal, és kiderül, egész közös életük hazugságokra épült. A férfi kettős életet élt, munkája és a látszólagos anyagi biztonság mögött lóversenyzés és hatalmas adósságok rejtőzik. Iris csak férje halála után szembesül a valósággal. Ekkor ki kell találnia valamit, amivel még mentheti a menthetőt, valamelyest biztosíthatja gyermekei jövőjét és rendezheti saját életét is. Ehhez Iris felszámolja eddigi életét, és elvállal egy falusi tanítói állást. A regény a faluban eltöltött egy év eseményeit, tapasztalatait írja le. Bemutatja, hogy az egyes családtagok hogy dolgozták fel férjük/apjuk elvesztését, a beilleszkedés és a mindennapi élet nehézségeit az új környezetben. Nagyon olvasmányos regény, aki szereti az ilyesfajta témákat, és az iskola és a tanítók világát, garantáltan örömét leli ebben a történetben. Isla Dewar stílusa nagyon magával ragadó, dinamikusan ír, színesen (anélkül, hogy giccses lenne), igazi élvezet olvasni a mondatait. Ráadásul nagyon szellemes is, többször hangosan felkacagtam olvasás közben. Ennek a nőnek olyan humora van, hogy elhiszem róla, nem erőlködött, hogy valami vicceset írjon, mint sokan mások, egyszerűen jött belőle a szellemesség. A történet nem szűkölködik szójátékokban sem, és dicséret illeti Nikowicz Nóra fordítót, aki kiválóan ültette át magyar nyelvre ezeket a szójátékokat. Csak ajánlani tudom.

Müller Péter: Szeretetkönyv

2011-06-20T16:45:00.002+02:00

Közelben tartandó, szükség esetén felütendő.

Amikor minden rendben van, szájbarágósnak és önismétlőnek tűnhet, de ha van egy kis belső káosz, nagy segítség.

(Négy éve állt a polcomon az Örömkönyvvel együtt. Akkor el is kezdtem olvasni, de nem ment. Nem voltam elég érett hozzá, nem tudtam, hogy nem úgy kell olvasni, mint egy regényt. Most viszont hihetetlen élmény volt. Fejezetről fejezetre feltöltött. Szeretem.)

Maggie Stiefvater: Shiver - Borzongás

2011-05-24T21:01:00.000+02:00

Bevallom őszintén, A Vörös pöttyös könyveknek nem én vagyok a legnagyobb rajongója. Igazából a Twilight sagát leszámítva csak a Pokoli báléjszakákat olvastam ~~és legszívesebben ki is vágtam volna a szemétbe~~, és éppen elég volt a könyvesboltok polcain/kirakataiban, Molyon és mindenféle honlapokon látni, hogy se szeri se száma a vámpíros-vérfarkasos történeteknek, amik engem nem vonzanak. A Shiverrel ennek ellenére régóta szemeztem, de sokáig pont ez tartott vissza, hogy biztosan egy a tucatkönyvek közül - és többé-kevésbé így is van.

Annyiból tényleg egy a sikerkönyvek közül, hogy ebben a regényben is egy átlagos lány és egy vérfarkas szerelméről olvashatunk. (Szerencsére ezúttal vámpírok nincsenek a történetben, szóval nem egy fordított Twilight-ról van szó.) Ehhez képest a regény szövege nagyon igényes, magával ragadó, andalító, jó olvasni. Valamelyest ellensúlyozza a tartalmi hiányosságokat. Őszinte leszek: a Shiver cselekménye nem nagy szám. Senki ne számítson nagy fordulatokra, konfliktusokra! Tényleg banális a történet, nem tudom olvastam-e valaha ennél banálisabbat, mégis kíváncsi vagyok a folytatásra.

Nem szeretem egymáshoz hasonlítani az olvasmányaimat, de a Shiver olvasása közben többször is eszembe jutott a Twilight. Egyrészt mindkét regényben egy átlagos, szinte már-már észrevehetetlen, ámbár nagyon önálló lány a főszereplő, aki egy természetfeletti lénybe szeret bele, és sokkal inkább vonzódik ehhez a természetfeletti világhoz, mint saját emberi létéhez. Ami számomra érdekes volt - de lehet, hogy csak nekem az, a pedagógus beállítottságom miatt -, hogy a szülők nemcsak háttérbe szorulnak, hanem alárendelt szerepbe kerülnek mindkét regényben. Gondolkodtam, hogy miért lehet ez. Arra jutottam, hogy mivel ifjúsági regény, ezért igazából - ahogy az ajánlás is tartja - a 16 éves korosztálynak szól igazából, de nem csak Maggie Stiefvater regénye, hanem mindegyik Vörös pöttyös, és erre az életkorra jellemző, hogy függetlenedni akarnak a szülőktől, így szívesen olvasnak olyan történeteket, amelyekben ők lehetnek a főszereplők, nincs szülői kontroll, beleszólás, büntetés. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy sem Stephenie Meyer, sem Maggie Steifvater nem elégszik meg azzal, hogy a szülők egyszerűen szinte teljesen kimaradjanak a történetből. Mert milyenek is Bella és Grace szülei? Önállótlan anyák és apák, akik a szülői szerepeknek és elvárásoknak a legkevésbé sem képesek megfelelni, olyan szülők, akikre a gyereküknek kell főzni, mosni, takarítani, még saját magukról is képtelenek gondoskodni, nemhogy a gyerekükről. Mit gondoltok, csak a főszereplő lányok karakterének erősítéséért választanak az írók ilyen antiszülőket, vagy ez a szomorú valóság, és sok olvasó tud azonosulni Bellával és Grace-szel?

Másrészt mindkét regényben sok olyan jelenetet találni, amelyben az emberlányokra szerelmük egész nap a kocsiban gubbasztva vár, az iskola előtt természetesen. De végül is hol is játszódna egy Vörös pöttyös ifjúsági regény, ha nem a lányok hálószobájában, vagy az iskolában.^^

Pozitívum, hogy Grace és Sam szerelme sokkal hihetőbb, mint Belláé és Edwardé. Nincs az a sok sóhaj és siránkozás, az az "egy percet sem bírok ki nélküle" érzés, Grace sem olyan szerencsétlen és hisztériás, mint Bella, és jó, hogy Sam leheletéről és márvány mellkasáról sem szólnak oldalak. (De lehet, hogy csak azért, mert egy farkas leheletét jobb nem firtatni, a mellkasa meg csupa szőr! XD)

A történet egyszerűsége és banalitása ellenére összességében tetszett a regény, és kíváncsi vagyok a folytatásra. Illetve Maggie Stiefvatertől szívesen olvasnék még tartalmasabb írásokat.

Könyvstop

2011-05-24T13:23:00.000+02:00

Azt hiszem könyvstopot hirdetek magamnak. Kemény lesz, de ha arra gondolok, hogy 21 könyvet olvastam el öt és fél hónap alatt, és legalább 25 várja, hogy elolvassam, ezen kívül ott vannak az események, például a "Csökkentsd a várólistádat 2011", akkor azt gondolom, nem kell már idén több könyvet vennem. Tényleg.

Események

2011-05-21T10:09:00.002+02:00

Kedves Molyok, könyvbarátok!

A látszattal ellentétben nem halt ki a Könyvkuckó, csak ez a tavasz (pl. szakdolgozatírás) nem kedvezett az olvasásnak. A 2011-es polcomat elnézve, komolyan megkérdezem magamtól, mikor olvastam el 20 könyvet?!

Az utóbbi hónapokban a Molyon is csak lappangtam, de mostanában már végre felfogom a karcokat, nézegetek polcokat, és a minap eljutottam az eseményekhez, és persze rögtön fel is iratkoztam néhányra. Ezeket az eseményeket veszem számba ebben a bejegyzésben.

Az első esemény Lobo kezdeményezése, a "Csökkentsd a várólistádat 2011" esemény.

Nagy firifittyel ki is választottam 12 regényt, amiből kemény két tételt olvastam el idáig. Ezek pedig:

- Háy János: Házasságon innen és túl - ezt kétszer is elolvastam, telitalálat.

- Máté Angi: Mamó - azt hittem meg fogok halni a gyönyörűségtől, de nem igazán érintett meg.

Ahogy a Molyokkal beszélgettem, mások is ugyanebben a cipőben járnak, a várólista csökkentés ügyében, de még van idő.

Talán a legkedvesebb eseményem a "Vásárolj két könyvet - Kampány a magyar ÍRÓKÉRT!". Nem vagyok túlontúl hazafias lelkületű lány, de azt fontosnak tartom, hogy ismerjük és olvassuk a magyar irodalmat. (Ezért csatlakoztam a "Magyarok előnyben" mozgalomhoz is.) A két könyvet a Csodaidők három részével kapásból túlteljesítettem. Ehhez jött még Máté Angi Mamója egy nap, amikor úgy éreztem, most már nem élhetek tovább nélküle (meg A sündisznó eleganciája nélkül). És hát aki már olvasta, egyetérthet velem, hogy Háy János Házasságon innen és túl-ját nem szabadott otthagynom a könyvesboltban, amikor végre kapható lett. Ugye.

Aztán itt van az "A pöttyös az igazi!" esemény, amire azért irakoztam fel, mert zsenge lánykoromból úgy rémlik, nagyon szerettem a pöttyös könyveket, és mert Fehér Klára Bezzeg az én időmben című regényéről már annyi jót hallottam, hogy mindenképpen el akarom olvasni. Mint mondottam, még van idő.

Részt veszek a "Harry Potter (újra)olvasás"-ában is. Még az esemény létrehozása előtt, tavaly ősszel újrakezdtem a sorozatot. Az utolsó két rész van csak vissza, de a Félvér herceg itt pihen már az asztalomon, és a megfelelő hangulatra vár.

A legkedvesebb eseményem az "Olvassunk a szabadban". Van egy kedvenc parkom Kaposváron, és mindig oda megyek, ha jó az idő és rá is érek. Jó, igazából háromszor voltam, egyszer Melania Mazzucco Egy tökéletes napjával, egyszer tanulnivalóval, legutóbb pedig Müller Péter Szeretetkönyvével ültem ki, de sokszor megyek még:)

Az "Éjjeli lámpa" című esemény Polcz Alaine olvasására biztat, és miután megtudtam, hogy Polcz Alaine nem egy 18. századi francia kisasszony, hanem egy huszadik századi magyar pszichológus és írónő, na meg olvastam egy-két idézetet és dicsérő karcot, felkerült a várólistámra.

2012. április 30-ig részt veszek az "Olvassuk Pennac Malaussene-sorozatát!" eseményen is, ami nem meglepő, tekintve, hogy nagyon szeretem Daniel Pennacot.Az Iskolabánat és a Nemkötelező olvasmány is abszolút kedvenc, és az Iskolabánatban szóba kerül Benjamin Malaussene, meg Lady_L is imádja, és én adok az ő véleményére, úgyhogy kíváncsi vagyok rája.

Idén május 25-én is lesz "Törülközőnap", tavaly Pécsen mentem végig törölközőstül, idén előreláthatólag Kaposváron leszek.

2011. július 4. és augusztus 21. között lesz "Az Olvasás 7 Hete". Ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Alap. Jó, hogy Andiamo meghirdette:)

Mivel úgysem vállaltam be sok eseményt, és a "Csökkentsd a várólistádat 2011" könyvei is úgy fogynak, mint túrórudi a hűtőből, teljesen logikus, hogy már a 2012-es olvasnivalókat tervezem... No para, "2012 - A Nyomorultak éve" lesz, megvan a rövidített verziója és a teljes is. Már nem is emlékszem miért is hagytam abba annak idején, a 3/4-énél. Pedig emlékszem, a karácsonyi szünetben esténként olvastam.

Azt hiszem, a tőlem legmeglepőbb lépés az "Olvassunk Coelhót" eseményre való feliratkozás. Aki ismer, tudja rólam, hogy enyhén szólva is utálom Coelhót, de a minap Miamona a Szeretetkönyv kapcsán megkérdezte, Coelhót is szeretem-e. Azt válaszoltam, hogy eleinte féltem, hogy a Szeretetkönyvtől is kiborulok, mert túl Coelhós lesz, de az a különbség, hogy Müller Péter célirányosan a szeretetről ír, Coelho viszont lebutított tanmesékbe ágyazza a mondanivalóját. Nekem jobban tetszik, ahogy Müller Péter tálalja. Aztán az eseménynél visszaköszönt, hogy sokan "támadják" Coelhót azzal, hogy lebutított tanmeséket is. Szerintem tényleg lebutított tanmeséket ír, de egye fene, a Tizenegy percet elolvasom. (Úgyis elérhető e-bookban.)

Szóval ezek várhatók tőlem mostanában:)

Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik

2011-02-18T23:33:00.000+01:00

Komolyan féltem, hogy az Angyali játszma után nem fogok tudni könyvet venni a kezembe, de szerencsére nem sikerült ennyire elvennie a kedvem. Egy egy-két napos kihagyás után úgy döntöttem, kutyaharapást szőrével, ha már Carlos Ruiz Zafón így csúfot űz a krimiből, lássuk, Stieg Larsson mit hoz ki a Millenium Trilógia második részéből.

A Trilógia első kötetét még tavaly júliusban olvastam, de a fél év kihagyás nem okozott problémát. A főbb szereplőkre, Mikael "Kalle" Blomkvistra és Lisbeth Salanderre jól emlékeztem. Helyenként volt utalás a Tetovált lány cselekményére, de utalás alatt tényleg utalást értek, spoiler nem volt.

Stieg Larsson még mindig jól ír. Ebben a regényében is sikerült olyan témát választania, ami valóban létező probléma a világ nagy részén. Hitelességével levett a lábamról, és kárpótolt némiképp A Zafón és Guillaume Musso okozta traumákért. Végre egy szerző, akinél csak a borító skarlátvörös, a történetet nem lengi körbe a misztikum köde, és nem rohan Hollywoodba sírni, nyáladzani. Ráadásul a hangnemet is nagyon eltalálta. Köszönet érte.

Ahogy a Tetovált lányt is, úgy ezt a könyvet is négy csillagra értékeltem a Molyon, de ahogy korábban írtam, nem olyan határozott négyes ez sem... Élvezettel olvastam, lekötött, kikapcsolt.
Ennek ellenére hullámzónak tartom a regényt. Ezúttal is vannak olyan (nem is rövid) részek, ahol nem nagyon történik semmi. Ez egyfelől jó, mert tükrözi, milyen lehet bizonyítékok után kutatni, és nem találni semmit, információ hiányában két hétig egy helyben téblábolni, tehát megint csak a történet realisztikus voltát erősíti, de... valljuk be, mi olvasók telhetetlenek vagyunk, és hitelesség ide vagy oda, unjuk az ilyen részeket, ezen kívül kriminálisak is vagyunk (én legalábbis biztosan), ha pörögtek volna az események, és két nap alatt felgöngyölítik a szálakat, akkor meg az lenne a bajom.

Ettől függetlenül azt mondom azonban, hogy megéri elolvasni és polcon tartani ezt a kötetet (is), mert az ismétlődő részektől eltekintve egyedi történetről van szó. Amellett, hogy már megint érdekes és nem várt fordulatokat tartogat, egyfajta társadalmi képet, korrajzot is kapunk. Érdemes elolvasni.

Díjeső zúdul rám...

2011-02-18T22:41:00.001+01:00

... méghozzá Andiamo és Ficka jóvoltából, amit annál is inkább köszönök, mert igazán nem árasztom el könyvekről szóló bejegyzésekkel a világhálót. De higgyétek el, ez engem zavar a legjobban. Mármint elárasztani nem is akarok semmit, de tényleg zavar, hogy nem írok az elolvasott könyvekről, és ezen szeretnék változtatni.

Szóval erről a díjról lenne szó:)

A vele kapcsolatos teendők pedig:

1. Egy bejegyzés, amiben a díj logója megjelenik, és a szabályok feltüntetésre kerülnek. - Megtörtént.

2. Belinkelni azt a személyt, akitől a díjat kaptad, és tudatni vele, hogy elfogadod.

3. Továbbadni 3-5 tehetséges, lehetőleg kezdő blogtársadnak, és ezt tudatni is velük.

Bevallom őszintén, hogy kezdő blogtársat nem tudok hirtelen megnevezni.

Akiknek továbbadom:

Ficka - mert Neki köszönhetem, hogy a kortárs magyar irodalom bekerült a látószögembe, és ha egyszer képregényt fogok olvasni, az is egészen biztos miatta lesz:)

Andiamo - mert számomra értékesek a bejegyzései, azért is, mert nem olyan könyveket olvas, amikbe lépten-nyomon belebotlunk.

Norin - az irodalomtanárok beszélnének így a könyvekről, egyből olvasna mindenki.

+ Lady_L - igaz, hogy Te nem írsz könyves blogot, viszont az értékeléseid aranyat érnek, hihetetlenül összefüggően, koncentráltan ragadod meg a lényeget, és mindig indokolsz is. Nemcsak szeretem, de mindig várom is az új értékeléseidet.

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

2011-01-28T13:45:00.002+01:00

Hát ez a könyv... eséllyel pályázik a "2011 legrosszabb olvasmánya" címre. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ennél rosszabbat olvassak még, de biztos lesz egy-két nem várt esélyes.

Hol is kezdjem?
Amikor felfigyeltem Carlos Ruiz Zafón nevére, már mindkét regénye kapható volt. Sokat hezitáltam, hogy melyikkel kezdjem, mert az Angyali játszmáról sokan írták, hogy csalódást okozott A szél árnyékához képest. Végül hagytam magam, és a keletkezés sorrendjében olvastam a két regényt. Amúgy is mániám az időrendi olvasás, így lehet igazán lemérni, hogy egy szerző fejlődőképes-e. (Ha magamhoz tértem az Angyali játszma okozta traumából, Szabó Magda műveit fogom időrendben olvasni.) Érdekes, hogy az Angyali játszma olvasása közben nem kerestem a párhuzamokat a két regény között, nem volt bennem az az elvárás, hogy ennek is olyan jónak kell lennie, mint az első könyvnek, mert kimondottan élvezem, hogyha egy szerző képes megújulni, változatosnak lenni a műveiben. Aztán úgy alakult, hogy ezek a párhuzamok, hasonlóságok maguktól felszínre kerültek azon a 300 oldalon, amíg "a húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír." Így tudom szépen megfogalmazni. Nem szépen pedig úgy hangzik ugyanez, hogy a könyv első felében nem történik semmi, de semmi az ég adta világon! Utólag próbálok összefüggést találni a fejezetek között, meglátni, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, de nem találok magyarázatot. Ahogy a későbbiek során kapcsolódnak az "események", nem igényelt volna ilyen hosszadalmas előkészítést.

Tekintettel arra, hogy a csavaros történetvezetés nem vonta el a figyelmemet, nem lehetett nem észrevenni ~~és kiakadni~~ olyan dolgokat, hogy Carlos Ruiz Zafón rendre áthozza A szél árnyékában alkalmazott motívumokat. Az, hogy a Sempere és Fiai könyvkereskedés és az Elfeledett Könyvek Temetője felbukkan nem baj, de az kimondottan irritált, hogy az elhagyatott, rejtélyes ház megint főszerepbe kerül. Aztán a nyelvezete... Minden fejezet azzal kezdődik, hogy David az elhagyatott, rejtélyes, tornyos ház ablakából Barcelona utcáit szemléli, és féloldalas időjárás jelentést ír a lehető legdagályosabb, leggiccsesebb, legközhelyesebb, legteátrálisabb stílusban. Carlos Ruiz Zafón Barcelonájában mindig esik az eső, mindig felhős az ég, fekete könnyek hullanak, és valaminek biztos, hogy skarlátvörösnek kell lennie. Nem számoltam, hányszor használja ezt a jelzőt, de szerintem százszor legalább. Volt olyan, hogy három oldalon ötször szerepelt!

Szóval miután a 330. oldal környékén hipp-hopp kezdett közelíteni a fülszövegben ígért tartalomhoz, addigra már sikítófrászt kaptam a nyelvezetétől, a kidolgozatlan karakterektől és az ismétlésektől. A regény hangulatát leginkább erőltetettnek éreztem, és szörnyülködtem, hogy CRZ mennyire erőlködik, hogy misztikus, hátborzongató, titokzatos, sötét (egy újabb gyakori jelző) hangulatot teremtsen.

A regény második felében némiképp beindulnak az események, már mindenhol folyik a skarlátvörös vér, de nem értem, mi mondanivalója van ezzel az írónak. Vagy ha nincs mondanivalója, akkor sem értem, hogy mi a logika az egészben? Értem, átlátom a szereplők viszonyrendszerét, csak úgy érzem CRZ sem tudja pontosan, hogy mit akart kihozni az egészből. Voltak emberek, akiknek az élete összekapcsolódott a múltban. Tragikus dolgok történtek, de eltelt sok idő, élték tovább az életüket, külön-külön. Nem volt olyan konfliktus vagy feszültség, ami miatt újra keresztezniük kellett volna egymás útját. Andreas Corelli szerepét sem értem, meg úgy összességében a többiekét sem... Isabella volt az egyetlen színfolt a regényben. És akkor a vége? Szürrealizmust akart belevinni? Nem bírom követni ezeket a műfaji keveredéseket...

Igaz, hogy A szél árnyékára vonatkozott, de Lady_L értékelésénél jobban nem tudom megfogalmazni az Angyali játszmával kapcsolatos véleményemet:

"Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listák szerint tényleg hasraesnek."

Sajnos van egy olyan érzésem, hogy Carlos Ruiz Zafón is beleesett abba a hibába, mint Guillaume Musso: valami isteni csoda folytán írt egy hatalmas sikert arató könyvet, aminek a kedvező fogadtatásához hozzájátszott, hogy szokatlan, már-már különleges témát dolgoz fel. Csak sajnos a következő könyvében - és félek, könyveiben - újra és újra ugyanazt a témát lovagolja meg apró változtatásokkal. Sablonossá válik, az a helyzet. Ráadásul ebben a regényben tényleg nem találta el, hogy miből mennyi kell. Olyan lesz, mint David Martín, megélhetésért ponyvaíró, egy túlsminkelt bohóc az irodalom színpadán.

Baráth Katalin: A fekete zongora

2011-01-22T14:28:00.003+01:00

"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

Minél többet olvasok, annál inkább kirajzolódik számomra, hogy kik azok a szerzők, melyek azok a témák és műfajok, amik igazán közel állnak hozzám. Bár egyre többször érzem, hogy a szórakoztató irodalomnál jobban szeretem a tartalmas nyelvezetű, jellemábrázolásban gazdag, szépirodalmat, időről időre olvasok krimit, bűnügyi regényt is. Első szabadon választott olvasmányaim között sok Agatha Christie regény van, meghatározó szerző számomra. Azt hiszem, Poirot és Miss Marple alakjával, a bűnesetek felderítése során felsejlő logikai és pszichológiai háttérrel és atmoszféra termető képességével magasra tette a mércét, és sokszor úgy érzem, hogy a későbbi krimiszerzők - több-kevesebb sikerrel - utánozni próbálják Agatha Christie-t. Ezzel pedig nagy fába vágják a fejszéjüket. Elég veszélyesnek tartom, amikor egyes regényekre - például A fekete zongorára - ráírják, hogy Agatha Christie rajongói nagy élvezettel fogják forgatni.

Nagyon nem forgattam élvezettel Baráth Katalin könyvét.

Bár tényleg semmi kifogásom az ellen, hogy egy könyvnek kidolgozott, képekben gazdag nyelvezete legyen, de nem árt mértéket tartani az írónak, mert ha nem vigyáz, átlépi a határt, és a kívánt hatástól eltérően dagályossá, giccsessé, üressé válik a szöveg, ami engem még egy szerelmi történetben - A gójátékosban például - is zavar, egy krimihez meg végképp nem illik.

Nagyon ötletesnek tartottam Ady felolvasóestjét, a gyilkosságok vers köré építését. Meg úgy egyáltalán, Ókanizsát, mint helyszínt, az 1900-as évek elejét, mint időt - de olyan hiteltelennek éreztem az egészet. Nem lehet komolyan venni egy ilyen habkönnyed szöveget! A megfogalmazásnak nem a krimi komor-komoly voltát kellene erősítenie? És a szereplők? A boldogtalan szinonimájaként csak emancipáltnak nevezett Dávid Veron, aki úgy van feltüntetve, mint a nyomozócsapat oszlopos tagja, aki majd ravasz észjárásával hozzájárul a bűnesetek felderítéséhez, közben meg úgy vezetik orránál fogva, ahogy akarják? Az elviselhetetlenül bugyuta, nehéz felfogású rendőrkapitány, akinek minden összefüggést úgy kell elmagyarázni, mert magától rá nem jönne semmire? Jajj, nem szeretem az ilyen közhelyes, elnagyolt karaktereket...

Olvasás közben minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Egyáltalán nem kötött le a történet, minden szempontból elég unalmas volt. Lawrence Blockhoz tudnám hasonlítani: 200-300 oldalon olyan látszat keltése, mintha a szereplőknek bármi köze lenne a gyilkosságok felderítéséhez, nagy mellébeszélés az egész, rizsázás, logikának nincs helye, a végén az a gyilkos, akiről Lawrence Block/Baráth Katalin azt mondja. Híg, íztelen limonádé.

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

2011-01-21T22:15:00.003+01:00

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

A szél árnyéka és A tizenharmadik történet volt számomra a két legáhítottabb regény 2010-ben. Mindkét könyvre közel egy évet vártam. A szél árnyéka számomra olyan élményt nyújtott, hogy a befejezése után két-három nappal beszereztem a saját példányomat belőle. A tizenharmadik történet ellenben nagy csalódás volt - minden szempontból.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy ebben a regényben minden apró mozzanatra figyelni kell, mert a tizenharmadik történet Vida Winter elejtett célzásaiból, utalásaiból bontakozik majd ki. Hogy Margaret Lea kisasszony számára feladott rejtvény megfejteni a tizenharmadik történet titkát.
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!

A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.

Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.

Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.

A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!

Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)

Csökkentsd a várólistádat 2011!

2010-12-16T21:56:00.003+01:00

Biztos sokan hallottatok már a Lobo által meghirdetett "Csökkentsd a várólistádat 2011" elnevezésű játékról, melynek lényege, hogy 12 várólistás könyvet ki kell választani, és 2011-ben elolvasni. Én is elkészítettem a saját kis listámat.

Megjegyzem, nem volt egyszerű 12 könyvet kiválasztani. A várólistámon 77 könyv szerepelt, amit a csökkentés keretében sikerült 94 tételesre bővíteni^^' Ez úgy történhetett meg, hogy hozzáadtam a várólistához olyan könyveket, amik egy ideje már itthon várakoznak, csak még nem kerültek sorra. Nekik van egy külön polcuk, ez már önmagában egy szűkített várólista.

A játék polcára igyekeztem olyan regényeket válogatni, amikhez valóban kedvet érzek magamban. Róluk van szó (bővebben itt):

A könyvek válogatása közben rájöttem, hogy olyan művek is szerepelnek a várólistámon, amikhez édeskevés kedvet érzek magamban, de például vannak olyanok is, amiknek tetszett a fülszövege, ezért várólistára tettem. Mindenesetre egyik-másik láttán felmerült bennem a kérdés, hogy miért is van a listán? Szóval elképzelhető, hogy fogyni fog a létszám, és nem csak a játéknak köszönhetően.

Kíváncsi leszek arra is, hogy hány könyvet teszek várólistára jövő évben, és hogy melyek lesznek ezek? Idén az olvasmányaim zöméről a molyoknak köszönhetően szereztem tudomást. Közvetlenül megjelenés után elolvastam a friss Anna Gavalda regényeket, felfedeztem és megszerettem Alessandro Bariccot, kiábrándultam Guillaume Mussoból, végigrajongtam a Twilight sagát, elkezdtem a Millenium Trilógiát, elkezdtem a Csodaidők tetralógiát, végre hozzájutottam a Szél árnyékához, csalódást okozott a Tizenharmadik történet és a Fekete zongora, na meg a Highgate temető ikrei, földhöz vágott az Egy tökéletes nap... Csupa-csupa várva várt könyv, és mind megvolt idén. Mire fogok várni 2011-ben?

Könyvcímben a válasz

2010-12-09T00:38:00.001+01:00

Fickától kaptam a felkérést, megpróbálok szépen sorjában válaszolni is a kérdésekre. Bár tartok tőle, hogy nem lesz egyszerű, tekintve, hogy már az első kérdésen is el kell gondolkodnom. De próbálkozom:) Szóval:

01 – A múlt év legjobb könyve:
Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap
Alessandro Baricco: Tengeróceán

02 – Több, mint 3 alkalommal olvastad:
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
A Harry Potter első 4 része

03 – Kedvenc könyvsorozat:
Stephenie Meyer: Twilight saga
J.K. Rowling: Harry Potter
Lucy Maud Montgomery: Anne
(Stieg Larsson Millenium Trilógiáját is szeretem, igaz, még csak az első kötetet olvastam.)

04 – A sorozat kedvenc része:
Eclipse - Napfogyatkozás
Harry Potter és a Tűz Serlege

05 – Boldog leszel ettől a könyvtől:
Alessandro Baricco: Tengeróceán

06 – Szomorúvá tesz:
Eric-Emmanuel Schmitt: Oszkár és Rózsa mami

07 – Leginkább alulértékelt könyv:
Hirtelen nem jut eszembe semmi, vagy ami mégis, azt tulajdonképpen nem értékelik alul, mindössze kevesen ismerik, olvassák.

08 – Túlértékelt könyv:
Gogol: Holt lelkek
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

09 – Amiről azt hitted nem fogod szeretni, de végül mégis: (és még mennyire...)
Raana Raas: Csodaidők - Az ogfák vöröse

10 – Kedvenc klasszikus:
Charles Dickens: Twist Olivér

11 – Ami nagyon nem tetszett:
Laurell Key Hamilton: Bűnös vágyak
Shan Sa: A gójátékos

12 – Amit valaha szerettél, de most már nem:
Ilyet nem tudok mondani

13 – Kedvenc író:
Szabó Magda

14 – Kedvenc könyv az írótól:
Abigél
Az ajtó
Für Elise

15 – Kedvenc férfi karakter:
Edward (Twilight)
Frank (Anna Gavalda: Együtt lehetnénk)
Fermín (Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka)
Kőnig tanár úr (Szabó Magda: Abigél)

16 – Kedvenc női karakter:
Lucy Maud Montgomery: Anne Shirley

17 – Kedvenc idézet a könyvből:
"Egy némileg zavaros elmélet azt állítja, hogy ha az ember víz alá kerül, nem szabad semmit tennie ellene, meg kell várnia, amíg a víz fenekére ér, csak akkor tudja magát egyetlen megváltó rúgással fellökni a felszínre." (Anna Gavalda: Együtt lehetnénk)

"…, mert az élet voltaképpen mindig óvodai szinten lép, mi komplikálunk belőle görög sorstragédiát." (Szabó Magda: Für Elise)

"Ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal." (Szabó Magda: Für Elise)

18 – Csalódtál benne:
Guillaume Musso: Visszajövök érted
Diane Setterfield: A tizenharmadik történet
Dennis Lehane: Viharsziget
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

19 – Legjobb adaptáció:
Passz. Nem nagyon nézek filmeket.

20 – Kedvenc romantikus:
Anna Gavalda: Együtt lehetnénk
Szilvási Lajos: Egyszer-volt szerelem

21 – Gyerekkori kedvenc:
A két Lotti

22 – Kedvenc saját könyved:
Jókai Mór: Gazdag szegények (több is van, de ezt nagyon nehéz volt beszerezni)

23 – Régóta el akarod olvasni, de még mindig nem került sorra:
Joanne Harris: Csokoládé

24 - A könyv, amit bárcsak többen olvasnának:
Alessandro Baricco: TengeróceánMelania Mazzucco: Egy tökéletes nap

25 - A karakter, akivel leginkább tudsz azonosulni:
Bartleboom professzor - Alessandro Baricco: Tengeróceán

26 - A könyv, ami megváltoztatta a gondolkodásodat valamiben:
Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának
Szabó Magda: Az ajtó

27 – Legmeglepőbb befejezés vagy csavar a történetben:
Alessandro Baricco: Selyem (+)
Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei (-)Stepehnie Meyer: Breaking dawn - Hajnalhasadás (Se nem pozitív, se nem negatív, csak meglepődtem, hogy... )
Guillaume Musso: Szerelem életre-halálra / És azután (+)

28 – Kedvenc könyvcím:
Mamó

29 – Mindenki utálta, kivéve te:
Nem emlékszem ilyenre.

30 – Abszolút kedvenc könyv:
Szabó Magda: Abigél

Kíváncsi lennék Zakkant, Norin, Lady_L és Andiamo válaszaira:)

Garay Zsuzsanna: Találkozások

2010-11-20T16:28:00.000+01:00

Hosszú regényeket megszégyenítően magával ragadott ez az alig 150 oldalas kisregény. Tizennyolc véletlen találkozás, az elérhetetlen, titokzatos egyik, és a mindig rendelkezésre álló, nem kellő másik. Vágy, inspiráció, gondolatok. Az ilyen típusú "kapcsolatokban" a felek mint a zár meg a kulcs: illeszkednek, és az egyik minden további (erőfeszítés és folytatás) nélkül megnyitja a másikat, szabad folyást engedve érzelmeknek, önismeretnek. A tragédia, hogy a zár nem hat a kulcsra.

Imádom az ilyen történeteket és Garay Zsuzsanna nagyon jól ír, olvastam volna még tovább is. Olvassátok el.

Olyan rendszertelen találkozások sorozatáról szól ez a könyv, amiket nem terveztek meg előre, nem egyeztették a helyszínt, az időpontot, csak úgy megtörténtek. Az író felidézi a találkozásokat, hogy megértse, mi is történt valójában. Minden egyes találkozás után új színben látjuk az író szerelmét. Valahányszor az elbeszélő azt hitte, hogy egy lépéssel közelebb került a lány titkához, mindig kiderült, hogy csak egy festett maszkot látott, és nem a valódi arcot. A kiragadott mondatok sablonosak önmagukban, el kell olvasni az egész történetet ahhoz, hogy kirajzolódjon az igazi arckép.

Ki lennék?

2010-11-14T18:12:00.000+01:00

PuPilla kérdésére válaszolva, három szereplőt választottam arra a kérdésre, hogy

Melyik általad olvasott könyvben vállalnál szerepet, ki lennél és miért?

PuPillához hasonlóan elsőre nekem is a Harry Potter könyvek ugrottak be. Azt hiszem a legtöbb embert valamilyen formában vonzza ez a mágikus világ. Nagyon szívesen kipróbálnám a roxforti varázsló életet, na meg a vajsört (vajsör híján Werther's Originalt szoktam eszegetni HP olvasás közben, de legutóbb - tudjátok, amikor kinevettek - nem kaptam -.- ), de a sütőtöklé ellen sem lenne kifogásom. Legszívesebben Hermione vagy Ron lennék, Harry semmiképp.

Miss Marple is szívesen lennék. Nagyon élvezném a nyomozásokat. Imádnám. Poirot-t is szeretem, de ő olyan kényeskedő, hogy nem azonosulnék vele. Miss Marple viszont aranyos:)

Nem könnyű bevallani, de Bella is lennék. Bár a karakter és jómagam között nem nagyon vélek közös vonást felfedezni, ráadásul a vámpír körítés sem vonz, de Edward miatt lennék a helyében: szeretnék én is ennyire szeretni valakit, úgy, hogy nem csökkennek az érzelmeim, nem bizonytalanodok el, nem unom meg, nem ábrándít/ábrándulok ki, és ez fordítva is igaz.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

2010-11-07T15:56:00.001+01:00

"A könyv szereplői, akik ugyanolyan valóságosnak tűntek a szememben, mint a levegő, amelyet belélegeztem, magukkal ragadtak, és végigvonszoltak egy kalandokkal és rejtélyekkel teli alagúton, melyből eszem ágában sem volt megszökni. Nem tudtam kivonni magam a történet varázsa alól, lapról lapra követtem őket, amíg csak fáradt tekintetem az utolsó oldalra nem siklott."

Carlos Ruiz Zafónnál jobban nem tudom megfogalmazni, én is így éreztem magam. Hihetetlenül bensőséges élmény volt olvasni, olyan érzés, mintha egy puha és meleg pléd takarna, ami alá mindig jó bebújni. A terjedelme (~ 600 oldal) is igen kellemes - mondjuk én szeretem a hosszabb műveket, amiket egy hétig is olvasok akár, úgy, hogy 60-80 oldalt olvasok naponta, és ha még tetszik is, az csodálatos -, szerencsére Zafón nem sajnálta a papírt, hagyta életre kelni és saját ütemében kibontakozni a történetet.

Ami a szereplőket illeti, véleményem szerint egy szereplőről, Fermínről mondható el, hogy igazán kidolgozott a karaktere, nekem ő a személyes kedvencem is, de a többieket is igyekezett valamiféle egyedi attribútummal ellátni a szerző, amit szintén csak értékelni tudok.
Sokan írták, hogy a Szél árnyéka egy izgalmas krimi, szerelmi történet, de nincs híján a misztikumnak sem. Ezen kívül gyönyörű a nyelvezete, és kikiáltották szépirodalomnak, amivel egyet is értek. (A fenti borítót azért szeretem, mert annyira illik Carlos Ruiz Zafón stílusához.) Viszont ami engem illet, tartózkodnék a műfaji kategorizálástól, mert számomra valahogy túl nagy elvárásokat támasztanak ezek a nagy szavak, ezzel szemben a történetre azt mondanám, nyomozás egy különös-különleges író után. Rejtély, de még mindig azt mondom, hogy a krimi Agatha Christie-nél kezdődik.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, legszívesebben már most újra is olvasnám (de hát ugyebár azon vagyok, hogy nullára redukáljam a jelenlegi olvasmányaimat, mielőtt az itthon várakozó inkább meg sem mondom hány könyv közül elkezdeném valamelyiket). Így érezhették magukat Dumas és Hugo korabeli olvasói. Jó, hogy minden században vannak ilyen írói.

Barcelona csendes óvárosának szívében hatalmas épület áll. Az ódon palota falai különös labirintust rejtenek: ez az Elfeledett Könyvek Temetője. 1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a látogatás az akkor tízéves Daniel Sampere egész életét gyökeresen megváltoztatja majd.

Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka hatalmas nemzetközi sikert aratott, több, mint negyven nyelven jelent meg. Az író páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényével olvasók millióit hódította meg világszerte. Regényei valóságos labirintusok, tele titokkal, szenvedéllyel és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

2010-10-22T00:39:00.000+02:00

A Viharsziget óta nem olvastam krimit mostanában. Az az igazság, hogy akkor abban. Sokkal többet vártam tőle. Nem is annyira a történetben csalódtam, sokkal inkább az elbeszélés módjában, és még csak azt sem mondhatom, hogy rossz stílusa lenne az írónak, egyszerűen nem érintett meg, nem ragadott magával. Anyának tetszett, ezért kihoztam a Sötétség, fogd meg a kezem című regényét is. El is olvasta, egy héttel később beszélgettünk, és érdekelt, hogy milyennek találta. Hosszasan gondolkodott, mire eszébe jutott, hogy egyáltalán miről szólt... Ez, azt hiszem sok mindent elárul, úgyhogy nyugodt szívvel félreteszem Dennis Lehanet egy időre.

Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?

Miután annyi jót hallottam már a Dexter című sorozatról, mertem remélni, hogy ~~nem lesz ekkora csalódás~~ tetszeni fog, és így is lett. Nagyon magával ragadó az egész regény stílusa. Annak ellenére, hogy egy sorozatgyilkos egyes szám első személyű elbeszélését olvassuk, már-már azon kapjuk magunkat, hogy szimpatizálunk a sráccal, nem rossz ember ő, sorozatgyilkos volta csupán a bűnügyek felderítését szolgálja, de a légynek sem tudna ártani, a sorozatgyilkosokat sem megöli, hanem mondjuk letöri a matchboxuk visszapillantótükrét. Számomra inkább könnyed kikapcsolódást nyújtott, mintsem izgalmas nyomozást, vagy ijesztő, gyomorforgató lélekelemzést. Viszont nem tudom egy ilyen témájú történetnél mennyiben pozitívum a könnyedség, elvégre nem feltört nyuszitojásokat találtak a fűben, valahogy mégsem tudtam kellőképp komolyan venni. Elnagyoltnak érzem a regényt, Dexteren kívül elnagyoltak a karakterek, elnagyolt a nyomozás (igazából több gyilkosság is történik, és hamar rájönnek, hogy ugyanaz az elkövető. Ki kellene deríteni, hogy ki az, de nem tudják honnan induljanak, hol kezdjék a nyomozást. Aztán egyszer csak Dexter telepátiás úton megoldja az ügyet, ami tulajdonképpen érdekes volt, de amilyen régimódi vagyok, jobban szeretem, ha úgy kell összerakni a részleteket... avagy Agatha Christie szintjét minimum tessék megütni), viszont forgatókönyvnek kiváló. A sorozatot nem láttam, de megfilmesítve nem lehet rossz, lehet, hogy a folytatásokra inkább sorozatként lennék kíváncsi. Nekem kellemes kikapcsolódás volt, egy kis hiányérzettel a végén, de ez ne rettentsen el senkit.

NAPPAL SÁRMOS RENDŐRSÉGI SZAKÉRTŐ. ÉJSZAKA BRUTÁLIS SOROZATGYILKOS. HÁT LEHET EGY ILYEN EMBERT NEM SZERETNI? Íme Dexter Morgan, a báránybőrbe bújt farkas. Jóképű, jó humorú, udvarias és végtelenül kellemes ember, aki a miami rendőrség szakértőjeként dolgozik. De a gyerekkorában ért traumák hatására folyamatos küzdelmet vív dühödt démonaival. Nincs mit szépíteni a dolgon: Dexter Morgan egy sorozatgyilkos. Bár pszichopatának elég szimpatikus, hiszen kizárólag rossz embereket öl meg. Aztán amikor kegyetlen gyilkosságsorozat áldozatai bukkannak fel egymás után a városban, és a tettes módszereiben Dexter mintha a sajátját vélné felismerni, cselekednie kell. Kénytelen lesz végére járni az ügynek. Ja, és természetesen le kell csillapítania egyre veszettebbül dühöngő démonait is, ami szintén nem egyszerű feladat. Jeff Lindsay 1952-ben született, és korábban színpadi szerzőként dolgozott, akinek műveit nagy kritikai sikerrel játszották New Yorkban és Londonban is. Jelenleg Floridában él feleségével, a szintén író Hilary Hemingwayjel, aki Ernest Hemingway unokahúga. Közösen írták a Hunting With Hemingway (Vadászat Hemingwayjel) című dokumentumregényt. Lindsay számára a Dexter-könyvek hozták meg az átütő sikert. Többszörös díjnyertes tévésorozat készült belőlük a Sírhant Művekből is ismert Michael C. Hall-lal a főszerepben.

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

2010-10-03T13:43:00.002+02:00

A legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról, és az igazi testvéri összetartásról.

Az időutazó feleségét már olvastam, magával ragadott, jó volt olvasni, de mint azt tudjátok, nem szeretem az időutazásos történeteket. Kíváncsi voltam a Highgate temető ikreire. Már a puszta tény, hogy nincs benne szó időutazásról, is szimpatikussá tette a történetet, érdekelt, mit hoz ki ebből az ikres-kísértetes alapból.

Lobo és Nima nagyon jól leírták, amiket a szereplőkről tudni lehet, ezért ebbe nem is mennék bele. Inkább csak kiegészítem néhány gondolattal.

Egészen az utolsó negyven oldalig ódákat zengtem a könyvről: nagyon-nagyon olvasmányos volt, teljesen magába szippantott, láttam magam előtt a Highgate temetőt és a Vautravers-házat, az ikreket, Martin lakását, Amszterdamot, úgy éreztem, szépen hagyja kibontakozni a szereplők közti kapcsolatokat. Aztán jött a 382. oldal, és azóta meg tudnám ütni Audrey Niffeneggert. Hogy ilyen fordulatot vegyenek az események?!

Audrey Niffenegger ugyanazon oknál fogva szeretem és nem szeretem: a játékossága miatt. Tetszik, hogy meséket ír. Olyan történeteket, amikről tudjuk, hogy ilyen úgysincs a valóságban, mégis nagyon valóságos karaktereket, érzéseket ábrázol. Szeretem, ahogy ezt a két végletet ötvözi, és olvasás közben magára vonja és fenntartja a figyelmet, mintha jelen lenne olvasás közben, nem minden írónak jön ez össze.

Egy bajom van a meséivel. Az oké, hogy nem híve a sablonos, happy enddel végződő történeteknek, tanmeséknek. Le a kiszámíthatósággal, népneveléssel, volt, van, és lesz mindig valaki, aki kimondja a nagy igazságokat, rendben. De hogy a tetőpont után rendre úgy fejezi be a regényeit, hogy nem enyhíti, hanem még direkt fokozza a feszültséget, és nem oldja fel a végén sem?! Ki vagyok akadva ettől, ami úgy látszik Niffenegger védjegyévé válik. Elolvastam. Addig a bizonyos 382. oldalig nagyon-nagyon tetszett, azt hittem belopja magát a kedvenceim közé. De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy ha ennek ez a vége, mit nyertem azzal, hogy elolvastam? Sok hűhó semmiért, ugyanúgy, mint az Időutazó esetében.

Azt gondolnám, hogy egy regényen belül az író óhatatlanul szimpatizál valamilyen szinten a szereplőivel. Itt úgy kiszúrnak azokkal, akikkel azt hittem szimpatizál, hogy csak néztem... Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy az Időutazóban Clare-nek hatszor vagy hétszer el kellett vetélnie, mire Alba megfogant, majd Henry lábait egy laza mondattal levágta, de miután a Highgate-ben is tartogat egy-két kedves gesztust, megállapítom: ez a nő könyörtelen és beteg. Haragszom rá, mert a történetei még napokig a fejemben járnak, tovább élnek a szereplők, de nagy valószínűséggel nem olvasom el őket még egyszer, mert tudom, hogy csak felidegesíteném magam a végén. Megint. -.-

Kedvenc karakterem: Martin és Valentina.

Körkérdés az olvasásról

2010-09-21T08:55:00.002+02:00

Október 9-én kerül Orosházán megrendezésre a Justh Zsigmond Városi Könyvtár által szervezett könyves programokkal tűzdelt vidám kis nap. Lesz itt könyvelhagyás, sok-sok meghívott könyvesbloggerrel (még nem tudom, hogy el tudok-e menni) kerekasztal beszélgetés, meg író-olvasó találkozók és mindenféle móka-kacagás.

A kerekasztal beszélgetésen a jelen lévő bloggerek és az érdeklődő közönség együtt vitatkozhat majd a könyvekkel kapcsolatban felvetett kérdéseken. Feldobták a labdát a bloggereknek, így 5 szóra kell asszociálni újabb 5 szót, ami majd terítékre kerül az asztalon. Én Szilvitől és Zakkanttól kaptam felkérést.

Olvasás: kikapcsolódás, látókör tágítása, utazás, függőség, színes cetlik a kedvenc részeknél

Kortárs magyar irodalom: többnyire ismeretlen, novellák, ponyvák - eltúlzott marketing, nem ponyvák - méltánytalanul mellőzöttek

E-könyv: "csak" egy fájl, személytelen, idegen, elérhető olvasó kellene, praktikus

Könyves blogok: sok van, bővebb értékelések, barátkozás, érdekes, hasznos

Könyvtár: széles választék, segítőkész emberek, spórolás, olvasott könyvek (betört gerinc, szamárfül, aláhúzások), a már nem kapható könyvek tárhelye

Akiknek tovább adom: Ficka, PuPilla, Tasi Orsi, Plüsskutya, Miestas

Az októberi találkozón a bejegyzést vagy e-mailt írók között kisorsolunk egy három könyvből álló könyvcsomagot is a Partvonal Kiadó jóvoltából. Sőt, az összegzett véleményekről íróvendégeinket, Rácz Zsuzsát és Závada Pált is alaposan kikérdezzük majd.

Augusztusi könyvmustra

2010-09-11T21:39:00.002+02:00

Nem tudom ki hogy van vele, de ha ideges vagyok, nem tudok olvasni, legyen szó akármilyen jó könyvről, nem tereli el a figyelmemet, nem tudok félrevonulni egy-két órára, és ha mégis olvasok, akkor még azon is beidegesedem, hogy nem tudok elég figyelmet szentelni a regényre, nincs az az élmény, amit úgy szeretek.

Az augusztus elég stresszes volt számomra, nem írtam az elolvasott könyvekről a könyves blogomon, nem is értékeltem őket, sőt, molyon is elég felszínesen nézelődtem. Számomra is meglepő, de ettől függetlenül olvastam. (A címekhez belinkelem a molyos adatlapjukat, és azt hiszem spoilerezni is fogok, szóval óvatosan olvassátok.)

Először is itt volt A történetárus. A sok dicsérő szó, a szép borító és a fülszöveg tévútra vitt, azt hittem egy fajsúlyos szépirodalmi művet fogok olvasni. Nem így lett. Az első oldalakon nagyon ellenszenves volt a főszereplő első szám első személyű elbeszélése, irritált a nagyképűsége, hiába tudtam, hogy van mire büszkének lennie, akkor sem szimpatizáltam vele. A későbbi, másokról szóló fejezeteket már sokkal jobban élveztem, az Írói Segélyszolgálatról szóló rész pedig kimondottan tetszett, mondjuk nekem mi nem tetszik, ha az írásról szól? Szerencsére Márai Négy évszakában is mindig akad egy-egy gondolat magáról az írásról, szívesen olvasok erről. (Mily meglepő.)

Ha elkezdtem olvasni, pillanatok alatt magával ragadott, szerettem olvasni. Ennek ellenére vegyes érzésekkel tettem le a könyvet. Hiába, nem mindenkinek megy a műfajok keverése, Jostein Gaarder esetében is többre értékeltem volna, ha nem próbálja ötvözni a memoárt, a krimit és azt a fajsúlyos szépirodalmat, amikor beteges szerelem szövődik a szereplők között, hanem kiválasztott volna egyet, de azt rendesen megírja. Nem sajnálom, hogy könyvtári könyvként olvastam, fájt volna, ha pénzt adtam volna érte. Na jó, még akciósként nem zárom ki, de teljes áron jobb, hogy nem.

A gójátékosra emiatt az értékelés miatt figyeltem fel:

Ez egy nagyon szépen megírt történet, lágy és nőies, közben pedig tele van erővel. Írója úgy játszik a szavakkal, mintha hárfavirtuóz lenne. A hangulata valami félelmetesen gyönyörű, költőiséget lop a lelkembe, pedig néhol borzalmakról mesél.

Végül ezzel az értékeléssel értettem egyet:

Talán igaz a hír, hogy kitin van a szívemen. nekem ez fájt. A történet lágya inkább az agyamat támadta. Oké, szóvirágsziromhullás , sőt mondatvirágtengeráramlás… de még ez is kevés. Nem nyafognék, de most már késõ, kitint nem old a jégszívében.( bocsánat ;)

Szóvirágsziromhullás, mondatvirágtengeráramlás - tökéletesen kifejezik ezek a szavak a regény stílusát. A végtelenségig erőltetett leírása minden fűszálnak, falevélnek, napfelkeltének és alkonyatnak. Szegény írónő nagyon szépirodalmit akart alkotni, ponyvára futotta, abból is a gyengébb fajtából. Tulajdonképpen a fülszöveg minden mondata igaz a regényre, ha tagmondatonként nézzük, csak az a probléma, hogy összességében egy teljesen más történetre utal, mint amiről valójában szól a könyv. Nevezetesen egy 16 éves lányról, aki lefekszik egy sráccal, teherbe esik, de el kell vetetni, mert a szigorú társadalmi szabályok miatt nem vállalhatja sem a kapcsolatot, sem a babát. A srácot megölik, mert ellenálló, és az utolsó negyven oldalon a lány kitalálja, hogy élete szerelme a másik srác, akivel minden délután gót játszik. Igaz, hogy az előtte lévő 220 oldalon kábé szóra sem méltatja, nem is tetszik neki, igaz, hogy a srác is minden prostituálttal lefekszik, de ott, az utolsó negyven oldalon csak úgy egymásba szeretnek, és meghalnak. Csodálatos történet, tényleg... Komoly fenntartásaim voltak már néhány oldal után, de kíváncsi voltam, mi sül ki belőle végül. Kellenek az ilyen könyvek is, hogy a jókat még jobban tudjam értékelni.

Eric-Emmanuel Schmitt a Noé gyermekével sem okozott csalódást. Az ő műveit mindig nagyon intim élmény olvasni, megérinti az ember szívét, nem tehet róla. Szerintem ő még egy kiló narancsról is tudna úgy írni, hogy megnevettessen és megríkasson.

A Noé gyermeke visszamegy a második világháború idejére, egy vidéki kolostorba, ahol zsidó és nem zsidó gyerekek próbálják átvészelni a háborút. Nagyon szép a mondanivalója, simán elolvastatnám a gyerekekkel, amikor a második világháborúról tanulnak.

Számomra EES a 21. századi mesemondó, igazi felüdülés minden műve. Tetszett, csak ajánlani tudom.

A Viharszigettől is sokat vártam, de engem ez sem vett le annyira a lábamról, mint másokat. Mondjuk tudom magamról, hogy a krimiket alapvetően nem tudom annyira értékelni, mint pl. a családregényeket, de az eddig olvasott krimijeimhez képest sem volt nagy eresztés.

A történet 1954-ben játszódik, ami fontos, mivel a történet egy elmegyógyintézetben játszódik, olyan korban, amikor a pszichológia és pszichiátria kezelési módszerei meglehetősen kezdetlegesek és kegyetlenek voltak. Ehhez képest egyszer-kétszer szóba kerül az évszám, de nem nagyon van olyan leírás, amitől úgy éreznénk, tényleg az ötvenes években járunk. Ugyanakkor elég univerzális a történet, hogy ne kelljen feltétlenül a múlthoz kötni.

A szereplőket nem tudtam igazán megszeretni, bár többször megnevettetek. A végkifejletet ismerve tökéletes a nyomozás, de ugyanaz a bajom ezzel a könyvvel is, mint az időutazásos sztorikkal: ha kettőt ismersz, ismered az összeset. Kikapcsolódásnak kellemes, de nekem ez is könyvtárból kölcsönzős kategória.

Heti könyvbeszerzés és olvasás

2010-08-14T23:52:00.003+02:00

A héten jobbnál jobb könyvekre tettem szert.

Először is gyorsan megrendeltem akciósan a Novecento-t, még mielőtt úgy járnék, mint a Tengeróceánnal: teljesen beleszeretek, aztán sehonnan nem lehet beszerezni.

Utána megrendeltem Dennis Lehane Megszentelt életek című könyvét, mert annyi jót olvastam már róla, és ez is akciós volt:D

Menet közben be kellett ugranom a könyvtárba Charles de Coster Thyl Ulenspiegel című regényéért. Ez amolyan kötelező olvasmány. Ebből buktam belga irodalomból, úgyhogy el akarom olvasni. Amúgy már előre utálom, talán pont emiatt... mindenesetre molyon sem szerették túlságosan...

Rejtély, hogy hogyan, de még három könyv vándorolt aznap haza velem... A Viharsziget, szintén Dennis Lehane-től, mert végre pont bent volt. A Pi élete Yann Marteltől, amiről tényleg mindenki csak szuperlatívuszokban nyilatkozik. A prológust elolvastam, ígéretesnek tűnik, bár nem jó jelnek tekintettem, hogy a hátulján a Godot-ra várvát megemlítik... A gójátékos volt az utolsó zsákmányom, de hatvan oldal után épp azt fontolgatom, hogy abbahagyom. Dagályos és giccses, de adok neki még egy esélyt, hátha más lesz, ahogy összeérnek a szálak.

Az a legszebb az egészben, hogy ennyi könyv mellett a Harry Potter sorozatot olvasom a legszívesebben. A molyos várólistám megállt 66-nál, már direkt nem is teszek hozzá semmit, olvasok, egyre csak olvasok, és mégsem fogy a lista^^' Három Szabó Magda könyv is vár amúgy, és Harry Pottert olvasok, esetleg krimire vágyom, de végül Harry Potter lesz belőle... és ennek ellenére még Eric-Emmanuel Schmitt Noé gyermeke című művét biztos megveszem, mert kell. Azt hiszem erre mondják, hogy hörcsög. XD

Kreatív összeállítás díj:)

2010-08-14T23:07:00.000+02:00

Köszönöm Fickának, hogy megint meglepett! Nagyon örültem neki.

Ezt a díjat most két molynak adnám tovább: Ildynek és tataijuccnak. Nemrég fedeztem fel a blogjukat, de nagyon szívesen olvasom az értékeléseiket.

A gójátékos

2010-08-12T21:58:00.001+02:00

"A város ott nyúlik el alattunk az ezüstösen csillogó szürke halpikkelyekhez hasonló háztetők végtelen sorával. A kanyargó utcák mély barázdákat vágnak a felületbe. A csupasz platánok az égre rajzolják száraz-szikár írásjeleiket."

Szeretem a szépirodalmat, a képeket, de ez így, egymás után, minden oldalon töménytelen mennyiségben nekem sok. Megvakulok. XD

Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap

2010-08-04T00:44:00.003+02:00

Ez az első találkozásom Melania Mazzuccoval, a fülszöveg is csak erről a regényről szóljon.

~~A magyarul is olvasható olasz világsiker, a Vita szerzője,~~ az alig negyvenéves Melania Mazzucco~~, ezúttal nem egy évszázad, hanem~~ egyetlen nap történetét meséli el. Huszonnégy óráét, éjféltől éjfélig. A színhely: Róma. Összefüggő és össze nem függő, mégis egymás felé tartó történetek futnak össze, robbannak egymásba, érnek közös véget ezen az egyetlen napon. Egy kislányé, akinek ma van a születésnapja, apjáé, az ismert politikusé, aki rossz helyen rossz kortesbeszédet mond, első házasságából született, lázadó fiáé, aki ma robbant bombát egy McDonald’s-büfében, a fiatal feleségéé, aki titokban lakást keres, a betegesen agresszív testőrjéé, akit elhagyott a felesége, utóbbié, akit ezen a napon rúgnak ki az állásából, és aki – miközben a nagylánya köldökpiercinget csináltat magának, kancsal és dadogós kisfia pedig a politikuséknál születésnapozik – egy gyenge pillanatában óvatlanul beül gyilkosan féltékeny elvált férje mellé a kocsiba, a nagylány jobb sorsra érdemes irodalomtanáráé, aki…

A „kórusregény”-technikát Mazzucco tudatosan és bravúrosan alkalmazza. A pisztolylövések már a bevezetőben eldördültek. Hogy ki kire lő, egyre sejthetőbb, az izgalom fokozódik. Hogy végül is mitől válik egy történetté ez az egész, az a huszonégy órás flash back legeslegvégén derül csak ki.

A cím, a gyönyörű borító és a fülszöveg után az első mondat végképp meggyőzött, ez a könyv nekem való.

Talán száz oldal után öt csillagra értékeltem - pedig általában olvasás után napokkal értékelek -, bár kissé aggódtam, nehogy a kezdeti lelkesedés után csalódnom kelljen. Nem bántam meg az öt csillagot, hacsak azért nem, mert így csillagokban mérve nem tudtam jobban kifejezni, mennyire tetszett a regény.

Gondban vagyok a szavakkal... Mégiscsak fura dolog egy ilyen komoly témát boncolgató, ilyen súlyos véget ért történetre azt mondani, hogy tetszik, mert nem az tetszik, ami történt, hanem az, ahogyan meg van írva, mind a 489 oldalon keresztül.

Hiszem, hogy minden irodalmi mű valamilyen céllal íródik. A szórakoztatási szándékon túl (számomra) ~~kell~~ jó, ha valamilyen értéket képvisel, ha rávilágít valamilyen problémára, legyen az személyes vagy társadalmi, pontosan azért, mert - ahogy Guillaume Musso mondta egy interjúban - az irodalom azért létezik, mert az élet nem elég. És valóban, számtalan történetet élhetünk át könyvekben, amiket az életben - sajnos vagy szerencsére - nem, így valahol példát mutatnak, alternatívát vagy éppen "hogyan/mit ne tegyünk" tanácsokat adnak.

Néhány szerző beleesik abba a hibába, hogy középszerűvé, szájbarágóssá, sablonossá és közhelyessé teszi művét azáltal, hogy az "üzenet" átadására helyezi a hangsúlyt. Karakterekről nem beszélhetünk, csak szereplőkről, még csak nem is jó vagy rossz figurákról, csak szenvedő, elégedetlen árnyakról. Életük egyszer csak fordulóponthoz érkezik, versenyfutás az idővel, egyetlen mindent meghatározó döntés és hopp, minden meg is változik, más emberek lesznek - megtehetik, lévén nincs igazán személyiségük, úgy könnyű változni.

Melania Mazzucco regénye nem ilyen.
Az Egy tökéletes nap az egyik - ha nem a - legkidolgozottabb regény, amit valaha olvastam. Az írónő nagyszerű jellemábrázolással írja le a szereplőket. Tudja, mikor írjon a személyiségükről, az érzéseikről, mikor a külsejükről. Tudja, hogy szője bele a történetbe a jelenre ható múltbéli eseményeket. Ez a "kórusregény"-technika engem teljesen lekenyerezett. A szereplők fokozatosan lépnek színre, egy darabig nem is lehet tudni, ki vagy kik lesznek a főszereplők. Egyeseket egy ideig mintha nélkülözne, aztán a kellő pillanatban előkerülnek, és annyira jól ellensúlyozzák illetve kiegészítik a többieket.
Én az összes szereplőt szerettem, amiben nagy érdeme van az írónőnek. Nagyon jól megfogta a karaktereket. A könyvben mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai, jó és rossz lépései egyaránt, olyanok, amik alapján könnyen elítélhetnénk őket - és valljuk be, a mindennapokban gyakran megítéljük és elítéljük a hozzájuk hasonlókat -, de itt egész más színben festettek, kidolgozottságuk megértést, együttérzést váltott ki belőlem mindegyikőjük iránt, még akkor is, ha nem értettem egyet tetteikkel.

A mondatok sűrűek, de nem olyan ostorcsapásszerűen bánik a szavakkal, mint Szabó Magda. Néha - de tényleg csak néha - már-már túlzsúfoltak. Akkor volt ez az érzésem, amikor egy kis szünet után újra kezembe vettem a könyvet. Ilyenkor az első mondatnál éreztem ezt, de a mondat végére felvettem a fonalat, és nagyon magával ragadott. Érdekelt, hogy kivel mi történik, miért dördült el az a bizonyos lövés, de nem a kíváncsiság hajtott. Egyszerűen jó volt olvasni a szereplőkről.

A regény témája - a válságba jutott családi kapcsolatok, családon belüli erőszak - létező és nagyon aktuális problémát mutat be, de valami rendkívüli módon. Melania Mazzucco erőssége, hogy miközben látszólag kívülállóként veszi górcső alá szereplőit, valójában belebújtatja az olvasót a szereplő helyzetébe. Teljesen azonosultam mindegyikőjükkel olvasás közben. Ennyire talán még soha nem voltam közel egy regényszereplőhöz sem, de hogy az összeshez nem, az egészen biztos.
És az is zseniális, hogy az írónő végigveszi, hogyan hat Emma és Antonio kapcsolata Kevinre és Valentinára, sőt, még a nagymamára is, remekül prezentálva ezzel, hogy egy esemény hány ember életét befolyásolja. Annyi gyerek nő fel csonka családban, abban a tudatban, hogy nem kell a szülőjének. Kérdem én, ha egy kisgyerek abban a tudatban nő fel, hogy a saját szülei nem szeretik, nem kell nekik, ha az apák a válóper után képesek teljesen hátat fordítani gyereküknek, akkor hogy várja el, egyáltalán hogy higgye el, hogy bárkinek fontos lehet?! Rosszabb, hogy az emberek nem tudják hogyan szeressék egymást, mint ha egyáltalán nem szeretnék. Akkor fele annyi fájdalmat sem okoznának egymásnak. A regényben sem az a baj, hogy nem szeretik egymást, csak egyszerűen már nem bírják tovább egymás mellett... Nehéz dolgok ezek...

Melania Mazzucco regényeiben visszatérő motívum a család. Egy interjúban az Egy tökéletes nap kapcsán azt nyilatkozta: "A családban mindenféle dinamika megtalálható, melyek már önmagukban is felérnek egy-egy regénnyel. Én épp ezért leginkább narratív struktúrának használom. Az Egy tökéletes nap elején szarkasztikusan egy George W. Bush-mottó szerepel, mely a család szerepének fontosságát hangsúlyozza. A család szerepét azért emelik ki annyian, mert mára a hagyományos családmodell szétesett, darabjaira hullott. Egykori résztvevői szerep nélkül kóvályognak. Magam azzal próbálok segíteni mindezen, hogy a szétesett családok történeteit mesélem el: megmutatom a válások, a féltékenységek, a szülői szerepüket elveszítő emberek drámáját. A regényeimben azonban más az igazán fontos és közös pont: mindegyik olyanokról szól, akik maguk sosem szólaltak meg/szólalhattak meg eddig. Az áldozatok, a legyőzöttek, a „maradékok” jelennek meg bennük."

A regény végén nemcsak a cím és Bush mottója egészül ki szarkasztikus tartalommal, de szemen szúr a valóság: milyen könnyen ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy minden rendben van, miközben...

Nekem csillagos ötös ez a regény, a non plus ultra idén. Kívánom, hogy másnak is jelentsen olyan sokat és okozzon akkora élvezetet az olvasás, mint nekem.

Harry Potter

2010-08-03T00:09:00.000+02:00

A Harry Potter könyvekről általában a Voldemorttal folytatott harc, izgalom, aggodalom jut eszembe. Azt mindig elfelejtem, hogy mennyi humor hatja át a leírásokat, Ron párbeszédeit. Ezért kell újraolvasni a részeket;)

A történetárus

2010-08-02T10:25:00.002+02:00

Hm.

Vajon akkor is ennyire felvágósnak tartanám a főszereplőt, ha nem első szám első személyű lenne az elbeszélő?

Stieg Larsson: A tetovált lány

2010-08-01T19:39:00.002+02:00

Negyven éve történt. Az agg milliárdos elveszítette unokahúgát, akit gyermekeként szeretett. S azóta is, évről évre, valaki – mintha az őrületbe akarná kergetni – minden születésnapján emlékezteti az idős urat arra a tragikus napra… Az évek óta tartó nyomozás új lendületet kap, amikor a férfi felfogad egy vesztes sajtóper után állás nélkül maradt, rámenősnek tűnő újságírót, hogy kísérelje meg az igazság kiderítését. Hisz sokan élnek még a rokonságból, akik akkor ott voltak. A gyilkosnak köztük kell lennie… Ugyanakkor egy jó hírű magánnyomozó iroda munkatársnője rááll az újságíróra, s szinte mindent kiderít róla, ahogyan mások sem bízhatnak abban, hogy titkuk rejtve marad a kivételes tehetségű, tetovált lány előtt.

Tavaly akárhányszor könyvesboltban jártam, minden alkalommal leemeltem a polcról ezt a könyvet, elég sokáig szemeztem vele, végül hazavándorolt, mint Anyukám karácsonyi ajándéka.

Ezután itthon is sokáig csak nézegettem, mondván Anya könyve, övé az elsőbbség. Ahogy Anya dicsérte, (de - nagyon helyesen - nem árult el semmi részletet) majd bejelentette, hogy kéri a folytatást, végképp alig vártam, hogy elolvashassam. Direkt nem is olvastam véleményeket róla, nehogy valaki lelője a poént, mert azért nagyon tudok haragudni. Annyit tudtam csak, hogy tíz kötetet tervezett az író, de a harmadik rész megírása után váratlanul meghalt. Azt sem tudtam, hogy mi a Millennium, hogy egy történet bonyolódik-e három részen keresztül, vagy különállóak, de ettől volt izgalmas:)

Ami engem illet, krimik területén nem vagyok igazán járatos, ismereteim Agatha Christie regényeire korlátozódnak, úgyhogy A tetovált lány minden szempontból újdonság volt számomra.

Igyekszem úgy összefoglalni az észrevételeimet, hogy csak annyit áruljak el, amennyit feltétlenül szükséges ahhoz, hogy reálisabb képet adjak a könyvről, mert a cím és a fülszöveg kissé tévútra visz.

A tetovált lány eredetileg Férfiak, akik gyűlölik a nőket címmel jelent meg, azonban úgy gondolták, az olvasók félreértenék a címet, és azt hinnék valamiféle önsegítő könyvről van szó. Hát nem tudom... Az angol polcokra már a The girl with the dragon tattoo címmel került, gondolom innen ered a magyar cím is, ami megtévesztő kissé. Minden cím alapján asszociálunk a várható tartalomra, kialakul valamilyen benyomás, kép. Ebben az esetben az, hogy a tetovált lány lesz a főszereplő, ami félig-meddig igaz is, de nem úgy alakulnak az események, nem olyan sorrendben jelennek meg a szereplők, ahogy más krimikben megszoktuk, és amíg a kép összeáll (300 oldal sacc/kb.), addig nem nagyon értettem, hogy miért is ez lett a cím.

Két szálon fut a történet. Egyrészt ott van a fülszövegben beharangozott unokahúg rejtélye, másrészt egy korrupciós ügyben is folyik a nyomozás. A két szál bizonyos értelemben összefügg, egyik hozza magával a másikat, és úgy lesz teljes, kerek egész a történet, ha mindkettőt felgöngyölítik.

Érdemes úgy olvasni ezt a könyvet, mint egy sorozat részét, ugyanis a rejtély megoldása után is maradnak elvarratlan szálak Lisbeth-tel és Mikaellel kapcsolatban. Ez is egyfajta kirakós könyv, nagyon kíváncsi vagyok a darabkákra, hogy mivé áll össze végül. Arra is kíváncsi vagyok, mennyire érződik majd, hogy Stieg Larsson több részt tervezett.

Molyon négy csillagra értékeltem a könyvet, mondván, hogy jó, de túl lehet ezen még tenni. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem olyan határozott négyes ez... A három csillagos könyvekkel úgy vagyok, hogy jó-jó, de ha kimarad, nem nagy veszteség. Ennél A tetovált lány sokkal jobb. Élvezettel olvastam, lekötött, kikapcsolt. Mikael az elejétől fogva szimpatikus volt, de Lisbethet is megszerettem, akármennyire antiszociálisnak és magának valónak tűnt eleinte.
Ennek ellenére hullámzónak tartom a regényt. Közel kétszáz oldalt kell elolvasni ahhoz, hogy megtudjunk valamit Harrietről, akire a fülszöveg alapján az egész regény épül. Úrrá lesz az emberen az izgalom, olvasná, olvasná, hogy megtudhassa mi történt, na akkor Stieg Larsson témát vált, és hosszabb ideig nem tér vissza a Harriet-szálra.
Van még egy dolog, ami egyszerre rontja és javítja az értékelésemet, de ez nem annak köszönhető, hogy Stieg Larsson rossz történetet írt volna, vagy rosszul írta volna meg. Egész egyszerűen arról van szó, hogy annyi bűnügyi sorozatot láthatunk esténként, hogy egyre több fordulatra van ahhoz szükség, hogy az ingerküszöbünk reagáljon. Így valamilyen szinten elvárás, hogy a ma látott/olvasott sztori tegyen túl a tegnapin, különben egyszerűnek vagy egyenesen unalmasnak találjuk. Meglepő fordulatok vannak a Tetovált lányban is, de úgy érzem, Stieg Larsson nem akar versengeni a többi krimivel. Ha létezik olyan, hogy realista krimi, akkor ez az, ilyen dolgok történnek nap mint nap, elég csak megnézni egy híradót. Másrészt ha egy ügyet negyven év alatt nem sikerül megoldani, akkor pont az lenne hiteltelen, ha valaki hirtelen észrevenne valamit, ami mindenki más figyelmét elkerülte, és egy szempillantásra felgöngyölítené.

Szóval el kell vonatkoztatni a szokványos krimiktől, és felfedezni Stieg Larsson világát. Érdemes egyébként elolvasni, ajánlom mindenkinek!

Márai és A négy évszak - karcféleség

2010-07-31T23:35:00.003+02:00

Ha Márai Sándor most élne és alkotna, A négy évszakot akár egy blogban is írhatná, minden napra egy kis posztot, egy rövid írást. Bekukkantanánk, hogy van-e friss, ami tetszik, lájkolnánk. Ilyen ez a gyűjtemény. Egy-egy epigramma arról, ami éppen eszébe jutott, ami neki sokat jelentett. Jegyzetfüzetféleség, inkább annak aki írja, mint annak, aki olvassa. Azért akadnak gyöngyszemek, és akkor lájk.

7 dolog rólam

2010-07-30T00:02:00.003+02:00

Köszönöm Fickának a díjat, és kérem, ne haragudjon, hogy eddig nem válaszoltam. Nincs semmi mentségem: lusta voltam.

Nem sok mindent tudok felmutatni az elmúlt napokból. Van egy félig megírt bejegyzésem az Egy tökéletes nap című könyvről, de elakadtam egy ponton. Már nagyjából tudom, hogy folytatom. Mindenképpen szeretnék írni róla, de hát lassú munkához idő kell.

Szorgalmasan és érdeklődve olvasom a Tetovált lányt. A huszadik fejezetnél tartok, ez 360 oldalt jelent. Annyi kávét isznak ebben a regényben... És Stieg Larsson olyan mesterien ír a semmiről! Ez ám a művészet. Kíváncsi vagyok, mi sül ki a végén!

Hét dolog rólam:

- kávérajongó vagyok, kedvencem a hosszú kávé

- az olvasás mellett nagy szenvedéllyel hódolok egy másik hobbinak is, ez pedig a keresztszemes hímzés

- táskamániás vagyok. Gyűjteményem harminc egynéhány darabból áll, és használom is mindegyiket. Ebből olyan vicces mondatok születnek ha nem találok valamit, hogy "Pedig megnéztem mind az öt táskában, amit mostanában használtam!"

- szeretem a zoknikat, de a fekete-narancs/pink térdzokniktól és a fekete zokniktól a hideg kiráz

- szeretek sütni-főzni, de mosogatni úúútálok

- a mágneses könyvjelzőnek a lap tetején, pontosan középen kell lennie

- legjobban esténként, az ágyban szeretek olvasni, de az utóbbi hónapokban már buszon is gond nélkül olvasok

Nem nevezek meg senkit külön. Láttam sokakhoz elért már a játék. Én szívesen olvasok bárkiről, úgyhogy bátran írjon, akinek kedve van:)

10+1 könyv

2010-07-23T11:49:00.000+02:00

Szeee játszani hívott. Azért örültem a meghívásnak, mert már sok ajánlót olvastam Szeee tollából a Könyvmolyoknál.

- Szabó Magda: Abigél - alapdarab, örök kedvenc, nagymamám emlékét idézi fel

- Szilvási Lajos: Egymás szemében - panelromantika

- Agatha Christie: A Bertram szálló - de szinte bármelyik Agatha Christie-t írhattam volna, kivéve a Nyílt kártáykkal-t, az nem annyira tetszett

- Melania Mazzucco: Egy tökéletes nap - egy tökéletes regény

- Szabó Magda: Régimódi történet - az első regény Magdától, a nem ifjúsági kategóriából

- Szabó Magda: Az ajtó - a legeslegkedvesebb, legmegrázóbb olvasmányélményem

- Eric-Emmanule Schmitt: Oszkár és Rózsa mami - gyönyörű

- Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának - mert mióta olvastam, másképp nézek a gyerekekre

- J.K. Rowling: Harry Potter és bármelyik kötete - alapdarab, aki ezt nem olvasta, az nem is ember

- Jókai Mór: Az arany ember - kedvenc kötelező olvasmányom

+ 1:

- Alessandro Baricco: Tengeróceán - Bartleboom professzor miatt

Hálátlan dolog, hogy meg van határozva, hányat ajánljunk, Anna Gavaldát meg sem említettem, pedig kedvenc ő is. Meg a Für Elise - igazán kínos, hogy ennyi Szabó Magdát említek, asszem elfogult vagyok^^ -, meg a Gazdag szegények, mert szívmelengető gyöngyszem, ellentétben a roppant unalmas Szegény gazdagokkal, meg a Szél árnyéka, pedig azt még nem is olvastam, meg Lucy Maud Montgomery: Anne... meg a... meg a ... Befejeztem:D

Akik ajánljanak: Ficka, Lady_L, PuPilla, Dün, Joeymanó

Alessandro Baricco: Tengeróceán

2010-07-19T00:42:00.005+02:00

Holnap visszaviszek néhány könyvtári könyvet. Fájdalom, hogy a Tengeróceán is közöttük van. Mindenképpen kell egy saját példány, ez olyan könyv, amit még sokszor el akarok olvasni.

Sok-sok évvel, talán másfél századdal ezelőtt, hajótörést szenved egy vitorlás hajó. Legénységének és utasainak egy része megmenekül, tengernyi szenvedés árán. Egy hétszobás tengerparti kis szállodában különös vendégek gyűlnek össze. A természetben fellelhető határokat – most a tenger határait – kereső tudós; a tengert tengervízzel megörökítő festő; a titokzatos tengerész; a túlérzékenységből gyógyulást a tengernél kereső lány – a szállodát pedig egy tízéves gyerek vezeti. Mintha mindnyájan a tenger hívásának engedelmeskednének, oly véletlenül és oly szükségszerűen találkoznak e házban, mint Thronton Wilder szereplői a Szent Lajos király hídján.

Annyira más, mint a Selyem, és mégis annyira Baricco. Több szálon fut, terjedelmesebb. Szürreálisabb. Meseszerűbb. Érzelmesebb is, talán. Vagy máshogy érzelmes. Néhol olyan egyszerűen nemes, ártatlan, tiszta, hogy mosolyt csalt az arcomra, könnyet a szemembe. Néhol feszült, nyugtalanító. Néhol hihetetlenül nyugodt. Nem tudom Baricco hogy csinálja - szerintem zseninek született -, de életre kelti a szavakat. Érezni a tenger hullámzását, hallani a morajlását, és annyira zenei, mintha nem is író lenne, hanem zeneszerző-karmester, a Tengeróceán pedig egy monumentális zenemű, egy hangversenyen előadva. A Baricco történetek terjedelme lehetővé teszi az egy este alatti olvasást, így egyszerre, megszakítás nélkül hatnak. A Tengeróceán hosszabb, nekem úgy jött ki, hogy két-három napig olvastam. Nem azt mondom, hogy egy-egy szünet után nehéz volt újra ráhangolódni, de óhatatlanul más volt, máshogy hatott, mintha egyszerre olvastam volna. Ennek ellenére így is különleges élmény volt. Felkerült a kedvencek közé.

Az egyik legszebb rész olaszul. Nálam ez is kedvenc.

Guillaume Musso: Visszajövök érted

2010-07-13T22:33:00.001+02:00

Ethan, harmincas pszichiáter, gazdag, híres, jóképű. A siker azonban nem adta könnyen magát. Ethan Boston egyik szegénynegyedében nőtt fel, és napról napra elégedetlenebb volt az életével. Születésnapján döntő lépésre szánta el magát; egy New York-i kiruccanáson kilépett addigi életéből, egy forgalmas utca sarkán örökre eltűnt legjobb barátja és menyasszonya szeme elől.

Tizenöt évvel később Ethan szédelegve ébred manhattani luxusjachtján. Egy ismeretlen, vörös hajú nő fekszik mellette. ~~És ezzel~~ kezdetét veszi egy rémálomszerű nap amelyeknek a végén egy kórházi műtőasztalon találja magát, három pisztolygolyóval a testében.

Vajon elkerülhető az elkerülhetetlen? Vagy minden ember életében van egy pont, ahonnan már nincs visszaút? Guillaume Musso Franciaország egyik legsikeresebb kortárs írója. Fordulatos, finom humorú (értsd: van benne egy poén) és az élet szépségébe vetett hittel teli regényeit huszonnégy nyelvre fordítják. ~~A Visszajövök érted! páratlan utazás, amelyet végigjárva kicsit máshogy tekintünk saját életünkre is.~~

Így már jobb. Kicsit túlzásnak éreztem az eredeti fülszöveget. Egyszerre fényezte a könyvet, és ringatta túl nagy elvárásokba az olvasót.

Hol is kezdjem?

A regény tartalmára nem térek ki bővebben, hisz ez pont az a fajta történet, amiről nem szabad részleteket elárulni. El kell kezdeni olvasni, és hagyni, hogy alakuljanak az események.
Úgy terveztem, megpróbálom kétféle szempont alapján értékelni a könyvet, mivel biztos más élményt nyújt annak, aki először olvas Guillaume Mussótól, és mást annak, aki több regényét ismeri már. Azt gondoltam, az előbbieknek tetszeni fog, szórakoztató, izgalmas történetet kapnak, szerelmi szállal, nem várt fordulatokkal - de aztán rájöttem, nem feltétlenül lenne így, ugyanis ez a regény önmagában kimeríti az irodalmi giccs fogalmát, nem is annyira a szerelmi szállal, mert - bár elcsépelt a szituáció - vannak nagyon aranyos jelenetek, de az utolsó oldalak egy fazék forrásban lévő szirupra emlékeztetnek, amit kevergetnek, kevergetnek, az meg csak forr, és forr, majd egyszer csak elönt mindent, cuppog és ragacsos, gyomorforgatóan rózsaszín. A befejezés mellett a párbeszédek, és a főszereplő reakciója bizonyos esetekben, ami szörnyű, közhelyes és rettentően valószerűtlen.

Amikor először megláttam, hogy Guillaume Musso-t a "francia Coelho"-ként reklámozzák a borítón, teljesen felháborodtam. Három regényét is olvastam már, nem lehet egy lapon említeni Coelho-val. Ennél már csak akkor háborodtam fel jobban, amikor a Visszajövök érted olvasása közben rádöbbentem, hogy de, olyan, mint ő; azzal a különbséggel, hogy Guillaume-nál nem a szeretet a jelszó, hanem az "élj úgy, mintha minden nap az utolsó nap lenne", és zarándoklat meg vallásosság helyett van versenyfutás az idővel, meg az emberi akarat összecsap a végzettel. Ezt leszámítva pontosan ugyanolyan sekélyes, közhelyes, szájbarágós, önmagát ismétlő, erőltetett, mint Coelho.

Tovább rontja a helyzetet, hogy minden regényében ugyanazok a - jellemvonásokban szegény - karakterek köszönnek vissza: a szegény családból származó, de felemelkedő, gazdag, ám boldogtalan orvos, a csodálatos (francia) nő, cserben hagyott gyerekkori barátok, hírnökök, gyerekek. A helyszín mindig New York. (Ez az Amerika majmolás is furcsa... Miért kell minden regényének ott játszódnia?! Írhatna végre egy Párizsosat, és választhatna más szereplőket... Ennél rosszabb úgyse lenne... ) Az időjárás mindig a drámai hatás fokozását szolgálja (utalnék itt az irodalmi giccsre újfent)... Az este kínomban összeírtam az eddigi négy regény szereplőit, ki mit csinál, kivel mi történik... Van különbség, igaz, nüansznyi, de van. Más kérdés, hogy ha nem gondolkozom el rajta, azt mondom, ugyanazok a karakterek...
Fájdalom, hogy ezt kell írnom, mert eddig nagyon szerettem Guillaume Musso-t, és a Szerelem életre-halálra meg a Sauve-moi még mindig a kedvenceim közé tartozik, de sajnos róla is elmondható, ami Dan Brown-ról: az első regénye magával ragad és lenyűgöz, a másodikkal rádupláz, a harmadik elmegy, a negyedikben megírja, amit már korábban, apró változtatások előfordulnak, de semmi eredetiség.
Arra is gondoltam, hogy talán ha megjelenésük szerint olvasnám a regényeit, akkor kiderülne, hogy tényleg erről van-e szó, vagy csak a magyarországi megjelentetések lettek ilyen szerencsétlenül összehozva, de elolvastam a Parce que je t'aime első bekezdését, ami hasonlóan indul, mint a Sauve-moi, és inkább félre is tettem a könyvet. Túl sok volt ez nekem, nagyot csalódtam, inkább az íróban, mint a könyvben. Talán még olvasok tőle később, de a legközelebbi könyvét már nem rendelem elő...Sőt...

Cserna-Szabó András: Puszibolt

2010-07-10T19:48:00.006+02:00

Ez a könyv a boldogságról szól – a pusziboltról, ami hol kinyit (és akkor lesz nekünk nagyon jó), hol pedig bezár (és akkor halálhörgés, siralom). Furcsa egy üzlet ez, sose lehet tudni, mikor fordul meg az üvegajtón a táblácska. A könyvbéli városka lakói mind-mind a boldogságot keresik, persze mindenki a maga módján. Kutatják a szerelemben, az igazságban, az alkotásban, a dicsőségben, a vereségben, a mámorban, a halálban. De nemcsak a puszibolt furcsa, hanem portékája is: a boldogság, akár egy nyálkás, fickándozó harcsa – ahogy megfogjuk, már ki is csúszott a markunkból. Igaz lenne, hogy az élet arra való, hogy csendben elmulasszuk? Vagy ordíthatunk is közben a fájdalomtól?

A fülszöveg, a borító és a molyok véleménye alapján nagyon örültem, amikor megtaláltam a könyvet a könyvtárban. Kortárs irodalom és magyar, kíváncsi voltam rá és drukkoltam, hogy jó legyen.

A könyv első felét nagyon szívesen olvastam. Az első oldalakon teljesen lenyűgözött, ahogy Cserna-Szabó András a boldogság fogalmát boncolgatja. Azt gondoltam a regény főszereplője morfondírozgat, és ahogy olvasok, kibontakozik valamiféle cselekmény, karakteres szereplőkkel találkozom, lesz magasság és mélység a műben, boldog pillanatok, amikor kinyit a puszibolt, és szívet tépő, könnyfakasztó boldogtalanság, halálhörgés, siralom, amikor bezár.

Ahogy haladtam, egyre kevésbé tekintettem regényként a könyvre, ahhoz nem elég, hogy ugyanazok legyenek a fejezetek szereplői. A karakteres szereplők egytől egyig abszurd figurák voltak, akik abszurd helyzetekbe keveredtek, abszurd neveket viseltek. Kétszer-háromszor komolyan megnevettettek egyes részek, aztán - pont emiatt az abszurd hangvétel miatt - nem tudtam komolyan venni a leírtakat, és valahogy szétesett az egész.

A 14. fejezetből idézett részlet már inkább taszított, majd a 19. fejezet végére komolyan elgondolkodtam azon, hogy nem olvasom tovább. Ebben a fejezetben ugyanis egy feltaláló szerette volna szabadalmaztatni a hot gun-t, vagyis a forró pisztolyt, amire azért van szükség, hogy az öngyilkosságra készülőket ne rettentse el a szájukba vett pisztoly fémes hidege, majd egy rövid eszmefuttatás rávilágított, hogy mindenkinek meg kellene ölnie magát, akinek valaha megfordult a fejében az öngyilkosság.

Napokra félre is tettem, végül tegnap elolvastam a maradék 90 oldalt, abban a reményben, hátha kikerekedik valami az utolsó lapokra, de nem változtatott az összképen.

Cserna-Szabó András jól ír, ez tagadhatatlan. Ugyanakkor a Pusziboltot végig ez az ellentmondás jellemzi, ami a fülszöveg és a 14. fejezetből kivett idézett között érezhető. Ami jó benne, az a molyos idézetek közt mind fent van, 54 idézet jelenleg, ezen kívül 260 oldalon keresztül fokozódó abszurd novellákkal, közönséges és perverz részekkel tessék számolni.

Megint bebizonyosodott, hogy az abszurd nem az én világom. Nem tudom, hogyan kellene olvasnom, hogy értékelni tudjam a Godot-ra várva, Rinocérosz, vagy épp a Puszibolt stílusú alkotásokat, ezért inkább hanyagolom, ha lehet. Engem ez az idétlenség fáraszt, de nem szórakoztat.

Olyan többször volt már, hogy egyik-másik könyv valami miatt nem tetszett, például a témája nem fogott meg, vagy a nyelvezetét nem éreztem a magaménak. Most az a helyzet állt elő, hogy az író személye ellenszenves. Cserna-Szabó András nőgyűlölő ("Olyan az asszony, mint a tej. Selymes, édes és ártatlan szórakozásnak tűnik, aztán se szó, se beszéd megsavanyodik, és úgy megfosat, hogy a lelked a porceláncsészére fröcsöl." vagy "És tartózkodj a szerelemtől is, legjobb, ha csak perditával kefélsz. Légy óvatos, amelyik nő nem kér előre pénzt, az az életedet akarja."), és a könyv elolvasása közben és után az motoszkált a fejemben, hogy minden bizonnyal igen frusztrált nemi élete lehet, ha a férfi nemi szerv orális-anális kontextusba helyezéséhez irodalomra van szüksége... (Valahol azt olvastam, hogy alkoholista, nőgyalázó, és a nagyanyjába szerelmes. Nem tudom, de kinézem... )

Kinek mi jön be, ugye.

Könyvjelző is kapható a Pusziboltban

2010-07-06T14:39:00.003+02:00

A kaposvári megyei könyvtárból (továbbiakban csak egyszerűen "a könyvtár") kölcsönöztem ki a Pusziboltot. Az előző olvasó a 160-161. oldalon felejtette a könyvjelzőjét. Nem tudom, hogy csak véletlenül maradt-e pont ott, vagy eddig bírta, és úgy kiborította a könyv, hogy inkább be sem fejezte, esetleg lejárt a kölcsönzés, és nem volt ideje végigolvasni?

Mindenesetre elég furcsa volt Oroszlánkirályos könyvjelzőt találni egy ilyen könyvben. Ahogy nézegetem, egyre jobban tetszik. A könyvjelző. Nem a könyv. De nem élek gyűjtögető életmódot, visszateszem a könyvjelzőt oda, ahol találtam, hátha keresi a gazdája. Én épp keresem az én könyvjelzőmet. A Tengeróceánból akartam áttenni a Pusziboltba, és azon a rettentően nagy távolságon, ami a szobámban a két könyv között húzódott, szőrén-szálán sikerült eltüntetnem -.-

14. fejezet

2010-07-05T21:03:00.004+02:00

Nagyon hosszú volt ez a fejezet. Jó, hogy vége.

Mára bezár a Puszibolt

2010-07-05T20:08:00.004+02:00

Babi néni éjjel megcserélte a kék és piros csapot, úgyhogy Iván a zuhany alatt csúnyán leforrázta magát. Mikor végre sikerült beállítania a víz kellő hőfokát, minden kéj nélkül kiverte a farkát, annyira közömbösen, mintha körmöt vágna - minden második nap ezt tette, ilyenkor sosem felejtette el közölni velünk a reggeli hubertusz közben, hogy "szegény ember kézzel nőz".

Még ezt a (14.) fejezetet végigolvasom, és egy picit pihentetem, azt hiszem.

Romain Gary (Émile Ajar): Előttem az élet

2010-07-01T23:54:00.002+02:00

Nem friss olvasmányélményről van szó. Még javában tartott a vizsgaidőszak, amikor ezt olvastam, a Lady L. után közvetlenül, de mostanában elmaradtam a könyvekről szóló bejegyzésekkel. Pedig szeretnék írni róluk, hogy később is vissza tudjam nézni. Kíváncsi vagyok mennyit változik a véleményem, ha valamit később újra elolvasok. Meg hát észreveszem magamon, hogy egyre nagyobb mértéket ölt a könyvmániám.

A regény főhőse egy arab kisfiú, Momo, akit egy idős, lengyel származású, zsidó, egykori prostituált nevel Párizsban. Rosa mama abból él, hogy prostituáltak gyermekeire vigyáz pénzért. Momo, a többi kicsihez hasonlóan négerek, arabok, zsidók és prostituáltak között él. Úgy boldogul, ahogy tud: lop, csal, hazudik. Rosa mamához viszont igazi szeretet fűzi. Az idős asszony utolsó hónapjaiban mindenki összefog, hogy Rosa mama életét széppé, vagy legalábbis elviselhetővé tegyék. Lényegében erről szól a történet. Hogy miként éli meg egy kisfiú elhagyatottságát egy olyan világban, ahol származása és vallása miatt eleve kisebbséghez tartozik, szegény, prostituált az anyja, ki tudja ki az apja, gyerekként tehetetlen, és még azt is végig kell néznie, ahogy leépül az az ember, akit szeret, akire számíthat, aki felnevelte.

Ami nagyon tetszett ebben a regényben, az az írói tudatosság Romain Gary részéről, ahogy Momo elbeszélését felépíti. Ügyel arra, hogy hiteles legyen a narrátor kisfiúként, és jól érzékelteti, hogy az idő múlásával Momo érettebb, felnőttebb lesz, jobban átlát, megért dolgokat. Kedvencem, hogy a regény jó részében strici helyett a striki szót használja. És igaza van: az, hogy striki semmivel sem értelmetlenebb egy 10 éves számára, mint az, hogy strici.

A mű nyelvezete nagyon szókimondó. Egyszerű és közönséges. Nekem túl nyers. Épp elég az is, hogy élő szóban hasonló stílusban fejezzük ki magunkat sokszor, repked a sok szar meg kurva... nem kell még könyvben is. Túl érdes, nem szeretem. Mondjuk az Előttem az élet esetében megértem: ebben a környezetben nincs helye a finomkodásnak.

Ahogy befejeztem a könyvet az jutott eszembe, mennyire érdekes, hogy miként jelenik meg az öregkor és méltóság, a kiszolgáltatottság, egy élet lezárása ebben a műben. Mennyivel másabban írja le Romain Gary, mint Szabó Magda az Ajtóban, mennyire különböző hatást vált ki a kettő, de ugyanakkor valahol kapcsolódnak is. (Az ajtót tavaly nyáron olvastam. Egy évet ülepedett az élmény. Apró részletekre biztos nem emlékeznék, de nagy hatást tett rám, ha más műről is ez jut eszembe. Megkockáztatom, a legnagyobb hatást az Ajtó tette rám az elmúlt években. A legváratlanabb helyzetekben képes vagyok felemlegetni, olyan nekem mint egy láthatatlan barát, mindig velem van. Magda művei által elérte a halhatatlanságot, és családját, szeretteit is életben tartja a mai napig. Hihetetlen ereje van. Mindegy, annyit akartam csak írni, hogy a molynak meg az orosz irodalom órának köszönhetően mennyi minden került a látókörömbe, és ahogy olvasok, kialakul a saját értékrendem a könyvekben is.)

Az Előttem az élet szerintem abszolút alapdarab, egy klasszikus. Örülök, hogy elolvastam. A francia kultúrának fontos része az arabokhoz, négerekhez fűződő viszony, de én nem érzem közel magamhoz ezt a témát. Megértem én is, miért kötelező szocmunkás szakon. Elismerem az értékeit, de nem az én világom.

David Mitchell: Szellemírók

2010-06-24T13:06:00.001+02:00

Épp nagy kínban voltam, hogy mit olvassak a Breaking Dawn után, amikor is megjött a szokásos Alexandra hírlevél, amit amúgy sosem néztem meg, amíg be nem vezették ott is az ingyenes bolti átvételt. Ulpiusos könyvekre vonatkozott az akció, és mivel már hónapok óta a Szél árnyéka után sóvárgok, muszáj volt megnézni, nincs-e köztük. Persze nem volt... Viszont a Szellemírók igen. (Mellesleg megnéztem, még mindig akciós, 744 forint az ára, ha valakit érdekel esetleg.)

Szóval a Szellemírók... Megint egy könyv, aminek a létezéséről sem tudnék, ha nem lenne a moly. Hozzátenném, szerintem méltatlan, hogy a könyvesboltokban mennyire nem mutogatják. Az akciós árával én csak jól jártam, de ha egy kortárs regényt 70%-kal olcsóbban árulnak, abban van valami leértékelés, a szó szoros értelmében. (Például a Lírában az Apák és fiúkat 400 forintért vesztegetik, és tényleg annyit is ér, vagy még annyit sem.) Pedig az utóbbi évek egyik legjobb regényéről van szó.

Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő.

Nem egy szokványos regényről van szó, annyi bizonyos. Van, aki azt mondja, igazából kisregények gyűjteményéről van szó, szerintem nem. Tökéletes egységet alkotnak a fejezetek. Olyan finoman kapcsolódik egyik a másikhoz, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy mindegyiknek más a főszereplője. Lehet azt érezni, hogy ezek a darabok kiteszik majd az egészet.

Nagyon sokszínű a regény.

Mindegyik fejezet máshol játszódik, és az író mindegyikben más hangon szólal meg. Először belebújik egy fanatikus, elvakult terrorista szerepébe, aztán átvedlik egy 18-19 éves lemezbolti eladó fiú bőrébe, aki teljesen hétköznapi életet él. A következő fejezetben meg már pénzt mos és a széthulló házasságáról beszél. Aztán lelassít, és egy kínai teaárus asszony képében történelem órát tart, de nem száraz, tankönyvi módon, hanem egy ember életével hitelesítve, élővé téve. Mongóliában már teste sincs, noncorpum lényként keresi eredetét és jövőjét. Számomra ez volt a leglassabb rész, mintha szükség lenne egy kis pihenőre a szentpétervári műkincslopás előtt. Aztán London a szellemíró dobossal, Marco-val. Valahogy London az írókból egyfajta Nick Hornby-s életérzést vált ki, itt szerencsére nem erről van szó. Ahol Nick Hornby szereplői elvesztik az uralmat életük fölött, és válnak lecsúszott-kiöregedett rocksztármajmoló lúzerekké, David Mitchell nem engedi el az övéit, ők is keresik önmagukat, de van bennük tartás. Ez nekem nagyon szimptaikus. Az atomfizikusnő története abszolút kedvenc, már-már Dan Brown-t juttatja eszembe, még az Elveszett jelkép előtti korszakából. New York nagyon baljós, benne van az aggodalom a világ sorsáért, a félelem egy harmadik világháborútól... majd, csavar egyet, aztán még egyet, és a végére jól fenékbe billenti a kedves, naiv olvasót, mintha azt mondaná: "ha azt hitted érted miről van szó, nagyon tévedsz. Valami biztos elkerülte a figyelmedet. Olvasd csak el újra!" És tényleg ilyen.

Nagyon tartalmas. Nagyon értékes. Végre egy férfi író, akiről sugárzik, hogy mennyire intelligens, hogy gondolkodik. Nincs kisebbségi komplexusa és a nőket sem holmi szellemileg visszamaradt tahó kamionsofőr szemüvegén keresztül nézi. Műfajilag nem tudom hová soroljam: szórakoztató szépirodalom, szép szórakoztató irodalom, fantasztikus? Nem Szabó Magdás-Anna Gavaldás értelemben katartikus, de kalapot emelek előtte. Hűűű és haaa.

Romain Gary: Lady L.

2010-05-09T13:23:00.002+02:00

Gratulálok annak a gyengeelméjű szerencsecsomagnak, aki úgy gondolta, jó lesz, ha egy könyv fülszövegében előre közlik, mi fog történni, továbbá annak az észharcosnak is, aki hagyta.

Így, miután elolvastam 140, anarchista eszmékről szóló, idézetekre épülő oldalt, még az utolsó oldalak sem okoztak egy csipet meglepetést sem.

Ennek tükrében nem tudok nyilatkozni a történetről, nem az én világom, és haragszom.

Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?

2010-05-01T18:54:00.000+02:00

Szintén a kaposvári könyvtárnak köszönhetem, hogy olvashattam. Talán mondanom sem kell, mi miatt voltak kétségeim. Persze, hogy a borító miatt... De erre még visszatérek.

Publicisztikák és tárcanovellák, rövid írások, pont erre volt szükségem. Olyan olvasnivalóra, aminél nem érzem szükségét, hogy több órára bevackoljam magam az ágyba, csend vegyen körül.

Megoszt ez a kötet.

Az első ötven oldal után azt mondtam, hogy erőltetett. Forma és stílus pont az, amire bukom, ha Magda írja vagy Anna, már sírnék a boldogságtól, hogy olvashatom, de erőltetett. Mondtam, úgy néz ki, lehetetlen, hogy T.K. monogrammal kortárs magyar írónő belopja magát a szívembe, lehetetlenség, nem nekem írnak.

Aztán jöttek az újabb írások, és időről időre sikerült egy mondat, egy novella, amit újra kellett olvasnom, mert szép volt.

Aztán jött egy másik novella, egy másik mondat, és visszatértem a T.K. monogrammal kapcsolatos teóriámhoz.

És ez így hullámzott végig a 238 oldalon keresztül. Ami tetszett, az nagyon, ami nem, azzal kapcsolatban nem is értettem, hogy mi végre íródott.

A borító.

Nem tudom, ki hogy van vele, mióta ezt a borítót láttam, már nem a hírhedt Musso borítót tartom a legocsmányabbnak. Kimondottan kínosan éreztem magam, ha olyan helyen olvastam, ahol mások is megláthatták. Mégis milyen ronda már az a disznófej?!

Bizonyos értelemben viszont passzol a tartalomhoz. Sokszor voltam úgy egy-egy novella olvasása közben, hogy már épp nyúltam a vödörért, hadd legyen mibe folynom, annyira tetszett valami; majd hirtelen valami olyan következett, hogy csak néztem: ez most hogyan? meg minek? (Utalnék itt a Lélek című darabra például, ami nemcsak engem sokkolt.)

Így még szerintem nem éreztem könyvvel vagy szerzővel kapcsolatban: ötös skálán három és feles, és kedvenc! Újra akarom olvasni, és keresem a többi művét is. Mai magyar szépirodalom, és Tóth Krisztina üde színfolt benne.

A Föld nevű bolygó találomra kiválasztott pontján tartózkodom emberi testben.

Megy át a villamos a derékig összefirkált városon.

Olyan nehéz szomorúsággal ült hétezer méter magasan, hogy majdnem lezuhant tőle a gép. (Térkép. A legjobb szerintem.)

Cormac McCarthy: Az út

2010-05-01T18:52:00.000+02:00

Ezt a könyvet már két hete elolvastam, azóta folyamatosan akartam róla írni, csak mindig elmaradt...

Molyon is napi szinten említette valaki, könyvesboltok kirakatában is mindig belebotlottam a plakátjába, de a fülszöveg és a borító alapján tartottam tőle, hogy nem nekem való ez a történet.

Találomra rákerestem a kaposvári könyvtár katalógusában, bár új könyvről lévén szó, nem hittem benne, hogy már kölcsönözhető. Tévedtem is meg nem is. Merthogy a katalógusban már szerepelt, gyakorlatilag még feldolgozás alatt állt. Erre az hírre nagyon szomorúan nézhettem, mert a könyvtáros néninek megesett rajtam a szíve, és felhozatta a könyvet, így elsőként én olvashattam, úgy, hogy a vonalkód és a könyvtári bélyegzők voltak csak benne, az a kis cetli, amin a könyv adatai szerepelnek még nem:D Imádom a kaposvári könyvtárat, mondtam már?

Ha már ilyen kedvesek voltak, úgy voltam vele, hogy elolvasom, amilyen gyorsan csak tudom, nem akarom hetekig magamnál tartani. Megjegyzem, egyáltalán nem okozott problémát, tekintve, hogy csak leültem pár oldalt olvasni, és arra eszméltem, hogy a felénél járok!

Több szempontból is nagyon különlegesnek találtam ezt a művet.

Már a témaválasztása sem hétköznapi ugye, a maga posztapokaliptikus, kilátástalan, szürke világával. Egy férfi és egy fiú, apa és fia végtelen menetelése egy olyan időben, olyan helyen, amikor az élelmiszerkészlet, az emberi testi és lelki ereje, a remény igencsak véges. Lehet-e (még) hinni Istenben?

Az első oldalakon némi fennakadást és értetlenkedést váltott ki belőlem, hogy a mondatokon belül hiányzik a központozás,legfeljebb a mondat végén pont van, esetleg kérdőjel, a párbeszédek nem különülnek el a többi bekezdéstől. Mi ez az anarchia? Béna volt a fordító? Mi ez? Idegbajt kapok, ha végig ilyen lesz! És végig ilyen volt. És nem kaptam idegbajt. Egy-két mondatnak többször nekifutottam, de a tartalom és a stílus annyira magával ragadó, hogy nem hiányoztak ezek a formai elemek, Cormac McCarthy megengedheti magának, hogy ezt csinálja.

Olvasás közben, és utána napokig a könyv hatása alatt voltam. Volt, hogy még félálomban is ez járt a fejemben. Nagyon tetszett, előbb-utóbb biztos lesz saját példányom is. Talán furcsa ilyet írni - főleg mivel a legtöbben úgy nyilatkoznak, megrázó élmény volt számukra ez a mű, nekem a reményről szól. Ajánlom nagyon.

Köszönet a Magvetőnek az igényes kiadásért. A borítóért és a fehér lapokért, a könyvjelzőért. Ha le kellett tennem, mindig úgy tettem le, hogy rálássak, olvasás közben meg dédelgettem, simogattam. Ez valami pervezió lehet nálam, rabul ejtenek a szép könyvek.

Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.

Emlékezz hogy a dolgok amiket megjegyzel örökre a fejedben maradnak – mondta. Gondolkodj el ezen.
De van amit elfelejt az ember ugye?
Igen. Elfelejti amire emlékezni akar és emlékszik arra amit el akar felejteni.

Dan Brown: Az elveszett jelkép - avagy Barna Dani paródiája

2010-04-11T12:36:00.001+02:00

Szeretem Dan Brown könyveit. Érdekesek, izgalmasak, lebilincselnek.Lehuppanok az ágyikómra, és pár órával később emelem csak fel a fejem. Nagy dolognak kell történnie, hogy letegyem a könyvet, komoly természeti katasztrófákra gondolok, például heveny éhség, szomjhalál.

Nagy lelkierőről tettem tanúbizonyságot, mikor megálltam, hogy előrendeljem (bőkezű volt a Jézuska). Vérzett a szívem, hogy minden könyvesboltban és honlapon ez a könyv villogott, de annyira örülök, hogy végül nem vettem meg, mert ilyen szart Dan Browntól még nem olvastam.

Az ezeregyedik bőrt is lehúzza a szabadkőművességről, a végtelenségig ismétel egyes sorokat, gondolatokat ("A titok A Renden belül rejlik", "Mestermű vagyok"... ). Az eddig éles elméjű, sok kalandot átélt Langdont egy nehéz felfogású, hitetlen, fájdalmasan értetlen alakká tunyítja, egy tehetetlen gyerekké, akinek mindent el kell magyarázni. Különösen szánalmas szerintem, hogy a langdoni hagyományokkal szakítva, a mellékszereplők mondják meg a rejtély megoldását. Ezért gondolom úgy, hogy Az elveszett jelkép önmaga paródiája lett, semmiképp sem remekmű. Külön köszönet az utolsó hetven oldalért, amiben semmi, de semmi nem történik, igazán élmény volt olvasni, bár legalább az utolsó oldalig megmaradt a remény, hogy hátha lesz még egy fordulat, és nem azzal az egyetleneggyel szúrja ki a szemünket.

Összességében jó, hogy elolvastam, de egynél többször semmiképp sem olvasnám el.

Megkerült, ami elveszett…
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is.
Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, vllámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen – miként azt Robert Langdon felfedezi – nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt…

Anna Gavalda: L'Échappée belle

2010-04-07T19:57:00.000+02:00

Csak hogy tudjátok: megrögzött Anna Gavalda rajongó vagyok. Egyik kedvenc írom. Mindent elolvasok tőle.

Legutóbb a L'Échappée belle-t olvastam, amihez magyarul talán a "szép pillanat/nap" címen lehetne fordítani.

A könyvet egyik kedves csoporttársamnak köszönhetem, aki Franciaországban járva megszerezte nekem az írónő régi-új könyvét. Új, hiszen 2009. októberében jelent meg, és régi, mivel egy nyolc-kilenc évvel ezelőtti munkájának az átdolgozott-javított kiadásáról van szó.

A történet szerint három testvér elutazik egyik rokonuk esküvőjére, majd úgy döntenek, nem várják meg a ceremóniát, inkább tovább állnak, hogy találkozzanak testvérükkel, Vincent-nal, aki egy kastélyban dolgozik idegenvezetőként. Nincsenek nagy történések, véletlen, sorsfordító események, egyszerűen arról szól a történet, hogy ez a négy hasonló és mégis különböző felnőtt a mindennapok monotonságából kiszakadva egy szép, gyermekkort idéző pillanatot él át együtt.
Nagyon fontosnak tartom a gyermekkort, és szeretek nosztalgiázni is. (Fleur bleue vagyok, tudom.) Szerintem - bár ezt életkoromból adódóan nem tudhatom biztosan - meghatározóak és pótolhatatlanok a gyermekkori barátok, kapcsolatok. Már csak emiatt is közel áll hozzám a történet.
Ráadásul ízig-vérig Anna Gavalda, ha név nélkül elém tennék az írását, akkor is felismerném. Puha, nemes, érzékeny, játékos és ironikus, nekem katartikus. Új kedvencet avattam.

Guillaume Musso: Ott leszel?

2010-03-29T20:45:00.000+02:00

Guillaume Musso-t olvasni olyan, mint bekötött szemmel hullámvasutazni: tudod, hogy lesznek fordulatok és csavarok, mélységek és magasságok, csak azt nem tudod, mikor.

Új, Ott leszel? című regényét egy amolyan utazó vidámpark hullámvasútjához hasonlítanám, amilyenek ellepik a vidéki városokat, falvakat május elsején és búcsúk alkalmával: hullámvasutak ezek a javából, de tudjuk, vannak jóval hosszabb, jóval izgalmasabb, félelmetesebb hullámvasutak is.

Ebben a regényben Musso az általam eddig olvasott regényeihez képest új témával kísérletezik. Főhőse, Elliott Cooper gyermekorvos; miután egy kambodzsai önkéntes misszió során meggyógyít egy nyúlszájjal született kisfiút, egy öreg férfi megkérdezi, ha lehetne egy kívánsága, mi volna az. Elliott azt feleli, élete szerelmét, a 30 éve halott Ilenát szeretné még egyszer látni. Az öreg egy tíz sárga pirulát tartalmazó fiolát ad Elliottnak, amelyek segítségével Elliott képes lesz visszatérni a múltba, találkozni egykori önmagával, és Ilenával is.

Musso nagyon finoman adagolja az információkat a szereplőkről. A 149. oldalig nem derül ki, hogy mi is történt Ilena és Elliott között, ennek ellenére nem unalmas a történet, finoman és fokozatosan emelkedik a hangulat, hogy aztán a könyv második felében megkapjuk a válaszokat, és átéljük azt a bizonyos gyomorban kezdődő érzést, amely felliftezik egészen a szívig, hogy aztán egy jól kiérdemelt dobbanásban oldódjon a feszültség.

Az eddigi Musso regényekhez képest (a francia megjelenést tekintve ez a harmadik regénye, és pont megjelenési sorrendben olvastam őket), nagyon Mussos a témaválasztás, hogy a főszereplőnek jóvá kell tennie, meg kell változtatnia élete egy eseményét, méghozzá múltbéli tettét, amihez valljuk be az egyetlen eszköz az időutazás. Kedvenc témám. Nem tehetek róla, számomra az időutazás egy kicsinyke lerágott csont - ha nem tekintjük a Jöttünk, láttunk, visszamennénk típusú történeteket -, egyik végén az Időutazó feleségéből megismert, a legváratlanabb pillanatban köddé váló, véletlenszerű időben és helyszínen meztelenül felbukkanó, ruhalopó, a múlton változtatni nem tudó, ilyenformán "sok hűhő semmiért", szenvedős, abszolút értelmetlen megoldás áll (ami annyiban reális, hogy a múltat meg nem cselekedni, a kimondott szavakat ki nem mondani úgysem lehetséges, utólag úgyis eleget fantáziálunk arról, mi lett volna, ha nem... ), a másikon a nagyon is pontos, direkt helyszínen és időben felbukkanó, ruhában, okkal időutazó, múlton változtató Elliott éhoz hasonló történet foglal helyet (a happy endre számítunk, ennek ellenére ott az emlékeztető: a hiba el nem követése nem garantálja, hogy a dolgok úgy sikerülnek, ahogy szerettük volna). Szóval magáról az időutazásról ez a véleményem.

Arról pedig, hogy GM írt egy időutazós regényt, az a véleményem, hogy nagyon jól tette. Fiatal író, tehetséges, igényes, van mondanivalója, megvannak a visszatérő jellemzői, karakterei, jó, hogy próbálgatja magát. (Úgy is értem, hogy kipróbáltad Guillaume, tovább léphetsz:D)

Néhány szót szólnék még a magyar kiadásról.

Maga a könyv első ránézésre nagyon furcsa: jóval nagyobb, mint amekkorák az átlagos könyvek szoktak lenni. (Konkrétan olyan magas, mint a nagy orosz szótáram, a kék.) A lapok elég vastagok, és elég nagy betűvel írták a szöveget is, senkinek nem okoz gondot elolvasni. A méretéhez képest könnyű a könyv, nagyon kényelmes tartani, és könnyű lapozni, nem törik meg a gerince. Hasonló konstrukciót javasolnék a negyedik részhez is (Twilight), akkor nem kapnánk ínhüvelygyulladást, mire elolvasnánk. A borítón van valami fényes védőréteg, ez az én példányomról már most elindult lefelé, pedig csak én olvastam, és nem vagyok egy barbár olvasó, nem szamárfülezek, nem dobálom, nem gyűröm.

A borítója nagyon tetszik, szeretek ránézni.

Egyetlen csalódásom volt csak, igaz, attól sokkot kaptam. Hátra szoktam lapozni a könyvekben, hogy megnézzem, hány oldalas egy-egy mű, de szigorúan csak ezért, soha nem olvasom el a végét, és nem lesek. Tartalomjegyzék nincs, konstatáltam, hogy 357 oldal, következésképpen a 308. tetején arra számítottam, hogy van még majdnem ötven oldal a történetből, ezért nagyon meglepődtem, amikor a 308. oldal alján kiderült, hogy nem, nincs, itt a vége. A további ötven oldalon a pofátlan módon eredeti borítóval és címmel (És azután) újra megjelenő Szerelem életre-halálra, és az előkészületben lévő, június 30-ra tervezett Visszajövök érted első oldalai olvashatóak. Utóbbi nagyon izgalmasnak ígérkezik, már alig várom, nem is olvastam el egyszerre a részletet, tartalékolok belőle későbbre:) Gondoltam erről jó, ha tudtok, nehogy úgy járjatok, mint én.

Domonkos Eszternek köszönet a fordításért, nyugtató balzsamként hatott a Farkas Veronika-Burok-Agave okozta sebemre. Nagyon igényes, minőségi munka, bár biztos az alapanyag is jóval színvonalasabb, árnyaltabb volt. Ha nem szórakoztató irodalmat írna, GM idővel igazi szépirodalmat is tudna írni. Szeretem, na.

Két apró észrevétel, tipikus: "Régóta beesteledett" (aha), és egy helyen a Jóbarátokat Barátoknak fordította (Friends ugye angolul, és ezek a buta franciák hajlamosak megtartani az angol címeket).

Íme az álmok funkciója! Nem a természettudomány, hanem a pszichoanalízis berkeiben kell keresgélnie. Az álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta biztonsági szelepként működnek, és elősegítik, hogy a tudattalan tartalmak a felszínre jussanak anélkül, hogy megbillenne a pszichés egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél kopogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót! (100.o.)

Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha zárójelbe tette volna az életét, és létezésének inkább szemlélője, mint cselekvő részese volt. (101.o.)

Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol egy tekintet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy vállpánt… (209.o.)

Stephenie Meyer: A burok

2010-03-14T14:03:00.000+01:00

Ez a regény lett a jutalmam az Oblomov elolvasása során tanúsított emberfeletti kitartásomért és lelkierőmért:)

Ami azt illeti, régóta szemeztem vele a könyvesboltban, aztán vagy másfél hónapig állt a polcomon, de egy-egy kötelező olvasmány után kell egy kis pleasure reading, és mint ilyen, tökéletes választás volt a Burok.

A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Egyvalamire azonban nem készült fel: hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek...

A fülszövegből lehet érezni, hogy fantasy történetről van szó, de mivel Stephenie Meyer írta, nagyobb szerephez jutnak az érzelmek, nem kell részletes űrhajó ábrázolástól, űrutazástól, Star Trek élménytől tartani.
Ebben a regényben sikerült a szerelmi szál elé helyezni egy mélyebb mondanivalót, ami nekem nagyon szimpatikus volt, mármint a mondanivalója. Ahogy bemutatja az emberi természet negatívumait, az erőszakot, amitől a Lelkek irtóznak, nagyon jó. Beleéltem magam a környezetbe, a helyzetekbe, szerettem olvasni, úgyhogy Stephenie Meyer csak írjon továbbra is (állítólag ennek is lesz folytatása), mert jók a történetei, és lehet szidni-gyalázni, de azt el kell ismerni, hogy az olvasók érzelmeire nagyon tud hatni, szemben jó pár irodalmilag elismert kollégájával, még ha kell is fejlődnie - például nem kell ennyire szájba rágni az arckifejezés változásait, a hangszín változásait, nem feltétlenül szükséges két oldalanként ismételgetni ugyanazokat a dolgokat, és a szinonimáktól sem kell félni, a legtöbb szót megértjük -, de így is szeretjük, szóval csak így tovább.

Viszont a magyar kiadásról muszáj néhány szót ejtenem.

Úgy tudom, a kiadó (Agave) annak idején pályázatot hirdetett a könyv címére vonatkozóan. Nekem az volt az érzésem, hogy a fordító személyéről is kalapból kihúzott cetli döntött, a kalapba pedig azok neve kerülhetett be, akik kicsit beszélni angoltot. Sok ismerősöm panaszkodott a Twilight magyar fordítására, nekem, aki nem olvastam sem eredetiben, sem franciául, nem volt vele bajom. Na de itt nem lehet nem észrevenni a hibákat! Nem arról van szó, hogy véletlenül néhány nyomdai hibával, egy-két betű plusz-mínusz, árusítják a könyvet, hanem konkrétan érződik az egész szövegen, hogy a fordító(nak nevezett egyén) a saját fordítását sem olvasta át. Az egyszerűbb mondatokkal még elboldogul valahogy, de az összes olyan helyen, ahol kétféleképpen lehet fordítani, megáll a tudománya, és rendszeresen a két megoldásból csinál egyet, ilyen eredményekkel, mint például: "huszonkilencen ember voltak" és egyéb ilyen nyalánkságok, de legalább tíz helyen előfordul ilyesmi, ami, valljuk be, sok. Főleg, ha hozzávesszük, hogy elméletileg átolvasta a fordító (Farkas Veronika), a szerkesztő, a felelős szerkesztő, az olvasószerkesztő (!) és a korrektor(!), ami gyakorlatban biztos nem történt meg, különben nem maradhattak volna benne ezek a hibák. És úgy gondolom, egy 3500 forintos könyvnél jogos a felháborodásom.

Ottlik Géza: Iskola a határon

2010-03-01T13:30:00.004+01:00

Eszem ágában nem volt épp most elolvasni ezt a történetet, de ahogy a könyvtárban az Oblomovot kerestem (amivel persze a mai napig nem végeztem... ), megláttam a kötelező olvasmányok polcán, nem bírtam magammal, kivettem. (Hát igen, akkor még megvolt az olvasójegyem, amit perpillanat nem mondhatok el, mert még nem került elő^^'.)

A könyvről annyit tudtam, amennyit a fülszöveg elárult:

Egy katonaiskola élete adja a regény témáját, egyik bírálója szerint: az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza. Az Iskola a határon bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges benszülött törzs foglyai egy távoli szigeten. Ottlik nem a fasiszta emberformálás modelljét írta meg a könyvben. Nem ez a lehangoló tény a legfőbb üzenethordozó a regényben, hanem az, hogyan lehet ezt a nem élni való léletet kibírni, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely ezt a dresszúra kellős közepén, vagy a rácsok között is érzékelni tudja. (Legeza Ilona)

Olvasás közben jó pár oldalt kidekoráltam kis, színes tapacsokkal, emlékeztetőül, hogy nagyon szépet, nagyon jót olvastam, volt, hogy egész fejezeteket idéztem vagy megtanultam volna kívülről, annyira tetszettek, és ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy többet vártam. Valahogy összességében nem indított annyira meg, nem éreztem egy percig sem, hogy az "emberiség elölésének pontos rajza", hogy a gyerekhősökkel olyan nagy szörnyűségek történtek, hogy szeretetvágyukat, igazságérzetüket a lehető legbrutálisabban zúzzák szét. Pedig kétségtelen, minden megvan a regényben, amit a katonai iskolákkal, katonasággal kapcsolatban elképzelünk, de valahogy nem éreztem azt a feszültséget, amit érezni kellene, és nagyon sajnálom, hogy így érzek, vagy pont, hogy így nem érzek, mert olyan sokat vártam tőle. (Azt gondoltam, fanatikus lévén, hogy valamiképpen az Abigél párja lesz, de nálam nem rúgott labdába.) Ráadásul azért is sajnálom, mert Ottlik Géza nagyon különlegesen kezeli az időt, ami külön tetszett, nagyon egyedi, és mondom, vannak mondatok, fejezetek, ami maga a SZÉPIRODALOM, olyan hasonlatok, szavak, amiken nem lehet csak úgy tovább lépni, vissza kell menni az elejére, elolvasni sokszor, ízlelgetni a szavakat, és ennek ellenére nem áll össze egésszé, hiányzik a katarzis. Nekem. Sajnos.

Ettől függetlenül érdemes elolvasni (mert kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek:P), mert fontos, hogy ismerjük a saját irodalmunkat, és azért ez nem akármilyen darab, ott a helye a polcokon~~, jobban, mint mondjuk Balzacnak~~.

Egészen megszelídültünk, hogy a nyikorgó fapadokon végighasalva vállunkhoz szoríthattuk az élesre töltött öreg mannlicherek fényes, gesztenyebarna agyát, s olyan szívfájással adtuk át helyünket a következő félrajnak, mintha a szeretőnk sima, meleg ágyékától kellene elszakadnunk. (300.o.)

Laurell K. Hamilton: Bűnös vágyak

2010-01-19T23:22:00.002+01:00

Még valamikor november végén, a New Moon bemutatója után mondta egyik oroszos sorstársam, Anyita (ahogy lektorunk mondja), hogy ha jó vámpíros könyvet akarok olvasni, olvassak Laurell K. Hamiltont, ő az isten, a könyvei pedig felülmúlják a Twilightot.

Ahogy akkor szóba került, úgy feledésbe is merült, mígnem egyik este msn-en Anyita felvetette, hogy elhozza nekem az első két kötetet (merthogy van vagy 17 része), vizsgák után olvassam el.

Igazság szerint komoly fenntartásaim voltak a könyvvel kapcsolatban, mert sosem rajongtam a vámpírokért. A klasszikusnak számító Interjú a vámpírral-t sem szeretem, pedig kétszer láttam. Az elsőnél meglepődtem, hogy nem tetszett. Jobbat vártam, többet, mást. Aztán nemrég volt a tévében, megint megnéztem, mert nem emlékeztem pontosan a részletekre. Megint nem tetszett, amin még dobott egyet Antonio Banderas felbukkanása, amire egyáltalán nem emlékeztem, annak idején pedig nem hiszem, hogy értettem. Akkor már bevallom azt is, hogy Brad Pittet sem szeretem, Tom Cruise meg egyenesen pfúj.

Ennek tükrében nem számítottam rá, hogy tetszeni fog, Anyitát fel is készítettem rá, de olyan lelkes volt, hogy nem volt szívem visszautasítani.

„Anita Blake szúr, mint a kihegyezett karó, és kemény, mint egy ezüst pisztolygolyó”

Olyan világban élünk, ahol a legfelsőbb bíróság döntése alapján a vámpírizmus megengedett. Ahol a halottkeltőnek lenni hétköznapi foglalkozás. Ahol a természetfeletti ügyeket a rendőrség különleges osztaga kezeli. Ahol mindennapos dolog, ha az ember zombikba, vagy patkányemberekbe botlik St. Louis-ban valaki vagy valami gyilkolni kezdi a város legerősebb, leghatalmasabb vámpírjait. A rejtély felderítéséhez a vérszívók kénytelenek külső segítséghez fordulni. Ő Anita Blake. A legdögösebb halottkeltő és vámpírvadász a városban: Azt hitte, már mindent látott, de ez az ügy még neki is okoz meglepetéseket.

Ez a fülszöveg, és egyben a részletes leírása a környezetnek, amiben a történet játszódik. Hiába vársz részleteket, azok nincsenek. Állítólag nagyon izgalmas. Én ezt nem tapasztaltam. A nyomozás nem hogy fordulatokban nem gazdag, de gyakorlatilag nincs is, mert vagy Anita helyett nyomoznak, vagy valami rejtélyes oknál fogva az életére törnek, pont, amikor nyomozna, és jól elverik.

Állítólag a nyomozás izgalmain csak a szexuális feszültség tesz túl. Én feszült lettem. Attól, hogy a kigyúrt sztriptíztáncos férfiak/vámpírok neccingben vonaglanak. Pfúj. Ennyi.

Nem értem, mit szeretnek annyian ezen. Állítólag a folytatásokban folyamatosan csöpögnek majd a részletek, és nő a feszültség is. Így, hogy kölcsönbe van, és már sok rész megjelent, és Anyita állítja, hogy jobb lesz, bevállalom a következőt. Ha valaki ezek után még fontolgatja, hogy elolvassa-e, akkor szerintem ne.

Lermontov: Korunk hőse

2010-01-01T20:02:00.001+01:00

Na, a Korunk hőse egyike azon könyveknek, amiket valószínűleg sosem olvasnék el, ha nem lenne muszáj. Mint már említettem, szenvedés volt elejétől a végéig, de valószínűleg csak azért éreztem így, mert szívesebben olvastam volna ~~bármi~~ mást.

A regény első részében az író egy katonával folytatott beszélgetésén keresztül ismerkedünk meg a főszereplő Pecsorinnal, majd a harmadik novellától kezdve Pecsorin naplóját olvassuk, amit Pecsorin Makszim Makszimicsnak (a katona barátnak) ad, akit azonban annyira megbánt P. hideg viselkedése, mikor hosszabb idő után újra látják egymást, hogy mérgében az írónak ad, kezdjen vele, amit akar.

A napló három élményt örökít meg: a tamanyi csempészekkel való találkozást, a Mary hercegkisasszony-Grusnyickij-Pecsorin -Vera epizódot, és a végén Vulics halálát.

Számomra a Belás és Makszim Makszimicsos rész maga volt a dögunalom, a Vaskapu-szoros leírásához tudnám hasonlítani az élményt az Arany emberben. Jókai könyörületesebb volt, mint Lermontov, rövidebbre fogta mondandóját.

Ezek után Pecsorin naplója felüdülés volt. Egyrészt a gyógyfürdőben játszódó történet, ahol Pecsorin megismerkedik Ligovszkaja hercegasszonnyal és lányával, hogy bosszantsa fiatal katona ismerősét, a lenézett Grusnyickijt, valahogy inkább érdekelt mint a kaukázusi hegyormok és lovak leírása. Másrészt nagyon jó jellemzéseket lehet olvasni. Az, ahogy Pecsorin saját magát és hiányosságait jellemzi különösen megkapó, de mégsem az a brutális, Szabó Magda féle őszinteség, hanem csak olyan közönyös, mint minden, amit Pecsorin tesz.

Egyébként Pecsorin - Anyeginhoz hasonlóan - a felesleges ember megtestesítője, jobb sorsra érdemes, de cselekvésre képtelen, kiábrándult kallódó ember, aki nem találja helyét az életben; sok mindennel megpróbálkozik, de valójában semmire sem jut és végül nem csinál semmit.

Érdemes lenne még egyszer elolvasnom, de úgyse fogom valószínűleg, de ez senkit ne tartson vissza:)

Pecsorin írja magáról:

Gyerekkorom óta mindig ez volt a sorsom! Mindenki rossz tulajdonságok jegyeit fedezte fel arcomon, melyek meg sem voltak bennem; de feltételezték, és így meg is születtek. Tartózkodó voltam, megvádoltak ravaszsággal: titkolózó lettem. Mélyen átéreztem, mi a jó, mi a rossz; senki sem volt gyengéd hozzám, mindenki csak sértett: haragtartó lettem; mogorva kisgyermek voltam - a többiek csacskák, vidámak; éreztem, hogy felettük állok, és kevesebbre becsültek náluk, tehát irigykedő lettem. Az egész világot akartam szeretni, s nem értett meg senki; megtanultam gyűlölködni. Terméketlen ifjúságom a magammal s a világgal vívott küzdelemben telt el; legnemesebb érzéseimet, kigúnyolásuktól félve, szívem mélyén eltemettem, ott el is pusztultak. Igazat beszéltem - s nem hittek szavamnak, tehát ámítani kezdtem; mivel jól megismertem a világot és a társadalom mozgató erőit, jártas lettem az élet tudományában, s azt láttam, hogy mások e nélkül a jártasság nélkül lesznek boldogok, ingyen élvezik azokat az előnyöket, amelyekhez én fáradhatatlan törekvéssel jutok hozzá. És akkor kétségbeesés fogant lelkemben, nem az a kétségbeesés, melyet pisztolygolyóval szoktak meggyógyítani, hanem hideg és tehetetlen kétségbeesés. mely nyájas és kedveskedő mosoly mögé rejtőzik. Erkölcsi nyomorék lettem: lelkem egyik fele nem élt, kiszáradt, semmivé lett, meghalt - lemetszettem és elhajítottam -, a másik meg mozgott, és élt mindenki szolgálatára, és ezt nem vette észre senki, mert senki sem tudta, hogy volt egy elpusztult másik fele.

Pecsorinról írja egykori szerelme, Vera:

Aki téged szeretett, nem tud többé bizonyos lenézés nélkül nézni a többi férfira, nem azért, mintha te különb lettél volna náluk – ó, nem – de van a természetedben valami különös, ami csak a tied, valami büszke és titokzatos vonás; a hangodban, bármit is szólsz, van valami legyőzhetetlen erő; senki sem akarja, hogy olyan állhatatosan szeressék; senkiben sem olyan vonzó a rossz, mint benned; senkinek a tekintete nem ígér annyi üdvösséget, mint a tied; senki sem tudja jó tulajdonságait jobban kamatoztatni, mint te, és senki sem lehet olyan szerencsétlen, mint te, mert senki sem igyekszik annyira meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

2009-11-21T20:17:00.002+01:00

Annyi jót, sőt, csak jót hallottam erről a regényről, hogy mindenképp el akartam olvasni. Szerencsére épp kiadták újra, mert egy jódarabig sehol nem lehetett kapni.A történet egy házaspárról szól. A férj genetikai rendellenességgel születik, IHSZ (időben hontalan személy), vagyis stressz hatására utazik az időben. A legváratlanabb helyeken és időkben tűnik el, és bukkan fel, teljesen meztelenül, de többnyire a saját élete eseményein belül utazikEgyik ilyen utazása alkalmával ismeri meg az akkor még gyermek Clare-t, élete szerelmét, későbbi feleségét, és tulajdonképpen az egész regény azt mutatja be, hogy miként alakítják közös életüket, illetve hogy tudnak alkalmazkodni ahhoz, hogy Henry el-eltűnik. Közben pedig olyan problémákkal kell szembenézniük, ami bármely házasságban előfordulhat.Dinamikus történet, élvezetes, olvasmányos, szerettem olvasni, de nem fogott meg annyira, mint amennyire vártam, mint amennyire mások írták, hogy varázslatos. Nekem a pillanatnyi kikapcsolódásnál nem adott többet, az én mostani állapotomban bennem nincs utóélete a történetnek.

Stephenie Meyer: Eclipse - Napfogyatkozás

2009-11-15T14:06:00.001+01:00

"Mondják, a föld veszte a tűz lesz, vagy a jég.
Én mint ember, kit vágya űz, amondó vagyok, hogy a tűz.
De ha kell a kétféle vég, itt gyűlölet is annyi van,
hogy pusztítószerül a jég is éppolyan jó és elég."
(Robert Frost: Tűz és jég)

Miközben Seattle-t rejtélyes gyilkosságsorozat tartja rettegésben, és egy gonosz vámpír még mindig nem adta föl, hogy bosszút álljon rajta, Bellát továbbra is minden oldalról veszély környékezi. És mintha ez nem lenne elég, kénytelen választani Edward iránt érzett szerelme és Jacobbal való barátsága között – és közben tudja, ennek a döntésnek az lehet a következménye, hogy újra lángra lobban az ősi ellenségeskedés a vámpírok és a vérfarkasok között. Miközben vészesen közeledik az érettségi időpontja, Bellára még egy további döntés is vár: választania kell élet és halál között. De vajon melyik melyik?

Elolvastam. Örülök neki, mert szerettem olvasni, és azért is, mert a Vigaszág óta nem olvastam ilyen terjedelmes művet, és már hiányzott. Teljesen belemerültem, átéltem, kellett ez.

Viszont ahogy az utolsó oldalt is elolvastam, az az érzésem támadt, és azóta is az motoszkál bennem, hogy elmaradt a katarzis a végén.

Sőt, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi is tesz ki 640 oldalt a regényben, amikor szinte alig van benne cselekmény?! Van, persze, de más, ugyanekkora terjedelmű regényeknél (nem akarok célozgatni: Harry Potter, de akár az Elfújta a szél című szintén nem rövid ) ez a 640 oldal magába foglalja a konfliktus ismertetését, kibontakozását, valamint megoldását úgy, hogy részletesen olvashatunk az összecsapásról, és a szereplők érzéseiről is, de kiderülnek olyan dolgok is, amikre nem lehetett számítani. Azt kell mondjam, sok a szószaporítás, nagyon sok, ráadásul ugyanazok a mondatok hangzanak el. Őrület, hogy ennek ellenére, vagy még ezzel együtt is milyen magával ragadó.

Kicsit (nem is kicsit) üresnek és felszínesnek tartom Bella és Edward kapcsolatát. Beszédtémájuk az alábbiakra korlátozódik: én jobban szeretlek - nem igaz, én sokkal jobban szeretlek; Bella, veszélyben vagy, és részben miattam kerültél ebbe a helyzetbe, én tehetek mindenről, és nagyon rosszul érzem magam emiatt; Bella, ha veled bármi történik, azt nem élem túl - Edward, mikor elhagytál azt hittem belehalok; kutya-vérszívó; Edward, olyan gyönyörű vagy, nem is értem hogy vagy képes olyannal járni, mint én; és a kedvencem: Edward, változtass át - Bella, légy a feleségem.

Az előző részben megszerettem Jacobot. Őt sajnáltam most (is), de Edwarddal való acsarkodásuk gyerekes és idegesítő volt számomra.

Bella viselkedésén ledöbbentem, és nem amiatt, amilyen érzéseket Jake iránt táplált, mert valahol érthető az előzmények után, meg kell ugye még egy szál a történetbe. Azaz nem Bellával van igazán problémám, hisz ő tulajdonképpen nem is létezik, hanem Meyerrel. Mondhatnak az irodalmárok bármit arról, hogy a narrátor nem egyenlő a szerzővel, de sokszor mégiscsak ez a helyzet. Kicsit meglep, hogy egy harmincas évei közepén járó, családos nő agyilag ott tart, hogy még mindig a külsőségek határozzák meg valaki értékeit. Ha összeszámolnánk, hányszor használja szereplői jellemzésére a szép, gyönyörű, lélegzetelállítóan gyönyörű jelzőket, száz alatt nem állnánk meg.

Sajnos nem tudok elvonatkoztatni attól sem, hogy kiforratlan a cselekmény is, már ahol van egyáltalán, a Bella és Jacob hosszabb csókját követő események nagyon gázak. Komolyan sajnálom Edwardot, hogy ilyen lányba szerelmes.

Továbbra is furcsa, hogy Bella örökké akar élni, hogy Edwarddal maradhasson, de ódzkodik hozzámenni. Ezt nem értem. Ami engem illet, én sem érzem magam felkészültnek a házasságra, de ha valakinek azt mondom, (merthogy úgy is érzem,), hogy az egész életemet leélném vele, akkor a házasság már csak apró formaság. És akkor csak egy életre vállalkoznék, nem az örökkévalóságra.

Nektek mi a véleményetek?

Szabó Magda: Pilátus

2009-10-18T20:14:00.001+02:00

Az üdvtörténet ismerete úgy hozzátartozott neveltetésemhez, mint mindkét ági családom mitológiája, hogyne lettem volna már gyermekként is tisztában azzal, mi miatt kell a világtörténelem előtt felelnie Judea hajdani procuratorának, Pilátusnak. Hamar rájöttem, hasonló helyzet a leghétköznapibb létben is kialakulhat, és jaj annak, aki felismeri, de nem vállalja az igazságot. Értékelésem indulata máig sem változott, míg ezt a regényt korrigáltam, szüntelen azt éreztem, ha ma írnám meg, nyilván nagyobb mesterségbeli tudással, érzékenyebb emberismerettel, de ugyanúgy elítélném Szőcs Izát, ahogy pályám első szakaszában tettem. Elmarasztalnám, mert bűnösnek érezném naiv szeretet hiányában - a szó itt azt jelenti: alázatos és feltétel nélküli -, mert fürdővárost ugyan mintaszerűt hozott létre, de rosszul diagnosztizálta saját szüleit, egyszer se volt kíváncsi apja hajdani szülőhelyére, nem fogta fel, hogy a Kapitány nevű nyúl nem csak egy háziállat, de az egész odalett múlt jelképe, az utolsó tanú valamire, ami nem lehet többé, és nem vette észre, hogy a szülői szeretet valutája csak a gyermeki szeretet valutájával egyenlíthető, ami nem váltható át sem öregek otthonára, sem luxuskörülmények közt biztosított magányélményre, szeretetre csak szeretet felelhet, s ha nem teszi, a gyermek karrierestül megbukott mint ember. Az én Pilátusom is megbukik, mert rossz a pénznem, amivel fizetne, mindennel ellátja az anyját, mégis gyilkosa lesz, mert fegyelmezett iparkodása már nem ismeri az egyszerű varázsszót, amivel az öregek élete meghosszabbítható, még a köteles hála is leróható szégyen és önmagunk feladása nélkül. (A szerző)

Az első ötven oldal után majdnem félretettem, nem mintha nem tetszett volna, csak kevés időm volt olvasni, és úgy éreztem, méltatlan egy Szabó Magda műhöz, hogy két óra között olvassam. Mást sem szeretek úgy olvasni, hogy nincs csend körülöttem, és hogy tudom, nincs egy-két órám arra, hogy teljesen kikapcsoljak és elmerüljek a történetbe...

... amely jelen esetben a Szőcs házaspárról, és lányukról, Izáról szól. Iza későn született, édesanyja harminckilenc évesen szülte. Iza neves és elismert orvos lesz, aki a fővárosban kezd új életet válása után, míg szülei vidéken maradnak. Mikor édesapja, Szőcs Vince meghal, Iza gondoskodik az édesanyjáról. Felköltözteti Budapestre, mindent megad neki, miközben mindentől megfosztja.

Szegény Iza hiába van tele szeretettel, a szülei vagy bárki más iránt, nem igazán tudja kimutatni, merev és szoborszerű... senki sem bírja mellette sokáig.

Az fogott meg különösen a Pilátusban, hogy bár a korai Szabó Magda regények közé tartozik, mennyire ott van már a csírája a későbbi nagy regények fogalmazásmódjának, szóhasználatának. Szeretem Szabó Magdában, hogy úgy tud fogalmazni, hogy néhány gondosan megválasztott szóval olyan hatást ér el, mintha a Parlamentet ejtené az ember fejére, vagy egy szóval nemzedékek közti különbségeket mond el. Zseniális.

Anna Gavalda: Vigaszág

2009-09-19T11:06:00.001+02:00

Még nagyon friss az élmény, most délelőtt fejeztem be.

Bevallom őszintén, az eddigi Anna Gavalda művek közül nekem az Együtt lehetnénk a kedvencem, de az általánosabb értelembe vett kedvenc könyveim listáján is megtalálható. Ezért magasan van a mérce, és picit féltem illetve féltettem attól, hogy az Együtt lehetnénk szintjét nem tudja többet megközelíteni. Szerencsére ez a félelmem alaptalannak bizonyult:)

A Vigaszág főszereplője egy bizonyos Charles Balanda, 47 éves építész. Munkája kapcsán sokat utazik, egyébként Párizsban lakik feleségével és nevelt lányával.
Egy nap szüleinél családi összejövetel van, és elolvas egy levelet, amelyet gyerekkori legjobb barátja küldött. A levél mindössze két szóból áll: "Anouk meghalt."
Anouk halála felkavarja főhősünket, nem is nagyon tudja feldolgozni, folyamatosan ott motoszkál a fejében, és ezáltal felidéződnek az Anoukhoz kapcsolódó gyermekkori, fiatalkori emlékek is, ami a mókuskerékbe rekedt Charles-t tűréshatára végére vezeti. Mikor már lelkileg nem bírja tovább, elutazik Anouk sírjához, de az utazás nem ér véget, sokkal inkább akkor kezdődik.
Nagy kalandokra vagy fordulatokra nem kell számítani, viszont nem is érezni a hiányukat, életszagú a történet, csak rontana a hitelességen, ha meg kellene akadályozni, hogy az imádott kedves máshoz menjen férjhez, vagy hogy repülőre szálljon.
A helyszínek is olyan jól lettek megválasztva, annyira jól kapcsolódnak a lelkiállapotokhoz.
Gavalda művészetek iránti szeretete a Vigaszágban is megnyilvánul. Amíg az Együtt lehetnénk-ben a festészetről olvashattunk, itt az építészetről esik sok szó, de érdekesen és kedvet csinálva mesél. Pár pillanatig megint bepillantunk egy étterembe, és feltűnik egy szakács is (lelki szemeim előtt Franck:)).
Kivételesen még a cím fordításával vagy a borítóval sincs bajom. Tízből tizes.

Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának!

2009-08-16T13:36:00.000+02:00

Szabó Magdától ezúttal egy ifjúsági regényét olvastam. Főszereplője Nagy Zsófia, egy tíz éves kislány, aki nemrég vesztette el orvos édesapját. Az apa közvetlenül halála előtt akart valamit üzenni Zsófinak, de már nem volt ideje elmondani, hogy mit. Zsófi magánnyomozásba kezd, hogy megtudja, ki volt az a beteg, aki ott volt apjával abban a végzetes pillanatban.
A betegről kiderül, hogy az iskola rettegett portása, ráadásul mielőtt Zsófi megkérdezhetné, nem üzent-e édesapja, az öreg félreérti a látogatást, és felfogadja Zsófit amolyan apoló-bevásárló-szakács-betegápolónak, és ha már így alakult, a kétbalkezes, félszeg Zsófinak helyt kell állnia. Ráadásul legjobb barátnőjével sem állhat szóba, mert a felnőttek zűrzavaros magánélete miatt Dóra feketelistára kerül, pedig Dórának is szüksége van segítségre.

Szeretnivaló, megható történet, szerettem olvasni.

"Az emberek legtöbbjének folyton meg kell mondani, hogy szeretjük - mondta Apa -, vagy meg kell mutatnunk úgy, hogy megértsék, különben sok gondjuk-bajukban nem veszik észre."

Guillaume Musso: Sauve-moi

2009-07-30T14:16:00.002+02:00

Közel másfél évvel ezelőtt olvastam Guillaume Musso első, és eddig egyetlen, magyar fordításban megjelent regényét, ami már akkoriban nagyon megfogott, izgalmas volt, tele váratlan fordulatokkal, és egy nagyon megindító befejezéssel.

A szerző honlapján láttam, hogy van több regénye is, de azokat nem fordították le. Így hát mikor Avignonban voltunk, mondtam magamnak: nem jövök haza úgy, hogy nem veszek a könyveiből.

Szokásomhoz híven csomót hezitáltam, mire eldöntöttem, hogy melyikeket vegyem meg, végül kettőt hoztam, de tervben van a többi beszerzése is:)

A Sauve-moi /Ments meg!/ című regénynek a harmincas éveiben járó Sam Galloway, és a 28 éves francia Juliette Beaumont a főszereplői. Sam gyermekorvos-pszichiáter Manhattan-ben, Juliette pedig három éve érkezett az Egyesült Államokba, hogy valóra váltsa színésznői ambícióit, azonban nem igazán jönnek be számításai, ezért úgy dönt, hazatér Franciaországba. Utolsó napjait tölti New Yorkban, amikor Sammel találkoznak, és egymásba szeretnek. Ennek ellenére Sam hagyja felszállni a lányt a repülőre, ami nem sokkal a felszállás után lezuhan.

Ezután indul be igazán a cselekmény. Feltűnik a rejtélyes rendőrnő, Grace Costello, aki tájékoztatja Sam-et, hogy Juliette túlélte a katasztrófát, de nem lélegezhetnek fel. Ráadásul a cím is új jelentéssel egészül ki, mint ahogy elsőre gondolnánk.

Guillaume Musso regényeinek visszatérő motívuma a férfi-nő kapcsolatok, illetve alapvetően az emberi életet beárnyékoló halál közelsége. Ettől a romantikus történetek sokszor thrillerré válnak, természetfeletti elemekkel vegyítve. Olyan kérdésekre keresi a választ, amelyeket minden ember feltesz: vannak-e véletlenek, létezik-e a predesztináció? van-e élet a halál után, és ha igen, milyen?

Tudom, hogy a leírtak alapján nem sokat lehet megtudni a történetről, de szándékosan nem akarok többet mondani, hátha egyszer még lefordítják, vagy szeretnétek elolvasni. Érdemes, nagyon izgalmas.

Szabó Magda: Az ajtó

2009-07-12T14:21:00.000+02:00

Másodszori nekifutásra, immár nyugodt körülmények között, délelőtt elolvastam a könyv utolsó oldalait is, bár ez az a fajta regény, amit sajnál az olvasó, hogy véget ér, olvasná tovább is. Legalábbis én így vagyok vele.

A történet életrajzi ihletésű. Szabó Magda, miután nagyobb lakásba költöznek férjével, a szintén író Szobotka Tiborral, házvezetőnőt keres, aki segít a háztartás vezetésében, hogy ő az írásnak szentelhesse minden idejét. (Szabó Magda 1949-ben Baumgarten-díjat kapott, amelyet meg is vontak tőle, állásából elbocsátották, és 1958-ig nem publikálhatott.)

Szeredás Emerenc tölti be az állást, majd' 20 éven keresztül, egészen haláláig. Emerenc a környék házfelügyelője, szolgálati lakásába senkit nem enged be, vendégeket csak az előtérben fogad. Különös, magának való természete van, nem enged senkit közel magához, ugyanakkor ő a környék jótevője, aki komatálat visz a betegeknek, megmenti a kóbor állatokat. Rendkívül nagy fizikai erőről tesz tanúbizonyságot, tekintélyt parancsoló asszony, olyan, akiről nehéz elhinni, hogy meg tud halni, de természetéből adódóan nem könnyű kijönni vele, mégis az írónő és a bejárónő közt kölcsönös szeretet, ragaszkodás alakul ki, mégha olykor veszekedéssel terhes is ez a kapcsolat.

A húsz együtt megélt évnek számos eseménye tárul elénk a regényben, több ezek közül szívettépően fájdalmas, a tett is, és az őszinteség is, ahogy Szabó Magda bevallja, milyen "hűtlen gyermeke" is volt ő Emerencnek, ezért hát a gyónás. Számomra, aki nagyon is "anyás" vagyok, voltam is világ életemben, emlékeztetőül szolgál, hogy mennyire oda kell figyelnünk Édesanyánkra, igenis viszonozni azt a sok szeretetet és törődést, amit kapunk éltünk folyamán, átvállalni a feladataikból.

"Az én álmaim hajszálra egyforma, visszatérő látomások, én mindig ugyanazt az egyet álmodom. Állok a kapunkban a lépcsőház alján, a drótszövettel megerősített, betörhetetlen üvegű vasrámás kapu belső oldalán, és megpróbálom kinyitni a zárat. Kinn az utcán mentőkocsi áll, az egészségügyiek üvegen át beirizáló sziluettje természetellenesen nagy, dagadt arcuknak udvara van, akár a holdnak. Forog a kulcs, de hiába küszködöm... "

Stephenie Meyer: Alkonyat

2009-04-19T14:23:00.000+02:00

Az este elfogytak a lapok az Alkonyat könyvben:( Pedig úgy olvastam volna még! Nem emlékszem, mikor olvastam olyan regényt, ami ennyire magával ragadott volna! Élvezet volt olvasni minden mondatot. Bár néha nehéz volt olvasni, mert meg kellett állnom, hogy jól kikacagjam magam, vagy épp Bellával együtt olvadoztam:) Szeretem Bellát, szerelmes vagyok Edwardba, az egész történetbe, úgy jó, ahogy van! Köszönöm Stephenie Meyernek, hogy megírta, köszönöm Anettnek, hogy a figyelmembe ajánlotta:)

Visszaszámlálás indul április 23-ig, az Újhold várható megjelenéséig!

Jane Austen: A mansfieldi kastély

2009-04-05T14:26:00.001+02:00

Azt hiszem a legutolsó Jane Austen regény, amelyet olvastam a Meggyőző érvek volt. Akkoriban nagyon tetszett, és már vágytam rá, hogy valami hasonlót olvassak. Gondoltam a Mansfieldi kastély jó lesz.

A Bertram család magához veszi Lady Bertram unokahúgát, Fanny Price-t, miután a Price család igen szegény körülmények közt él, és sok a gyerek a családban. Fanny évekig él Bertraméknál, ahol kevés megbecsülésben van része a két saját lány és két fiú gyerek mellett. Egyik unokatestvére, Edmund viszont odakerülésétől fogva sokat gondoskodik Fanny-ról, aki szerelmes lesz a fiúba. Azonban Mansfield Park élete felborul, amikor család költözik a szomszédba, és megérkeznek a Crawford testvérek: Mary és Henry.

"A romantikus történelmi regények nagy divatja idején Jane Austen új műfajt teremtett: az 1814-ben megjelent "Mansfield Park" modern társadalmi-lélektani regény, melyben az írónő egy vidéki úri család hétköznapjait, a köznapi családi élet bonyodalmait ábrázolja. A művet, melynek fő- és mellékszereplői egyaránt emlékezetes, árnyaltan megrajzolt figurák, a jellegzetes austeni irónia teszi még élvezetesebb olvasmánnyá." /Bookline/
Nos, a szereplők valóban emlékezetes, árnyaltan megrajzolt figurák, és tény, hogy vannak részek, ahol a könyv jellemzően nyugodt ritmusához képest valóban irónikus, csípős fejezeteket olvashatunk, de azért azt nem mondanám, hogy annyira élvezetes olvasmány lenne. Én leginkább azért olvastam el, mert érdekelt, hogy mi lesz a vége, miután a felét, majd a háromnegyedét már olvastam, és még nem lehetett tudni. Szóval nem ez volt életem legérdekfeszítőbb olvasmánya, de azok a bizonyos irónikus részek nyújtanak némi kárpótlást az unalomért. De vannak enél sokkal jobb Austen-regények is. (Például a Meggyőző érvek:))

Vaszary Gábor: Ő

2009-01-26T14:33:00.001+01:00

Vaszary Gábor nevéhez általában könnyed, humoros írásokat kötnek. Ezt a regényt is ebbe a kategóriába sorolták a hátoldalon, illetve nem is kategorizálták, csak egy rövid összefoglalót írtak az íróról.
Hogy ő az az író, akit újra fel kell fedezni. Gábor von Vaszary néven ismerték német nyelvterületen, nyolcvannégy éves korában a svájci Luganóban hunyt el. Állítólag a Monpti és az Ő c. könyvsikeréből film született.
Pályája a harmincas években Franciaországban indult, Párizsban élt, írt és rajzolt. Humora pazar volt, a harmincas évekből származó könnyed-bájos regényeiben különösen bőven pazarolta. Külföldön lett sztár, mégpedig akkora, hogy művei idehaza sokáig nem is voltak kaphatók.

Magáról az Ő történetéről tehát nem tudtam semmit, amikor leemeltem a könyvespolcról. A Ketten Párizs ellen kapcsán valami derűs, kalandos, kitalált történetet vártam, de ehhez képest mást kaptam. Azt hiszem jócskán tartalmaz életrajzi elemeket a mű, bár Vaszary neve konkrétan sosem hangzik el.
Az első oldalakon egy fiatalemberrel találkozunk, akit megcsalta a szerelme, Louise. Hogy ezt kiheverje, elutazik, aztán visszatér Párizsba. Magyar barátaival arról beszélgetnek, hogy legjobb, ha szerelem nélkül házasodik az ember, akkor nem éri akkora csalódás. Megismeri egy könykiadó lányát, Céline-t, aki apja zsarnoksága elől akar menekülni. El is döntik, hogy összeházasodnak, de ehhez még éveket kell(ene) várni, míg a lány nagykorú lesz. Ipszilon lakást bérel, hogy mire összeházasodnak, legyen hol laknia az ifjú párnak. Azonban kicsit felgyorsulnak az események, és kénytelenek beköltözni a lehetetlen lakásba. Négy évet töltenek együtt, ezalatt sok mindenen keresztül mennek.

Viszonylag hamar a végére értem, mert nem tudtam letenni, ha egyszer a kezembe vettem. Sokáig a hatása alatt voltam. Azért is gondolom, hogy önéletrajzi ihletésű lehet, mert ugyan nem mellőzi a humort, de látszik a történeten, hogy nem a minél több nyereség érdekében kitalált, oldalanként nettó öt poént felvonultató regény. Inkább reális események felvonultatása, melyek bárkivel, bárhol megtörténhetnek, ehhez pedig nem kell kifejezetten illusztrátornak lenni Párizsban.
A legviccesebb pillanatok után szívszorító esemény történik, a legkeserűbb helyzetekben pedig sikerül némi humort kipréselni, ami enyhíti, ha csak egy percre is, a bánatot. És ha ennyi nem lenne elég, mindig van valami új fordulat, amit nem vártunk volna. Édes-bús, és nagyon életszerű. Az én szívembe belopta magát! Ajánlom mindenkinek!