2011. január 28., péntek

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Hát ez a könyv... eséllyel pályázik a "2011 legrosszabb olvasmánya" címre. Egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy ennél rosszabbat olvassak még, de biztos lesz egy-két nem várt esélyes.

Hol is kezdjem?
Amikor felfigyeltem Carlos Ruiz Zafón nevére, már mindkét regénye kapható volt. Sokat hezitáltam, hogy melyikkel kezdjem, mert az Angyali játszmáról sokan írták, hogy csalódást okozott A szél árnyékához képest. Végül hagytam magam, és a keletkezés sorrendjében olvastam a két regényt. Amúgy is mániám az időrendi olvasás, így lehet igazán lemérni, hogy egy szerző fejlődőképes-e. (Ha magamhoz tértem az Angyali játszma okozta traumából, Szabó Magda műveit fogom időrendben olvasni.) Érdekes, hogy az Angyali játszma olvasása közben nem kerestem a párhuzamokat a két regény között, nem volt bennem az az elvárás, hogy ennek is olyan jónak kell lennie, mint az első könyvnek, mert kimondottan élvezem, hogyha egy szerző képes megújulni, változatosnak lenni a műveiben. Aztán úgy alakult, hogy ezek a párhuzamok, hasonlóságok maguktól felszínre kerültek azon a 300 oldalon, amíg "a húszas évek Barcelonájában egy titokzatos idegen felkeres egy reménytelenül szerelmes fiatal írót, és visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki: rengeteg pénz, és talán egyéb jutalmak is várják, ha megbeszélt időre megírja a Könyvet, amely mindenek feletti hatalommal bír." Így tudom szépen megfogalmazni. Nem szépen pedig úgy hangzik ugyanez, hogy a könyv első felében nem történik semmi, de semmi az ég adta világon! Utólag próbálok összefüggést találni a fejezetek között, meglátni, hogy miért volt szükség ilyen hosszú bevezetőre, de  nem találok magyarázatot. Ahogy a későbbiek során kapcsolódnak az "események", nem igényelt volna ilyen hosszadalmas előkészítést.
Tekintettel arra, hogy a csavaros történetvezetés nem vonta el a figyelmemet, nem lehetett nem észrevenni és kiakadni olyan dolgokat, hogy Carlos Ruiz Zafón rendre áthozza A szél árnyékában alkalmazott motívumokat. Az, hogy a Sempere és Fiai könyvkereskedés és az Elfeledett Könyvek Temetője felbukkan nem baj, de az kimondottan irritált, hogy az elhagyatott, rejtélyes ház megint főszerepbe kerül. Aztán a nyelvezete... Minden fejezet azzal kezdődik, hogy David az elhagyatott, rejtélyes, tornyos ház ablakából Barcelona utcáit szemléli, és féloldalas időjárás jelentést ír a lehető legdagályosabb, leggiccsesebb, legközhelyesebb, legteátrálisabb stílusban. Carlos Ruiz Zafón Barcelonájában mindig esik az eső, mindig felhős az ég, fekete könnyek hullanak, és valaminek biztos, hogy skarlátvörösnek kell lennie. Nem számoltam, hányszor használja ezt a jelzőt, de szerintem százszor legalább. Volt olyan, hogy három oldalon ötször szerepelt!
Szóval miután a 330. oldal környékén hipp-hopp kezdett közelíteni a fülszövegben ígért tartalomhoz, addigra már sikítófrászt kaptam a nyelvezetétől, a kidolgozatlan karakterektől és az ismétlésektől. A regény hangulatát leginkább erőltetettnek éreztem, és szörnyülködtem, hogy CRZ mennyire erőlködik, hogy misztikus, hátborzongató, titokzatos, sötét (egy újabb gyakori jelző) hangulatot teremtsen.

A regény második felében némiképp beindulnak az események, már mindenhol folyik a skarlátvörös vér, de nem értem, mi mondanivalója van ezzel az írónak. Vagy ha nincs mondanivalója, akkor sem értem, hogy mi a logika az egészben? Értem, átlátom a szereplők viszonyrendszerét, csak úgy érzem CRZ sem tudja pontosan, hogy mit akart kihozni az egészből. Voltak emberek, akiknek az élete összekapcsolódott a múltban. Tragikus dolgok történtek, de eltelt sok idő, élték tovább az életüket, külön-külön. Nem volt olyan konfliktus vagy feszültség, ami miatt újra keresztezniük kellett volna egymás útját. Andreas Corelli szerepét sem értem, meg úgy összességében a többiekét sem... Isabella volt az egyetlen színfolt a regényben. És akkor a vége? Szürrealizmust akart belevinni? Nem bírom követni ezeket a műfaji keveredéseket...

Igaz, hogy A szél árnyékára vonatkozott, de Lady_L értékelésénél jobban nem tudom megfogalmazni az Angyali játszmával kapcsolatos véleményemet:

"Szerintem regény-receptkönyvből készült az egész, de nem egy kis magánvállalkozás konyhájában, hanem egy nagy multi laboratóriumában, közvéleménykutatások után, sok-sok ételízesítővel ("A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére" és Barcelonában valamiért állandóan esik, mert máshogy nem tud hangulatot teremteni). Olyan tükörsima az egész, hogy hasra lehet esni benne, és az eladási listák szerint tényleg hasraesnek."

Sajnos van egy olyan érzésem, hogy Carlos Ruiz Zafón is beleesett abba a hibába, mint Guillaume Musso: valami isteni csoda folytán írt egy hatalmas sikert arató könyvet, aminek a kedvező fogadtatásához hozzájátszott, hogy szokatlan, már-már különleges témát dolgoz fel. Csak sajnos a következő könyvében - és félek, könyveiben - újra és újra ugyanazt a témát lovagolja meg apró változtatásokkal. Sablonossá válik, az a helyzet. Ráadásul ebben a regényben tényleg nem találta el, hogy miből mennyi kell. Olyan lesz, mint David Martín, megélhetésért ponyvaíró, egy túlsminkelt bohóc az irodalom színpadán.

2011. január 22., szombat

Baráth Katalin: A fekete zongora

"Az 1900-as évek elején az álmos Ókanizsán Dávid Veronika, az emancipált eladókisasszony saját romantikus regényét írja munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában. Zsebében egy kitépett könyvlap, rajta egy Ady-vers: A fekete zongora. A békés kisváros élete természetesen fenekestül felfordul, és a szerb rendőrkapitányból és a városi orvosból álló tapasztalatlan nyomozócsapatba bekönyörgi magát Veronika is, aki persze mindig mindent jobban és hamarabb tud, mint a hivatalos közegek. Az ügybe belekeveredik a plébános, a pincérlány, a kőművesmester, a rabbi, a kéjnő, az apáca és a zsidó kereskedő, sőt Veron még Szegedre is elutazik, ahol magát Ady Endrét hallgatja meg egy felolvasóesten, közben pedig a hullák egyre csak szaporodnak…
Baráth Katalin remekbe szabott regénye kiváló érzékkel jeleníti meg a boldog békeidőket; stílusa és humora miatt Bohumil Hrabal olvasói fogják szeretni, eltökélt nyomozója, Dávid Veron miatt pedig Agatha Christie rajongói fogják nagy élvezettel forgatni a regényt, amely kibővített, végleges változatban és két novella kíséretében kerül végre a széles olvasóközönség elé."

Minél többet olvasok, annál inkább kirajzolódik számomra, hogy kik azok a szerzők, melyek azok a témák és műfajok, amik igazán közel állnak hozzám. Bár egyre többször érzem, hogy a szórakoztató irodalomnál jobban szeretem a tartalmas nyelvezetű, jellemábrázolásban gazdag, szépirodalmat, időről időre olvasok krimit, bűnügyi regényt is. Első szabadon választott olvasmányaim között sok Agatha Christie regény van, meghatározó szerző számomra. Azt hiszem, Poirot és Miss Marple alakjával, a bűnesetek felderítése során felsejlő logikai és pszichológiai háttérrel és atmoszféra termető képességével magasra tette a mércét, és sokszor úgy érzem, hogy a későbbi krimiszerzők - több-kevesebb sikerrel - utánozni próbálják Agatha Christie-t. Ezzel pedig nagy fába vágják a fejszéjüket. Elég veszélyesnek tartom, amikor egyes regényekre - például A fekete zongorára - ráírják, hogy Agatha Christie rajongói nagy élvezettel fogják forgatni.

Nagyon nem forgattam élvezettel Baráth Katalin könyvét.
Bár tényleg semmi kifogásom az ellen, hogy egy könyvnek kidolgozott, képekben gazdag nyelvezete legyen, de nem árt mértéket tartani az írónak, mert ha nem vigyáz, átlépi a határt, és a kívánt hatástól eltérően dagályossá, giccsessé, üressé válik a szöveg, ami engem még egy szerelmi történetben - A gójátékosban például - is zavar, egy krimihez meg végképp nem illik.
Nagyon ötletesnek tartottam Ady felolvasóestjét, a gyilkosságok vers köré építését. Meg úgy egyáltalán, Ókanizsát, mint helyszínt, az 1900-as évek elejét, mint időt - de olyan hiteltelennek éreztem az egészet. Nem lehet komolyan venni egy ilyen habkönnyed szöveget! A megfogalmazásnak nem a krimi komor-komoly voltát kellene erősítenie? És a szereplők? A boldogtalan szinonimájaként csak emancipáltnak nevezett Dávid Veron, aki úgy van feltüntetve, mint a nyomozócsapat oszlopos tagja, aki majd ravasz észjárásával hozzájárul a bűnesetek felderítéséhez, közben meg úgy vezetik orránál fogva, ahogy akarják? Az elviselhetetlenül bugyuta, nehéz felfogású rendőrkapitány, akinek minden összefüggést úgy kell elmagyarázni, mert magától rá nem jönne semmire? Jajj, nem szeretem az ilyen közhelyes, elnagyolt karaktereket... 
Olvasás közben minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Egyáltalán nem kötött le a történet, minden szempontból elég unalmas volt. Lawrence Blockhoz tudnám hasonlítani: 200-300 oldalon olyan látszat keltése, mintha a szereplőknek bármi köze lenne a gyilkosságok felderítéséhez, nagy mellébeszélés az egész, rizsázás, logikának nincs helye, a végén az a gyilkos, akiről Lawrence Block/Baráth Katalin azt mondja. Híg, íztelen limonádé.

2011. január 21., péntek

Diane Setterfield: A tizenharmadik történet

Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

A szél árnyéka és A tizenharmadik történet volt számomra a két legáhítottabb regény 2010-ben. Mindkét könyvre közel egy évet vártam. A szél árnyéka számomra olyan élményt nyújtott, hogy a befejezése után két-három nappal beszereztem a saját példányomat belőle.  A tizenharmadik történet ellenben nagy csalódás volt - minden szempontból.

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A cím és a fülszöveg alapján arra számítottam, hogy ebben a regényben minden apró mozzanatra figyelni kell, mert a tizenharmadik történet Vida Winter elejtett célzásaiból, utalásaiból bontakozik majd ki. Hogy Margaret Lea kisasszony számára feladott rejtvény megfejteni a tizenharmadik történet titkát.
Szellemi kaland?! Vida Winter időrendi sorrendben, elejétől a végéig elmesélte az életét Margaret Lea kisasszonynak, mindent elmondott magától, Margaretnek igazán nem sok dolga volt: hallgatott és körmölt!

A regény stílusa untatott. A nyelvezete és a cselekménye egyaránt. Aurelius kivételével az összes szereplő ellenszenves volt. Vida Winter karakteréből szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni, de író mivolta és a tizenhárom történet, mint fikció a fikcióban teljesen felszínes, kidolgozatlan. Jostein Gaarder Történetárusában élveztem minden írással kapcsolatos gondolatot, a Szél árnyékában pedig remekül megjelenik a regény a regényben, de a Tizenharmadik történetben mindkét motívum az utolsó kocka csokira emlékeztetett: kevéske, de nem lehet azt mondani, hogy nincs.

Margaret Lea kisasszonyról azt hittem, hogy az önéletrajzíró szerepében ő lesz, aki megoldja a rejtélyt, okos, furmányos nőszemély, jó emberismerő, de igazából sótlan, jellegtelen, tapasztalatlan vénlány. A Margaret Lea kisasszonyok miatt alakult ki a könyvmolyokról a csendes, unalmas, szürke ember sztereotípiája. Egy fél mondat nem sok, annyi nem volt a könyvben, amikor kedveltem volna Margaretet.

Vida Winter családja volt a következő, ami kihozott a sodromból. Leendő pedagógusként rettenetes volt arról olvasni, hogy egy házban, ahol vannak családtagok és személyzet, senki nem neveli a gyerekeket! Senki! Irreálisnak találtam az egész helyzetet, mert még ha a lányok kegyetlenkedésre való hajlamát be is tudom mintakövetésnek, akkor sem tudom elhinni, hogy valaki eredendően lehet ennyire gonosz, mint ők ketten. Megint ikrek, megint ez a számomra felfoghatatlan, elképzelhetetlen és emészthetetlen beteges ragaszkodás. Amiről szintén nem hiszem el, hogy a valóságban is ennyire szoros, a másik számára szorongató, egészségtelen kötelék, de a legtöbb filmben, könyvben így ábrázolják az ikreket - szóval nem elég, hogy perverz és beteges, de még közhelyes is.

A párhuzam Margaret Lea kisasszony és Vida Winter között... Nem tudtam mi hiányzott még... A változatosság kedvéért azt is erőltetettnek éreztem, hogy Margaret egész életében nem tudja feldolgozni babakorában meghalt ikertestvére elvesztését. Nincs testvérem, ezért nem tudom elképzelni, milyen lehet egy testvérrel felnőni. Nincs gyerekem, nem tudom elképzelni, milyen lehet babát várni, milyen lehet egy gyereket elveszíteni. Biztos borzalmas, de nem tudom elképzelni, hogy 30-35 évig hogy tud Margaret úgy gondolni az ikertestvérére, mintha szerves része lenne az életének - hisz az anyaméhen kívül nem is volt közös életük! Hogy lehet olyan biztos benne, hogy jó testvérek lettek volna? Ez is olyan beteges számomra... Isten mentsen meg az ikrekről szóló könyvektől a továbbiakban!

Nagyon vártam a végét, és sajnálom, hogy a szép borító (ami az egyik kedvenc borítóm egyébként) egy ilyen regényhez tartozik. (A Highgate temető ikrei-nek legalább csak a vége okozott csalódást. Komolyan mondom, jobb szívvel gondolok arra, mint erre...)

Hello Kaland