2010. október 22., péntek

Jeff Lindsay: Dexter dühödt démonai

A Viharsziget óta nem olvastam krimit mostanában. Az az igazság, hogy akkor abban. Sokkal többet vártam tőle. Nem is annyira a történetben csalódtam, sokkal inkább az elbeszélés módjában, és még csak azt sem mondhatom, hogy rossz stílusa lenne az írónak, egyszerűen nem érintett meg, nem ragadott magával. Anyának tetszett, ezért kihoztam a Sötétség, fogd meg a kezem című regényét is. El is olvasta, egy héttel később beszélgettünk, és érdekelt, hogy milyennek találta. Hosszasan gondolkodott, mire eszébe jutott, hogy egyáltalán miről szólt... Ez, azt hiszem sok mindent elárul, úgyhogy nyugodt szívvel félreteszem Dennis Lehanet egy időre.

Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?

Miután annyi jót hallottam már a Dexter című sorozatról, mertem remélni, hogy nem lesz ekkora csalódás tetszeni fog, és így is lett. Nagyon magával ragadó az egész regény stílusa. Annak ellenére, hogy egy sorozatgyilkos egyes szám első személyű elbeszélését olvassuk, már-már azon kapjuk magunkat, hogy szimpatizálunk a sráccal, nem rossz ember ő, sorozatgyilkos volta csupán a bűnügyek felderítését szolgálja, de a légynek sem tudna ártani, a sorozatgyilkosokat sem megöli, hanem mondjuk letöri a matchboxuk visszapillantótükrét. Számomra inkább könnyed kikapcsolódást nyújtott, mintsem izgalmas nyomozást, vagy ijesztő, gyomorforgató lélekelemzést. Viszont nem tudom egy ilyen témájú történetnél mennyiben pozitívum a könnyedség, elvégre nem feltört nyuszitojásokat találtak a fűben, valahogy mégsem tudtam kellőképp komolyan venni. Elnagyoltnak érzem a regényt, Dexteren kívül elnagyoltak a karakterek, elnagyolt a nyomozás (igazából több gyilkosság is történik, és hamar rájönnek, hogy ugyanaz az elkövető. Ki kellene deríteni, hogy ki az, de nem tudják honnan induljanak, hol kezdjék a nyomozást. Aztán egyszer csak Dexter telepátiás úton megoldja az ügyet, ami tulajdonképpen érdekes volt, de amilyen régimódi vagyok, jobban szeretem, ha úgy kell összerakni a részleteket... avagy Agatha Christie szintjét minimum tessék megütni), viszont forgatókönyvnek kiváló. A sorozatot nem láttam, de megfilmesítve nem lehet rossz, lehet, hogy a folytatásokra inkább sorozatként lennék kíváncsi. Nekem kellemes kikapcsolódás volt, egy kis hiányérzettel a végén, de ez ne rettentsen el senkit.

NAPPAL SÁRMOS RENDŐRSÉGI SZAKÉRTŐ. ÉJSZAKA BRUTÁLIS SOROZATGYILKOS. HÁT LEHET EGY ILYEN EMBERT NEM SZERETNI? Íme Dexter Morgan, a báránybőrbe bújt farkas. Jóképű, jó humorú, udvarias és végtelenül kellemes ember, aki a miami rendőrség szakértőjeként dolgozik. De a gyerekkorában ért traumák hatására folyamatos küzdelmet vív dühödt démonaival. Nincs mit szépíteni a dolgon: Dexter Morgan egy sorozatgyilkos. Bár pszichopatának elég szimpatikus, hiszen kizárólag rossz embereket öl meg. Aztán amikor kegyetlen gyilkosságsorozat áldozatai bukkannak fel egymás után a városban, és a tettes módszereiben Dexter mintha a sajátját vélné felismerni, cselekednie kell. Kénytelen lesz végére járni az ügynek. Ja, és természetesen le kell csillapítania egyre veszettebbül dühöngő démonait is, ami szintén nem egyszerű feladat. Jeff Lindsay 1952-ben született, és korábban színpadi szerzőként dolgozott, akinek műveit nagy kritikai sikerrel játszották New Yorkban és Londonban is. Jelenleg Floridában él feleségével, a szintén író Hilary Hemingwayjel, aki Ernest Hemingway unokahúga. Közösen írták a Hunting With Hemingway (Vadászat Hemingwayjel) című dokumentumregényt. Lindsay számára a Dexter-könyvek hozták meg az átütő sikert. Többszörös díjnyertes tévésorozat készült belőlük a Sírhant Művekből is ismert Michael C. Hall-lal a főszerepben.

2010. október 3., vasárnap

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

A legendákkal övezett híres londoni viktoriánus temető, a Highgate szomszédságban áll egy fura ház, a Vautravers. Mielőtt rákban elhunyt, itt élt az excentrikus Elspeth, aki lakását Amerikában élő ikernővérének huszonegy éves ikerlányaira, Juliára és Valentinára hagyta. A lányok birtokukba veszik Elspeth hagyatékát, beköltöznek a lakásba, és lassan felfedezik Londont: megismerik szűkebb környezetüket, a baljós árnyakkal teli temetőt, a bogaras szomszédokat, sőt, Elspeth volt szeretőjét, a megtört lelkű, gyászoló Robertet is.
Az ikrek kapcsolatára azonban rányomja bélyegét Valentina rossz egészségi állapota, a folyamatos egymásra utaltságuk, és egy szörnyű titok, amely miatt anyjuk és Elspeth valamikor régen örökre eltávolodtak egymástól.
Amikor Valentina és Robert kapcsolata elmélyül, kiderül, Elspeth kísértetként még mindig a lakásban él, és egyáltalán nem nézi jó szemmel a bimbózó viszonyt…
Az időutazó felesége szerzőjének legújabb regénye igazi megható mese a halálon túl is tartó szerelemről, a gyász feldolgozásáról, és az igazi testvéri összetartásról.

Az időutazó feleségét már olvastam, magával ragadott, jó volt olvasni, de mint azt tudjátok, nem szeretem az időutazásos történeteket. Kíváncsi voltam a Highgate temető ikreire. Már a puszta tény, hogy nincs  benne szó időutazásról, is szimpatikussá tette a történetet, érdekelt, mit hoz ki ebből az ikres-kísértetes alapból. 

Lobo és Nima nagyon jól leírták, amiket a szereplőkről tudni lehet, ezért ebbe nem is mennék bele. Inkább csak kiegészítem néhány gondolattal.

Egészen az utolsó negyven oldalig ódákat zengtem a könyvről: nagyon-nagyon olvasmányos volt, teljesen magába szippantott, láttam magam előtt a Highgate temetőt és a Vautravers-házat, az ikreket, Martin lakását, Amszterdamot, úgy éreztem, szépen hagyja kibontakozni a szereplők közti kapcsolatokat. Aztán jött a 382. oldal, és azóta meg tudnám ütni Audrey Niffeneggert. Hogy ilyen fordulatot vegyenek az események?!

Audrey Niffenegger ugyanazon oknál fogva szeretem és nem szeretem: a játékossága miatt. Tetszik, hogy meséket ír. Olyan történeteket, amikről tudjuk, hogy ilyen úgysincs a valóságban, mégis nagyon valóságos karaktereket, érzéseket ábrázol. Szeretem, ahogy ezt a két végletet ötvözi, és olvasás közben magára vonja és fenntartja a figyelmet, mintha jelen lenne olvasás közben, nem minden írónak jön ez össze.
Egy bajom van a meséivel. Az oké, hogy nem híve a sablonos, happy enddel végződő történeteknek, tanmeséknek. Le a kiszámíthatósággal, népneveléssel, volt, van, és lesz mindig valaki, aki kimondja a nagy igazságokat, rendben. De hogy a tetőpont után rendre úgy fejezi be a regényeit, hogy nem enyhíti, hanem még direkt fokozza a feszültséget, és nem oldja fel a végén sem?! Ki vagyok akadva ettől, ami úgy látszik Niffenegger védjegyévé válik. Elolvastam. Addig a bizonyos 382. oldalig nagyon-nagyon tetszett, azt hittem belopja magát a kedvenceim közé. De aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy ha ennek ez a vége, mit nyertem azzal, hogy elolvastam? Sok hűhó semmiért, ugyanúgy, mint az Időutazó esetében.
Azt gondolnám, hogy egy regényen belül az író óhatatlanul szimpatizál valamilyen szinten a szereplőivel. Itt úgy kiszúrnak azokkal, akikkel azt hittem szimpatizál, hogy csak néztem... Már azt is nehezen emésztettem meg, hogy az Időutazóban Clare-nek hatszor vagy hétszer el kellett vetélnie, mire Alba megfogant, majd Henry lábait egy laza mondattal levágta, de miután a Highgate-ben is tartogat egy-két kedves gesztust, megállapítom: ez a nő könyörtelen és beteg. Haragszom rá, mert a történetei még napokig a fejemben járnak, tovább élnek a szereplők, de nagy valószínűséggel nem olvasom el őket még egyszer, mert tudom, hogy csak felidegesíteném magam a végén. Megint. -.-

Kedvenc karakterem: Martin és Valentina. 

Hello Kaland