A Viharsziget óta nem olvastam krimit mostanában. Az az igazság, hogy akkor abban. Sokkal többet vártam tőle. Nem is annyira a történetben csalódtam, sokkal inkább az elbeszélés módjában, és még csak azt sem mondhatom, hogy rossz stílusa lenne az írónak, egyszerűen nem érintett meg, nem ragadott magával. Anyának tetszett, ezért kihoztam a Sötétség, fogd meg a kezem című regényét is. El is olvasta, egy héttel később beszélgettünk, és érdekelt, hogy milyennek találta. Hosszasan gondolkodott, mire eszébe jutott, hogy egyáltalán miről szólt... Ez, azt hiszem sok mindent elárul, úgyhogy nyugodt szívvel félreteszem Dennis Lehanet egy időre.
Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük, majd felébredve müzlit eszünk reggelire, nem pedig a szomszéd kisgyereket?
Miután annyi jót hallottam már a Dexter című sorozatról, mertem remélni, hogy nem lesz ekkora csalódás tetszeni fog, és így is lett. Nagyon magával ragadó az egész regény stílusa. Annak ellenére, hogy egy sorozatgyilkos egyes szám első személyű elbeszélését olvassuk, már-már azon kapjuk magunkat, hogy szimpatizálunk a sráccal, nem rossz ember ő, sorozatgyilkos volta csupán a bűnügyek felderítését szolgálja, de a légynek sem tudna ártani, a sorozatgyilkosokat sem megöli, hanem mondjuk letöri a matchboxuk visszapillantótükrét. Számomra inkább könnyed kikapcsolódást nyújtott, mintsem izgalmas nyomozást, vagy ijesztő, gyomorforgató lélekelemzést. Viszont nem tudom egy ilyen témájú történetnél mennyiben pozitívum a könnyedség, elvégre nem feltört nyuszitojásokat találtak a fűben, valahogy mégsem tudtam kellőképp komolyan venni. Elnagyoltnak érzem a regényt, Dexteren kívül elnagyoltak a karakterek, elnagyolt a nyomozás (igazából több gyilkosság is történik, és hamar rájönnek, hogy ugyanaz az elkövető. Ki kellene deríteni, hogy ki az, de nem tudják honnan induljanak, hol kezdjék a nyomozást. Aztán egyszer csak Dexter telepátiás úton megoldja az ügyet, ami tulajdonképpen érdekes volt, de amilyen régimódi vagyok, jobban szeretem, ha úgy kell összerakni a részleteket... avagy Agatha Christie szintjét minimum tessék megütni), viszont forgatókönyvnek kiváló. A sorozatot nem láttam, de megfilmesítve nem lehet rossz, lehet, hogy a folytatásokra inkább sorozatként lennék kíváncsi. Nekem kellemes kikapcsolódás volt, egy kis hiányérzettel a végén, de ez ne rettentsen el senkit.
NAPPAL SÁRMOS RENDŐRSÉGI SZAKÉRTŐ. ÉJSZAKA BRUTÁLIS SOROZATGYILKOS. HÁT LEHET EGY ILYEN EMBERT NEM SZERETNI? Íme Dexter Morgan, a báránybőrbe bújt farkas. Jóképű, jó humorú, udvarias és végtelenül kellemes ember, aki a miami rendőrség szakértőjeként dolgozik. De a gyerekkorában ért traumák hatására folyamatos küzdelmet vív dühödt démonaival. Nincs mit szépíteni a dolgon: Dexter Morgan egy sorozatgyilkos. Bár pszichopatának elég szimpatikus, hiszen kizárólag rossz embereket öl meg. Aztán amikor kegyetlen gyilkosságsorozat áldozatai bukkannak fel egymás után a városban, és a tettes módszereiben Dexter mintha a sajátját vélné felismerni, cselekednie kell. Kénytelen lesz végére járni az ügynek. Ja, és természetesen le kell csillapítania egyre veszettebbül dühöngő démonait is, ami szintén nem egyszerű feladat. Jeff Lindsay 1952-ben született, és korábban színpadi szerzőként dolgozott, akinek műveit nagy kritikai sikerrel játszották New Yorkban és Londonban is. Jelenleg Floridában él feleségével, a szintén író Hilary Hemingwayjel, aki Ernest Hemingway unokahúga. Közösen írták a Hunting With Hemingway (Vadászat Hemingwayjel) című dokumentumregényt. Lindsay számára a Dexter-könyvek hozták meg az átütő sikert. Többszörös díjnyertes tévésorozat készült belőlük a Sírhant Művekből is ismert Michael C. Hall-lal a főszerepben.
