2010. június 24., csütörtök

David Mitchell: Szellemírók

Épp nagy kínban voltam, hogy mit olvassak a Breaking Dawn után, amikor is megjött a szokásos Alexandra hírlevél, amit amúgy sosem néztem meg, amíg be nem vezették ott is az ingyenes bolti átvételt. Ulpiusos könyvekre vonatkozott az akció, és mivel már hónapok óta a Szél árnyéka után sóvárgok, muszáj volt megnézni, nincs-e köztük. Persze nem volt... Viszont a Szellemírók igen. (Mellesleg megnéztem, még mindig akciós, 744 forint az ára, ha valakit érdekel esetleg.)

Szóval a Szellemírók... Megint egy könyv, aminek a létezéséről sem tudnék, ha nem lenne a moly. Hozzátenném, szerintem méltatlan, hogy a könyvesboltokban mennyire nem mutogatják. Az akciós árával én csak jól jártam, de ha egy kortárs regényt 70%-kal olcsóbban árulnak, abban van valami leértékelés, a szó szoros értelmében. (Például a Lírában az Apák és fiúkat 400 forintért vesztegetik, és tényleg annyit is ér, vagy még annyit sem.) Pedig az utóbbi évek egyik legjobb regényéről van szó.

Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő.
Nem egy szokványos regényről van szó, annyi bizonyos. Van, aki azt mondja, igazából kisregények gyűjteményéről van szó, szerintem nem. Tökéletes egységet alkotnak a fejezetek. Olyan finoman kapcsolódik egyik a másikhoz, hogy egyáltalán nem zavaró, hogy mindegyiknek más a főszereplője. Lehet azt érezni, hogy ezek a darabok kiteszik majd az egészet.
Nagyon sokszínű a regény.
Mindegyik fejezet máshol játszódik, és az író mindegyikben más hangon szólal meg. Először belebújik egy fanatikus, elvakult terrorista szerepébe, aztán átvedlik egy 18-19 éves lemezbolti eladó fiú bőrébe, aki teljesen hétköznapi életet él. A következő fejezetben meg már pénzt mos és a széthulló házasságáról beszél. Aztán lelassít, és egy kínai teaárus asszony képében történelem órát tart, de nem száraz, tankönyvi módon, hanem egy ember életével hitelesítve, élővé téve. Mongóliában már teste sincs, noncorpum lényként keresi eredetét és jövőjét. Számomra ez volt a leglassabb rész, mintha szükség lenne egy kis pihenőre a szentpétervári műkincslopás előtt. Aztán London a szellemíró dobossal, Marco-val. Valahogy London az írókból egyfajta Nick Hornby-s életérzést vált ki, itt szerencsére nem erről van szó. Ahol Nick Hornby szereplői elvesztik az uralmat életük fölött, és válnak lecsúszott-kiöregedett rocksztármajmoló lúzerekké, David Mitchell nem engedi el az övéit, ők is keresik önmagukat, de van bennük tartás. Ez nekem nagyon szimptaikus. Az atomfizikusnő története abszolút kedvenc, már-már Dan Brown-t juttatja eszembe, még az Elveszett jelkép előtti korszakából. New York nagyon baljós, benne van az aggodalom a világ sorsáért, a félelem egy harmadik világháborútól... majd, csavar egyet, aztán még egyet, és a végére jól fenékbe billenti a kedves, naiv olvasót, mintha azt mondaná: "ha azt hitted érted miről van szó, nagyon tévedsz. Valami biztos elkerülte a figyelmedet. Olvasd csak el újra!" És tényleg ilyen.
Nagyon tartalmas. Nagyon értékes. Végre egy férfi író, akiről sugárzik, hogy mennyire intelligens, hogy gondolkodik. Nincs kisebbségi komplexusa és a nőket sem holmi szellemileg visszamaradt tahó kamionsofőr szemüvegén keresztül nézi. Műfajilag nem tudom hová soroljam: szórakoztató szépirodalom, szép szórakoztató irodalom, fantasztikus? Nem Szabó Magdás-Anna Gavaldás értelemben katartikus, de kalapot emelek előtte. Hűűű és haaa.

Hello Kaland