2010. március 29., hétfő

Guillaume Musso: Ott leszel?

Guillaume Musso-t olvasni olyan, mint bekötött szemmel hullámvasutazni: tudod, hogy lesznek fordulatok és csavarok, mélységek és magasságok, csak azt nem tudod, mikor.

Új, Ott leszel? című regényét egy amolyan utazó vidámpark hullámvasútjához hasonlítanám, amilyenek ellepik a vidéki városokat, falvakat május elsején és búcsúk alkalmával: hullámvasutak ezek a javából, de tudjuk, vannak jóval hosszabb, jóval izgalmasabb, félelmetesebb hullámvasutak is.

Ebben a regényben Musso az általam eddig olvasott regényeihez képest új témával kísérletezik. Főhőse, Elliott Cooper gyermekorvos; miután egy kambodzsai önkéntes misszió során meggyógyít egy nyúlszájjal született kisfiút, egy öreg férfi megkérdezi, ha lehetne egy kívánsága, mi volna az. Elliott azt feleli, élete szerelmét, a 30 éve halott Ilenát szeretné még egyszer látni. Az öreg egy tíz sárga pirulát tartalmazó fiolát ad Elliottnak, amelyek segítségével Elliott képes lesz visszatérni a múltba, találkozni egykori önmagával, és Ilenával is.

Musso nagyon finoman adagolja az információkat a szereplőkről. A 149. oldalig nem derül ki, hogy mi is történt Ilena és Elliott között, ennek ellenére nem unalmas a történet, finoman és fokozatosan emelkedik a hangulat, hogy aztán a könyv második felében megkapjuk a válaszokat, és átéljük azt a bizonyos gyomorban kezdődő érzést, amely felliftezik egészen a szívig, hogy aztán egy jól kiérdemelt dobbanásban oldódjon a feszültség.

Az eddigi Musso regényekhez képest (a francia megjelenést tekintve ez a harmadik regénye, és pont  megjelenési sorrendben olvastam őket), nagyon Mussos a témaválasztás, hogy a főszereplőnek jóvá kell tennie, meg kell változtatnia élete egy eseményét, méghozzá múltbéli tettét, amihez valljuk be az egyetlen eszköz az időutazás. Kedvenc témám. Nem tehetek róla, számomra az időutazás egy kicsinyke lerágott csont - ha nem tekintjük a Jöttünk, láttunk, visszamennénk típusú történeteket -, egyik végén az Időutazó feleségéből megismert, a legváratlanabb pillanatban köddé váló, véletlenszerű időben és helyszínen meztelenül felbukkanó, ruhalopó, a múlton változtatni nem tudó, ilyenformán "sok hűhő semmiért", szenvedős, abszolút értelmetlen megoldás áll (ami annyiban reális, hogy a múltat meg nem cselekedni, a kimondott szavakat ki nem mondani úgysem lehetséges, utólag úgyis eleget fantáziálunk arról, mi lett volna, ha nem... ), a másikon a nagyon is pontos, direkt helyszínen és időben felbukkanó, ruhában, okkal időutazó, múlton változtató  Elliott éhoz hasonló történet foglal helyet (a happy endre számítunk, ennek ellenére ott az emlékeztető: a hiba el nem követése nem garantálja, hogy a dolgok úgy sikerülnek, ahogy szerettük volna). Szóval magáról az időutazásról ez a véleményem.

Arról pedig, hogy GM írt egy időutazós regényt, az a véleményem, hogy nagyon jól tette. Fiatal író, tehetséges, igényes, van mondanivalója, megvannak a visszatérő jellemzői, karakterei, jó, hogy próbálgatja magát. (Úgy is értem, hogy kipróbáltad Guillaume, tovább léphetsz:D)

Néhány szót szólnék még a magyar kiadásról.
Maga a könyv első ránézésre nagyon furcsa: jóval nagyobb, mint amekkorák az átlagos könyvek szoktak lenni. (Konkrétan olyan magas, mint a nagy orosz szótáram, a kék.) A lapok elég vastagok, és elég nagy betűvel írták a szöveget is, senkinek nem okoz gondot elolvasni. A méretéhez képest könnyű a könyv, nagyon kényelmes tartani, és könnyű lapozni, nem törik meg a gerince. Hasonló konstrukciót javasolnék a negyedik részhez is (Twilight), akkor nem kapnánk ínhüvelygyulladást, mire elolvasnánk. A borítón van valami fényes védőréteg, ez az én példányomról már most elindult lefelé, pedig csak én olvastam, és nem vagyok egy barbár olvasó, nem szamárfülezek, nem dobálom, nem gyűröm.
A borítója nagyon tetszik, szeretek ránézni.
Egyetlen csalódásom volt csak, igaz, attól sokkot kaptam. Hátra szoktam lapozni a könyvekben, hogy megnézzem, hány oldalas egy-egy mű, de szigorúan csak ezért, soha nem olvasom el a végét, és nem lesek. Tartalomjegyzék nincs, konstatáltam, hogy 357 oldal, következésképpen a 308. tetején arra számítottam, hogy van még majdnem ötven oldal a történetből, ezért nagyon meglepődtem, amikor a 308. oldal alján kiderült, hogy nem, nincs, itt a vége. A további ötven oldalon a pofátlan módon eredeti borítóval és címmel  (És azután) újra megjelenő Szerelem életre-halálra, és az előkészületben lévő, június 30-ra tervezett Visszajövök érted első oldalai olvashatóak. Utóbbi nagyon izgalmasnak ígérkezik, már alig várom, nem is olvastam el egyszerre a részletet, tartalékolok belőle későbbre:) Gondoltam erről jó, ha tudtok, nehogy úgy járjatok, mint én.

Domonkos Eszternek köszönet a fordításért, nyugtató balzsamként hatott a Farkas Veronika-Burok-Agave okozta sebemre. Nagyon igényes, minőségi munka, bár biztos az alapanyag is jóval színvonalasabb, árnyaltabb volt. Ha nem szórakoztató irodalmat írna, GM idővel igazi szépirodalmat is tudna írni. Szeretem, na.
Két apró észrevétel, tipikus: "Régóta beesteledett" (aha), és egy helyen a Jóbarátokat Barátoknak fordította (Friends ugye angolul, és ezek a buta franciák hajlamosak megtartani az angol címeket).

Íme az álmok funkciója! Nem a természettudomány, hanem a pszichoanalízis berkeiben kell keresgélnie. Az álmok az elfojtott vágyak megnyilvánulásai. Egyfajta biztonsági szelepként működnek, és elősegítik, hogy a tudattalan tartalmak a felszínre jussanak anélkül, hogy megbillenne a pszichés egyensúly. Elliott Albert Einsteinnél kopogtatott, és Sigmund Freud nyitott ajtót! (100.o.)
Harminc éve, mióta Ilena meghalt, ő mintha zárójelbe tette volna az életét, és létezésének inkább szemlélője, mint cselekvő részese volt. (101.o.)
Olykor egy semmiségen múlik az élet. Súrol egy tekintet. Szempilla rebben. Karhoz ér egy vállpánt… (209.o.)

2010. március 14., vasárnap

Stephenie Meyer: A burok

Ez a regény lett a jutalmam az Oblomov elolvasása során tanúsított emberfeletti kitartásomért és lelkierőmért:)
Ami azt illeti, régóta szemeztem vele a könyvesboltban, aztán vagy másfél hónapig állt a polcomon, de egy-egy kötelező olvasmány után kell egy kis pleasure reading, és mint ilyen, tökéletes választás volt a Burok.

A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára. Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Egyvalamire azonban nem készült fel: hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek... 
A fülszövegből lehet érezni, hogy fantasy történetről van szó, de mivel Stephenie Meyer írta, nagyobb szerephez jutnak az érzelmek, nem kell részletes űrhajó ábrázolástól, űrutazástól, Star Trek élménytől tartani.
Ebben a regényben sikerült a szerelmi szál elé helyezni egy mélyebb mondanivalót, ami nekem nagyon szimpatikus volt, mármint a mondanivalója. Ahogy bemutatja az emberi természet negatívumait, az erőszakot, amitől a Lelkek irtóznak, nagyon jó. Beleéltem magam a környezetbe, a helyzetekbe, szerettem olvasni, úgyhogy Stephenie Meyer csak írjon továbbra is (állítólag ennek is lesz folytatása), mert jók a történetei, és lehet szidni-gyalázni, de azt el kell ismerni, hogy az olvasók érzelmeire nagyon tud hatni, szemben jó pár irodalmilag elismert kollégájával, még ha kell is fejlődnie - például nem kell ennyire szájba rágni az arckifejezés változásait, a hangszín változásait, nem feltétlenül szükséges két oldalanként ismételgetni ugyanazokat a dolgokat, és a szinonimáktól sem kell félni, a legtöbb szót megértjük -, de így is szeretjük, szóval csak így tovább.
   
Viszont a magyar kiadásról muszáj néhány szót ejtenem.
Úgy tudom, a kiadó (Agave) annak idején pályázatot hirdetett a könyv címére vonatkozóan. Nekem az volt az érzésem, hogy a fordító személyéről is kalapból kihúzott cetli döntött, a kalapba pedig azok neve kerülhetett be, akik kicsit beszélni angoltot. Sok ismerősöm panaszkodott a Twilight magyar fordítására, nekem, aki nem olvastam sem eredetiben, sem franciául, nem volt vele bajom. Na de itt nem lehet nem észrevenni a hibákat! Nem arról van szó, hogy véletlenül néhány nyomdai hibával, egy-két betű plusz-mínusz, árusítják a könyvet, hanem konkrétan érződik az egész szövegen, hogy a fordító(nak nevezett egyén) a saját fordítását sem olvasta át. Az egyszerűbb mondatokkal még elboldogul valahogy, de az összes olyan helyen, ahol kétféleképpen lehet fordítani, megáll a tudománya, és rendszeresen a két megoldásból csinál egyet, ilyen eredményekkel, mint például: "huszonkilencen ember voltak" és egyéb ilyen nyalánkságok, de legalább tíz helyen előfordul ilyesmi, ami, valljuk be, sok. Főleg, ha hozzávesszük, hogy elméletileg átolvasta a fordító (Farkas Veronika), a szerkesztő, a felelős szerkesztő, az olvasószerkesztő (!) és a korrektor(!), ami gyakorlatban biztos nem történt meg, különben nem maradhattak volna benne ezek a hibák. És úgy gondolom, egy 3500 forintos könyvnél jogos a felháborodásom.

2010. március 1., hétfő

Ottlik Géza: Iskola a határon

Eszem ágában nem volt épp most elolvasni ezt a történetet, de ahogy a könyvtárban az Oblomovot kerestem (amivel persze a mai napig nem végeztem... ), megláttam a kötelező olvasmányok polcán, nem bírtam magammal, kivettem. (Hát igen, akkor még megvolt az olvasójegyem, amit perpillanat nem mondhatok el, mert még nem került elő^^'.)

A könyvről annyit tudtam, amennyit a fülszöveg elárult:
Egy katonaiskola élete adja a regény témáját, egyik bírálója szerint: az emberiség intézményesített elölésének pontos rajza. Az Iskola a határon bármennyire is olvastatja magát, nem könnyű olvasmány. Miért? A tárgyánál fogva, az ábrázolt életkörülmények miatt. Ottlik zárt világba visz, a normális élettől elszakított, szélsőséges helyzetbe, és ott aprólékosan ábrázolja a gyerekhőseivel történő szörnyűségeket, azt, hogy egyéniségüket, a védettségben való hitüket, a családi otthonból hozott szeretetvágyukat, igazságérzetüket hogyan zúzzák szét a lehető legbrutálisabban. Ezek a gyerekek – szüleik szerető gondoskodásából – voltaképpen hajótöröttek, ellenséges benszülött törzs foglyai egy távoli szigeten. Ottlik nem a fasiszta emberformálás modelljét írta meg a könyvben. Nem ez a lehangoló tény a legfőbb üzenethordozó a regényben, hanem az, hogyan lehet ezt a nem élni való léletet kibírni, hogy az élet jó dolog, hogy van egy függetleníthető belső világunk, amely ezt a dresszúra kellős közepén, vagy a rácsok között is érzékelni tudja. (Legeza Ilona)
Olvasás közben jó pár oldalt kidekoráltam kis, színes tapacsokkal, emlékeztetőül, hogy nagyon szépet, nagyon jót olvastam, volt, hogy egész fejezeteket idéztem vagy megtanultam volna kívülről, annyira tetszettek, és ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy többet vártam. Valahogy összességében nem indított annyira meg, nem éreztem egy percig sem, hogy az "emberiség elölésének pontos rajza", hogy a gyerekhősökkel olyan nagy szörnyűségek történtek, hogy szeretetvágyukat, igazságérzetüket a lehető legbrutálisabban zúzzák szét. Pedig kétségtelen, minden megvan a regényben, amit a katonai iskolákkal, katonasággal kapcsolatban elképzelünk, de valahogy nem éreztem azt a feszültséget, amit érezni kellene, és nagyon sajnálom, hogy így érzek, vagy pont, hogy így nem érzek, mert olyan sokat vártam tőle. (Azt gondoltam, fanatikus lévén, hogy valamiképpen az Abigél párja lesz, de nálam nem rúgott labdába.) Ráadásul azért is sajnálom, mert Ottlik Géza nagyon különlegesen kezeli az időt, ami külön tetszett, nagyon egyedi, és mondom, vannak mondatok, fejezetek, ami maga a SZÉPIRODALOM, olyan hasonlatok, szavak, amiken nem lehet csak úgy tovább lépni, vissza kell menni az elejére, elolvasni sokszor, ízlelgetni a szavakat, és ennek ellenére nem áll össze egésszé, hiányzik a katarzis. Nekem. Sajnos.

Ettől függetlenül érdemes elolvasni (mert kíváncsi vagyok, hogy mi a véleményetek:P), mert fontos, hogy ismerjük a saját irodalmunkat, és azért ez nem akármilyen darab, ott a helye a polcokon, jobban, mint mondjuk Balzacnak.

Egészen megszelídültünk, hogy a nyikorgó fapadokon végighasalva vállunkhoz szoríthattuk az élesre töltött öreg mannlicherek fényes, gesztenyebarna agyát, s olyan szívfájással adtuk át helyünket a következő félrajnak, mintha a szeretőnk sima, meleg ágyékától kellene elszakadnunk. (300.o.)

Hello Kaland